Orbán Viktor a Magyarország Barátai nevű alapítvány (már a név is beszédes, hogy ilyenre szükség van) tagsága előtt elmondta, Magyarország pont ott van, ahová huszonöt év alatt el akart jutni. Én ebben nagyon kételkednék, hiszen nem csak a rendszerváltás eufóriájában, hanem akár a tíz vagy öt éve meghatározott céloktól is messze van az ország.

Én 25 éve még nem tűztem ki célokat magam elé, lévén hogy 3 éves voltam, de amióta foglalkozok (nagyjából tíz éve) a politikával, újabb és újabb célokat kell kitűznöm, milyennek szeretném az országot látni, amiben élek, amiben a gyerekem fel fog nőni. Újabb és újabb célok jönnek, és egyre lejjebb és lejjebb tolom a lécet. Azon se lennék meglepődve, ha mire a gyerekem felnő, addigra az egyetlen cél az lenne, hogy ő el tudjon húzni innen.

És talán nem vagyok egyedül azzal a gondolattal, huszonöt vagy tíz éve senki se tűzte ki célul az országnak a kivándorló magyarok sokaságát, a gyűlölet és hazugások uralta magyar közbeszédet, a szabadság helyére belépő lokális kiskirályok ezreit, akik szakmánként, településenként, hivatalonként lopják és lopják a szabadság levegőjét. Nem tűzte ki senki célul az élhetetlenné váló vidéket, a négymillió szegénységben élő embert, a gyerekéhezést. A vállakozásokat terhelő brutális adókat, a lecsúszó középosztályt, az ápolók, a szociális munkások és még sok szakma nyolcvnezres átlagos nettó bérét, a munkavállalók jogainak megszüntetését, 48 ezerért dolgozó közmunkások százezreit, vagy azt, hogy a munka még ebben a feudális és értelmetlen rendszerben is van, akinek csak álom.

Ma egy fiatal számára a magyar álom nem az itthon történő boldogulás, hanem az Orbán Viktor által megvetett nyugaton lévő viszonylagos jólét morzsáiból való csipegetés. Orbán pár napja mondta, hogy harminc éve feleségével azt a kérdést tették fel maguknak Bécsben, haza kell-e jönni:

“hogyan folytassák az életüket? Diktatúrában, de otthon, vagy szabadon, de idegenben.”

2015-ben, amikor a huszonöt év alattiak 27 százaléka munkanélküli, szerte Magyarországon ez a kérdés úgy tevődik fel: éhbérért és kilátástalanságban, de otthon, vagy beleugorva az ismeretlenbe külföldön.

És akkor azokról még nem is beszéltünk, akiknek az álmuk nem az, hogy külföldre menjenek megélhetésért, hanem az, hogy egyáltalán munkahelyük legyen, vagy hogy tovább tudjanak tanulni. Biztos vagyok benne, a rendszerváltáskor senki sem olyan országra számított 25 év múlva, ahol évente tízezrek születnek bele a szegénységbe, a kilátástalanságba, és ahol az állam nem feloldja ezt, hanem minden eszközzel ennek újratermelésén munkálkodik.

Persze, ez nem csupán Orbán hibája. De az elmúlt öt évben nem az EU, nem Gyurcsány volt kormányon, hanem Orbán és a Fidesz. És a magyar jólét, a magyar álom újabb öt évet vesztett el abból az illuzióból, hogy valóban jó lesz ebben az országban élni.

Jó lenne, ha huszonöt év múlva nem még lejjebb állnánk, ha 50 évesen nem egy londoni szeméttelepen kéne pakolnom a kukát, vagy a Cityben ábrándoznom a régi magyarországi időkról. Ezt a huszonöt évet elvesztegettük, a kérdés, mit kezdünk a következő huszonöttel, remélhetőleg már Orbán Viktor nélkül.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a facebookon is!