Schmidt Mária beveti politikai szövetségeseit a Sorsok Házáért folytatott harcban. De biztos jó az, ha az emlékezetpolitikát a politikai erőviszonyok határozzák meg a szakmaiság és a társadalmi konszenzus helyett?

Másfél éve húzódik a Sorsok Háza kálváriája. A projekt jelenleg áll, miután Lázár János miniszter kijelentette, hogy Schmidt Mária udvari történésznek meg kell egyeznie az általa előszeretettel ostorozott zsidó szervezetekkel a kiállítás koncepciójáról, erre viszont egyelőre nem látszik esély.

Az előkészítésben résztvevő izraeli holokauszt múzeum, a Jad Vasem már egy éve faképnél hagyta a Sorsok Háza nemzetközi tanácsadó testületét, fél éve pedig az IHRA (International Holocaust Remembrance Alliance - Nemzetközi Holokauszt-emlékezési Szövetség) jelentette ki, hogy csak akkor járulnak hozzá a koncepcióhoz, ha arra a Mazsihisz is áldását adja. Ez utóbbi fejleménnyel kapcsolatos Lázár ragaszkodása a Mazsihisszel való megegyezéshez, hiszen idén Magyarország az IHRA soros elnöke, így a kormány el akarta kerülni, hogy összerúgják a port a szervezettel. Valószínű, hogy az amerikai, német és európai kapcsolatoknak sem tett volna jót egy Schmidt Mária szándékai szerint berendezett múzeum, így ez a megfontolás is szerepet játszhatott a kormány vétójában.

Idén márciusban további csapások érték a már megépült, de még üres múzeumot. Miután Lázár szétküldte az állítólagos "előzetes" koncepciót különböző szervezeteknek véleményezésre,

szakmailag használhatatlannak minősítette a munkát Heisler And­rás, a Mazsihisz elnöke, míg a történész Karsai László szakvéleményében olyan „kapkodva, min­denfajta előkészítés és ellenőrzés nélkül összehányt” anyagról írt, amely vitára is alkalmatlan. Nem tudott mit kezdeni a koncepcióval az EMIH (Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség) és a Mazsike (Magyar Zsidó Kulturális Egyesület) sem. Kife­jezetten lesújtó volt a véleménye az MTA-nak, valamint az ELTE-nek is, amelynek nevében György Péter válaszolt. A Magyar Művészeti Akadémia jobbnak látta, ha nem folyik bele a vitába: sem javaslatot, sem észrevételt nem fogalmazott meg. 

Az újabb kínos ügy hatására Schmidt Mária többször kijelentet­te, hogy van végleges koncepció is – ezt azonban egyelőre nem hozta nyilvánosságra. Közlésével szem­ben a kormány és a zsidó szerveze­tek részéről többen is állították, hogy Schmidt csak látványterveket mutatott nekik, írásos koncepciót nem.

 

- Czene Gábor, „Emlékezet és politika: a Sorsok háza kálváriája”

Az MTA nagyszámú tárgyi tévedésre hívta fel a figyelmet, és a 200 oldalas anyagból másfél oldalnyit találtak a koncepcióhoz tartozónak, a többi csak a bemutatandó filmek, fényképek, térképek listáját tartalmazta. Emellett hiányolták az 1944-es eseményekhez vezető út (értsd: a Horthy-rendszer, zsidótörvények, antiszemitizmus) bemutatását is.

Erőss Gábor, a Párbeszéd Magyarországért képviselője egy hete vett részt egy múzeumbejáráson.  Beszámolója szerint Schmidt Mária továbbra is vitaképtelennek mutatkozott és magából kikelve csapta rá Erőss kezére azt a kötetet, amiben állítása szerint a továbbfejlesztett koncepció van. Erőss is úgy látta, hogy Schmidt hű maradt magához, és a múzeumot a Horthy-mosdató, a magyar felelősséget elkenő, a zsidók és nem-zsidók sorsát összemosó történelemszemléletnek megfelelően próbálja berendezni. Ráadásul a leendő igazgató valamilyen megmagyarázhatatlan okból még egy kommunizmust bemutató szobát is becsempészne a Sorsok Házába, ahol egy ÁVO-ssal járőröző házmester is szerepet kapna.

Schmidt Mária most ellentámadást indított, és kezdetnek rögtön a múzeum koncepciójának megítélésére legalkalmasabb embert, a MIÉP-ből a Fideszbe igazolt Kocsis Mátét kérte fel egy rövid kortesbeszédre. Kocsis a Sorsok Háza épületének helyet adó Józsefváros polgármestereként szólalt meg, de nem biztos, hogy a szerepeltetése nagyon okos ötlet volt a főigazgató asszonytól.

Koncepció és tárlat híján Kocsis azzal kezdi a mondandóját, hogy „az épület kiváltja azt a döbbenetet a látogatóból, amit egy ilyen múzeumnak ki kell váltania.” Ezek után a holokausztra a „megpróbáltatások” szót sikerül használnia – a megpróbáltatásokat ugyebár túléli az ember –, hozzátéve még, hogy „ezek a fájdalmak, ezek a családi tragédiák tettek tönkre életeket.” Namármost például egy tüdőrákban elvesztett édesapa halála esetleg nevezhető megpróbáltatásnak vagy fájdalmas családi tragédiának, amely életeket tesz tönkre, de több százezer ember módszeres lemészárlása nem. Az csupán a kormány és Schmidt szelektíven szemérmeskedő történelemszemléletét jellemzi, hogy „fájdalmaknak” és „családi tragédiáknak” tulajdonítja az „életek tönkretételét.” Segítünk: arról van szó, hogy a nácik és magyar csatlósaik megfosztották életüktől honfitársainkat. Ezen nincs mit szépíteni cirkalmas eufemizmusokkal.

a történelemnek voltak olyan korszakai, amelyekben magyar honfitársainkat…zsidó honfitársainkat is olyan megpróbáltatások értek (…) hogy ezek a fájdalmak, ezek a családi tragédiák tettek tönkre életeket

- Kocsis Máté

A végén Kocsis még megpróbálja dicsérgetni a múzeum építészeti kiválóságát és „koncepcióját,” de ez utóbbi szót annyira látványosan erőszakoltan illeszti bele a mondandójába, miután először „tartalmat” emleget, hogy óhatatlanul azt a benyomást kelti, hogy megkérték, mindenképpen használja a „koncepció” szót.

Hasonlóképp, Fekete György is csak annyit tudott mondani Schmidt kamerájába, hogy ő azonnal megnyitná a múzeumot, mert „az épületegyüttes önmagában egy dráma, egyetlen szó kommentár nélkül is.” A továbbiakban pedig egy olyan körmondatot sikerült kanyarintani, aminek sajnos se füle, se farka, a bemutatni kívánt gyerekholokauszthoz meg aztán pláne semmi köze nincsen.

Ennek a múzeumnak a feladata volna, hogy segítsen minden rossz és ellenséges ellenérzettel szemben azt a kultúrát, amit a zsidók teremtettek Magyarországon – ebben műszaki kultúra is van, gazdasági kultúra is van, kereskedelmi kultúra is van, és nem is fontos, hogy neveket említsek –, hogy ez egységesedjék, és elmúljon egyszer, végre – az én időmben már nem fog –, de legalább a gyerekeim és az unokáim idejében elmúljon az az idő, amikor a megítélést ebből a szemszögből nézik, nem a teljesítmény szempontjából.

- Fekete György

Schmidt Mária tehát nem hallgat sem a hazai, sem a nemzetközi szakmai és tudományos szervezetekre, nem konzultál az érintettekkel sem, pusztán politikai szereplők háttérben való meggyőzésével vagy nyilvános kiállásra buzdításával próbálja legitimálni vállalhatatlan szemléletű múzeumát. Ez a NER normális működési mechanizmusa, és csak a politikai érdekek pillanatnyi egymásnak feszülésén, a magyar diplomácia összeomlása közepette felértékelődő, vékony szálon függő nemzetközi kapcsolatokon múlik, hogy Schmidtnek eddig nem sikerült keresztülvernie az akaratát a kormányzaton. És ez még akkor sem normális, ha egyébként annak csak örülni lehet, hogy a szégyenletes koncepció egyelőre nem valósult meg.

A kormány – amennyiben nem célzatosan volt destruktív – tanulhatott volna a Szabadság téri szobor felállítását övező belföldi és nemzetközi felháborodásból, és rájöhetett volna, hogy az emlékezetpolitika legérzékenyebb területein csak óvatosan, konszenzuskereső és kompromisszumképes módon szabad lépéseket tenni. Ameddig erre nem képes, és rövidtávú politikai érdekeknek rendeli alá az emlékezetpolitikát, addig mindenképpen jobb, ha az épület üresen marad.