Abdel Fattah el-Szíszi egyiptomi diktátor volt pénteken a magyar kormányfő vendége. Nyilván Budapestről nem tudjuk megoldani az egyiptomi helyzetet, de olyanokat, amiket Orbán mondott az egyiptomi hóhérnak, épeszű ember nem mond.

Magyarországon az egyiptomi eseményeket a média és a közvélemény nagyjából a Tahrír téri eseményekig, a forradalom látszólagos győzelméig, Mubarak bukásáig követte. Az még pár emberhez eljutott, hogy a választásokat a Muszlim Testvériség nyerte meg, amely az iszlamista politika felé kezdte eltolni a szekuláris államberendezkedést, a katonaság azonban puccsal megbuktatta a Testvériséget. Ezután következett a megtorlás, amit a ma díszdoktorrá avatott el-Szíszi vezényelt le. A katonaság egy dolgot tanult meg Mubarak rendszeréből: nincs cécó, börtön vagy halál vár az ellenzékiekre. Volt olyan nap, hogy több száz embert ítélt halálra a rendszer. A kivégzések és bebörtönzések pedig a mai napig sem álltak le. De ez a kegyetlen bánásmód nem csak az iszlamistáknak jár. A nyugatias civil aktivisták nagy része is börtönben vagy halálsoron üll. Azok, akik Mubarak rendszerében illegalitásban, de tudtak működni, ma az első mozdulat után a börtönbe kerülnek. A rendszer mindenkivel leszámol.

És azt se felejtsük el, ez a katonai diktatúra az, amely ha úgy áll érdekében, hogy felekezeti ellentéteket keltsen, akkor simán hagyja, hogy a radikális muszlimok kopt keresztényekre támadjanak, majd fellépjen és a békecsináló szerepében tetszelegjen. De ez az a rezsim, amelynek a katonái nőket erőszakoltak a Tahrír téren, amikor a nyugati média figyelme alábbhagyott.

Ezt a rendszert ünnepelte ma Orbán ilyen mondatokkal:

„Egy különleges ország különleges vezetőjét fogadtuk a mai napon.” „Nem akarok beleszólni, az egyiptomi nép dolga eldönteni, milyen utat jár.” Mi nem ódzkodunk az olyan vezetőktől, akik katonaemberek, ugyanis a magyarok emlékeznek azokra a súlyos történelmi pillanatokra, mikor „a magunkfajta civilek helyett kemény katonaemberek vegyék át az irányítást”.

A bevándorlásellenes kampány közepén pedig külön szép, hogy Orbán azt mondta: „sosem rejtettem véka alá, hogy hiszek a kulturális diverzitásban, illetve abban, hogy a kultúrák sokszínűsége a Jóisten adománya.” Orbán szerint Európában sok helyen félnek az iszlámtól, sőt, ellenségnek tekintik, de Magyarország nem ilyen, itt „az iszlámról is a tisztelet hangján beszélünk”.

Orbán szerint Egyiptomban jelenleg nem egyszerűen a gazdaság átalakítása zajlik, hanem igazi országépítő munka. És a miniszterelnökünk azért nem szól be a diktátornak, mert az egyiptomi nép dolga dönteni az ország vezetéséről.

Az első kijelentés érthetőbb, mivel az egyiptomi gazdaság sokban hasonlít a magyarra, csak míg Magyarországon minden piaci pozíciót a Fidesz ural le, addig Egyiptomban a katonaság oligarchái viszik az építőipar, a kommunikáció és a turizmus legnagyobb cégeit. Lényegében Mubarak bukása jól is jött nekik, hiszen az ex-diktátor és haverjai érdekeltségébe tartozó cégeket pont az általuk levert forradalomra hivatkozva nyúlhatták le.

De nincs is cinikusabb a népszuverenitásról értekezni egy olyan ország vezetőjét fogadva, aki a demokratikusan megválasztott kormányt megpuccsolva került hatalomra. Majd egy nevetséges választáson legitimálta a hatalmát, ahol a bebörtönzések és a kivégzések után nem volt ki elinduljon, az előző megbuktatott iszlamista elnököt például épp halálraítélték.

Orbánnak csupán egy dologban van talán igaza. Az egyiptomi stabilitás és Egyiptom fontosságának kérdésében. A puccsal megdöntött Muszlim Testvériség ugyanis az iszlamista politika radikális szárnyához tartozik. Nem véletlen, hogy az egyiptomi katonai diktatúra megteheti, amit megtesz, és méghozzá az USA pénzéből. Ugyanis az Egyesült Államok által megkívánt katonai stabilitást ő garantálja jelenleg a térségben. Az USA viszonyulása álszent, nevetséges és felháborító: néha megemlíti az emberi jogsértéseket az országban, de eltűri a politikai célzatú kivégzéseket, újságírók, ellenzéki aktivisták bebörtönzését, az ő pénzéből folytatott korrupciót, az elnyomás sokezer fajtáját.

De az biztos, ha az amerikai külügy valamelyik képviselője úgy tövig nyalná el-Szíszi seggét, ahogy azt Orbán tette, másnap repülne a hivatalából. A gazdasági kapcsolatok ugyanis nem egy diktátor seggének tisztára nyalásától fognak élénkülni. Az, amiket Orbán mondott, illetve a díszdoktori cím a féregség kategóriába tartozik. Pedig ilyen esetekben akár meg is tapsolnánk, ha a magyar kormányfő különutas politikát folytatna a nyugattal szemben, de úgy látszik, mikor véreskezű diktátorokra kerül a sor, akkor Orbán fene nagy kurucossága is alábbhagy.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!