A Labour újbóli bukásával még egy szöget vert a mai európai balközép pártok koporsójába. Mostani vegetálása pedig ilyen formán hátráltatja a progresszív baloldali alternatívák létrejöttét is.

Ed Miliband lemondott a Labour vezetéséről, miután pártja az eredetileg jósoltnál is gyengébben teljesített. David Cameron pedig – aki megszavaztatná az EU-ból való kilépést, és az sem bánja, ha a skótokat elidegeníti a britektől – tarolt.

Most az Egyesült Királyság következő pár éve arról fog szólni, elszakadnak-e a britek az Európai Uniótól, és ha megtörténik ez, akkor a „brexit”-et követi-e egy „scoxit”, azaz az újonnan nemzeti öntudatra ébredt skótok távozása az Egyesült Királyságból, ha már a Skót Nemzeti Párt teljesen letarolta a skóciai választókörzeteket. Meg persze folytatódik a konzervatívok gazdagokat előtérbe helyező politikája, amely még tovább mélyíti a tehetősek és szegények közötti szakadékot.

Nyilván tök érdektelen lenne számunkra Ed Miliband és a Labour sorsa, ha nem lenne igaz ugyanez a legtöbb európai szocdem (?) pártra: a francia PS-től, a görög PASOK-on át, a magyar MSZP-ig és DK-ig. Mintha már nem is lenne mivel legitimálni létezésüket, hiszen csak örök ellenzéki pozíciójukat tartják fenn az által, hogy minimális társadalmi szolidaritást is belevisznek az amúgy a jobboldalétól alig eltérő javaslataikba.

Ezt láthattuk tegnap az Egyesült Királyságban is, ahol hiába volt fájdalmas a válságkezelés, és hiába kampányolt Ed Miliband a felelősségteljesebb kapitalizmus ígéretével (ahol dübörög a gazdaság is, de az így teremtett jólétet igazságosabban osztják el), végülis az elmúlt évtizedek leggyengébb munkáspárti eredményét sikerült hoznia.

Szegényellenes politika

Mint azt a választás előtt megírtuk, David Cameron, aki a konzervatív-liberális demokrata koalíció élén, piacbarát és meglehetősen szegényellenes politikájával valamelyest gatyába rázta a gazdaságot, sikeresen elhitette a választókkal, hogy minden problémáról a Blair-brigád felelőtlen költekezései (és irgalmatlan eladósodása) tehetnek, ezzel defenzív pozícióba lökve Milibandet.

Az ő programjában is előkelő helyen szerepelt az, hogy nem fogja növelni, sőt tovább csökkenti az elmúlt években vérrel-verítékkel 12 százalékról 5-re leszállított államháztartás hiányt.

Cameronnak idén sikerül a 4 százalék is, ha minden a tervei szerint halad.

Ez pedig sajnos sokkal jobban mutat a statisztikákban, mint az, ha ezer, tízezer vagy százezer ember lakhatáshoz jut, ha a szülők el tudják helyezni a gyerekeiket, amíg dolgoznak, vagy ha a legkiszolgáltatottabb munkavállalók végre annyit keresnek, hogy legalább el tudják magukat tartani.

A választások szempontjából ezek ma rétegproblémák. Az óvoda fontosságát csak az érzi, akinek épp most oda jár a gyereke, a lakhatás is csak annak téma, akinek nincs hol meghúznia magát, „a szociális ellátórendszeren élősködő bevándorlók” meg  nem szavaznak, szóval az ő jólétük még kevesebbeknek téma (igen, a választók önzők, azt nézik, nekik jobb lehet-e a sorsuk).

A gazdasági növekedés viszont mindenkié – kicsit hatásvadászan mondhatni, hogy a GDP a nacionalizmus egy fajtája: bár tök nyilvánvalóvá vált már, hogy a bővülő gazdaság önmagában nem jelenti, hogy jobb lesz az állampolgárnak, a növekvő GDP mégis olyasvalami, amire büszkék lehetünk, hisz növeli hazánk renoméját, azt mutatja, hogy dolgos emberek vagyunk, olyanok, akikre mások felnéznek. Erről a büszkeségről nehezen mondunk le valamilyen félig-meddig komolyan vehető ígéret fejében.

A szocdemek hiteltelenek

A mai mainstream baloldal ugyanis nem tudja hitelesen képviselni, hogy javít az állampolgárok – és leginkább a legszegényebbek – jólétén, miközben a jobboldal képes még elhitetni a választókkal, hogy:

1. ért a gazdasághoz
2. a rossz kiindulópontról a baloldal tehet
3. arról, hogy még mindig nem olyan jó a helyzet, mint lehetne, arról is a baloldal tehet
4. valójában az embereknek, ha nem is érzik a bőrükön, jobban megy, mint pár éve. Ha mégsem, akkor jobban fog nekik menni.

Milibandnek még az ígéretei sem voltak olyanok, hogy azoktól valóban igazságosabbá válhatott volna az ország, és feltehetőleg, akik jól jár(hat)tak volna azzal, ha betartja őket, azok se igazán hittek benne, hogy valóban azt fogja tenni, amit most a kampány hevében beígér.

(Mellesleg ugyanez okozta a libdemek vesztét is – Nick Clegg pártelnök le is mondott – , akik öt éve szemenköpték a főként fiatalokból álló választóköröket azzal, hogy azt ígérték, nem fog nőni a tandíj, majd végigasszisztálták, ahogy évi 3000-ről 9000 fontra növelte azt koalíciós partnerük. Szavazóik most jórészt a zöldeknél kötöttek ki, akik most a hivatalos baloldali alternatívát képviselik az országban. Ők egyre erősebbek, csak az aránytalan választói rendszer mellett képtelenek labdába rúgni, amíg a Labour a legnagyobb baloldali erő.)

Ez a hitelvesztés a Labour, és a mai, mainstream európai baloldal átka: a választók nem bíznak már a régi baloldal gazdasági szakértelmében, és nem adnak már a szavahihetőségére sem. Tehát inkább otthon maradnak, vagy úgy döntenek, választják inkább a biztos GDP-növekedést. Ha részesedni nem is fognak a növekvő vagyonból, legalább arra büszkék lehetnek, hogy dübörög a gazdaság.

A Labour maradéka pedig örülhet a parlamenti székeinek, hiszen ellenzékben is biztos megélhetést nyújthatnak egy csomó karrierpolitikusnak, akik egy valódi, szavahihető baloldali alternatíva elől foglalják a helyet (csak azért, mert pusztán méretük, a megszokás, az alternatíva – látszólagos – hiánya és egy-két talán sikerültebb ígéretük miatt a régi szavazóik egy része még velük maradt).