Az Index írt tegnap egy cikket arról, hogy azért nem használhatják a gyerekek a második kerületben átadott sportpályát, mert a polgármester úr, Láng Zsolt még nem ért rá átadni. Az újságíró választ kért a kerület sajtóosztályától, és kapott is, méghozzá nem is akármilyent, a levelezésben benn maradt  Láng Zsolt megjegyzése, amivel a  sajtósnak továbbította a polgármester a kérdés:

“Van gyereke a suliba, kerdezd mar meg?” (sic)

A történet után cikket írt Szily László is a Cinken, aki elmondta, ő is ismerte a sztorit, pontosan azért, mert ebbe az iskolába jár a gyereke, és nem írta meg, mert félt, mi lesz, ha a gyerek látja kárát újságírói munkájának.

Nyilván lehetne moralizálni azon, hogy mi a fontosabb ebben a pillanatban, a gyerek vagy az igazság kiderítése, hol kell meghúzni a határt az öncenzúrában, a gyerek és a köz érdeke között. Ez a kérdés az elmúlt időszakban engem is foglakoztat aktivistaként és bloggerként, botcsinálta újságíróként, mivel nemsokára megszületik az én gyerekem is. Létezik-e olyan tevékenység, amit morálisan indokoltnak tartanék, de egy esetleges fenyegetés miatt elállnék tőle. Mi az, amit beáldoznék, és mi az, amit nem, és nyilvánvaló, hogy mindig a gyerek érdeke szempontjából közelíteném a helyzetet, és csak akkor kockáztatnék, ha teljesen minimális az esély arra, hogy sérüljön.

De a kérdés valójában az, mit mondhatunk arról az országról, ahol ez a dilemma nem egy elcsépelt morális tanmese központi gondolata, hanem a valóság. Ahol egy újságíró, méghozzá egy olyan ismert újságíró, mint Szily László, bevallja, lényegében öncenzúrát kell alkalmaznia, mert nem akar kibaszni a gyerekével.

És vajon milyen érdekek vannak még, amik a fiókba kényszerítenek cikkeket? Ezekből a sztorikból kiindulva, vajon hányszor győz a média függetlensége, az igazság, és hányszor a fiók, és a politikai vagy gazdasági nyomás?

Ez a történet arra mutat rá, hogy a magyarországi független sajtó állapota milyen kritikus helyzetben van, milyen gyakori az öncenzúra. Arra, hogy ma Magyarországon a szabadság egy patikamérlegen kimért dolog. És nyilván ez a probléma nem öt éve áll fenn, csupán öt éve lett mindennapos gyakorlat.

És nyilván ez a probléma nem csak újságírókat érint, hanem náluk sokkal sérülékenyebb csoportokat, akikre bárhogy nyomást tud gyakorolni a hatalom képviselője. Közmunkásokat, állami, önkormányzati alkalmazottakat, de akár vállalkozókat is. Valójában ez a viselkedés, és ez a hatalommal szembeni öncenzúra a mindennapos magyar gyakorlat.