A legtöbben félünk attól, hogy fogyatékkal élőkkel találkozzunk. Nem mintha félelmetesek lennének, inkább az a félelmetes, hogy az éveken át gyakorolt gesztusaink, mozdulataink, esetleg kliséink, bejáratott mindennapi kommunikációs készségeink és értelmezéseink alól húzza ki a szilárd talajt a helyzet. Újra kell gondolnunk, mit jelent egy pillantás, egy mosoly, milyen érintés elfogadható, mi a tolakodás, mi a vicces és mi nem, és mindezt vajon miből vehetjük észre.

A legtöbben hajlunk arra, hogy ha fogyatékkal élőkkel találkozunk, ahelyett, hogy elismerjük, olykor szinte semmit sem tudunk, szinte nulláról indulunk, de készen állunk tanulni ebben az első látásra újnak látszó helyzetben, inkább úgy döntünk, hogy mi tudjuk jobban. Mi tudjuk jobban, milyen segítségre szorul az illető, mire vágyhat, és mire nem, és azt is mi döntjük el, hogyan fogjuk mindezt megoldani. Helyette.

Bár majd félmillióan élnek közöttünk, a legtöbbünknek fel sem tűnik, hogy nincsenek jelen az életünkben, hogy nem találkozunk velük az utcán, a munkahelyen, az oviban vagy az iskolában, a koncerteken, színházban, a szórakozóhelyeken. Eszünkbe sem jut azon töprengeni, vajon hol lehetnek a köztereinkről, az pedig végképp nem, hogy a magyar állam, az egyszerűség kedvéért, néha két kistelepülés közé zárt intézetbe dugja néhányukat a mi nevünkben. Ahol nemcsak a szeretteiktől vannak távol, de közlekedési lehetőségük sincs, illetve voltaképp semmilyen lehetőségük… és karácsonykor hét órakor villanyoltás.

Ha tudnánk róla, a legtöbben valószínűleg egyetértenénk vele, hogy ez lelketlen és embertelen eljárás, méltatlan egy „huszonegyedik századi, európai” országhoz.

A legtöbben nem is sejtjük, milyen erőt meríthetnénk a velük való találkozásból, ha szembesülnénk azzal, ráéreznénk arra, mekkora bátorság, akaraterő, szeretet, kitartás és találékonyság letéteményesei. Hogy mindazt, amit a legjobban becsülünk az emberiségben, épp náluk érhetjük tetten, az ő törékenységük felszíne alatt. De arról a kalandról sincs sok sejtésünk, amit az adhat, ha felfedezhetjük az úgynevezett normalitás határait. Illetve arról a lehetőségről is elfeledkezünk, hogy a másságra fordított figyelem segít abban is, hogy jobban elfogadjuk saját magunkat és a körülöttünk élő „egészségeseket”.

Ahogy arra sem gondolunk, hogy ha gyakrabban találkoznánk velük, akkor mi is elvárnánk és jobban figyelnénk rá, hogy úgy alakítsuk közös tereinket, a normáinkat, az egymáshoz való viszonyunkat, hogy ők is elférjenek, és teljes jogú polgárnak érezhessék magukat. Egy ilyen változással pedig mindannyian jobban járnánk, kisgyerekesek és idősek, tinédzserek és biciklisek, gyalogosok… sőt, még az autósok is. Mert a fentieken is túl, mindenki, aki emberből van, kerülhet akár holnap olyan helyzetbe, hogy az „egészségeseknek és normálisoknak” fenntartott világ már kiveti magából.

A fogyatékkal élők elfogadásáról, jogaik elismeréséről talán könnyebb olyan kampányt folytatni, amely egyszerű, közérthető üzenetekkel a szívünkhöz szól. Az idén másodszor az utcára vonuló Rehab Critical Mass nem egészen ezt az utat választotta, hanem azt ajánlja, hat percen át szembesüljünk Gáborral, az életével, a problémáival, a humorával, azzal, amire büszke lehet, azzal, amitől fél, azzal, ami ellehetetleníti az életét. A saját szavain és gesztusain keresztül, nem közvetítők segítségével.

A 30 éves Gábor – aki “jobb, mint a magyar fociválogatott, mert ő már kijutott egy EB-re” a boccia magyar kupa győzteseként, de 2013 óta csak egyszer nyílt lehetősége arra, hogy eddzen – szintén ott lesz jövő vasárnap a Rehab Critical Mass felvonulásán, hogy kiálljon amellett, „másképp, de mindenki képes”. Május 17-e jó alkalom lehet arra, hogy találkozzunk, „mi” és „ők”, hogy eltűnjenek azok az  akadályok, amelyek csak a tudatlanságunkból táplálkoznak, és hogy együtt követelhessük a jogegyenlőség akadályainak felszámolását.