Milyen lenne egy baloldali gazdaságpolitika? – címmel indított sorozatot a Libération francia napilap, amely elsőként Thomas Pikettyt vonta kérdőre. A beszélgetésből részben kiderül, milyen viták folynak ma a francia baloldalon, de a mostanában a spanyol Podemosnak is tanácsokat adó közgazdász több olyan témát is érint, amelyek Európában és Magyarországon egyaránt izgalmasak.

Piketty felütésként viccnek nevezi a szocialista kormány ún. kínálattámogató politikáját, mert szerinte következetlenül szüntettek be jónak tűnő vállalatbarát mechanizmusokat, majd áttekinthetetlen módon indítottak újakat, és idővel majd visszatérnek a régiekhez. A több, mint egymillió példányban elkelt Tőke a XXI. században szerzője szerint, többek között a Franciaországban 10% körüli (a fiatalok körében 24%!) munkanélküliséggel szemben, mély adó- és társadalmi reformokra van szükség, nem efféle improvizációra, de főképp:

Módosítani kell az Európai Unió stratégiáján

A 2012-ben Sarkozy és Hollande által ratifikált fiskális paktum (TSCG) tévedés volt, és ma fel kell lépni ellene. Túl gyorsan akartuk felszámolni a deficiteket, ami betett a növekedésnek. Még az IMF is elismerte, hogy tévedett a megszorításokkal kapcsolatban, de Berlin és Párizs makacsul ragaszkodnak a stratégiához. Öt éve az eurózóna munkanélküli rátája annyi volt, mint az USA-é, ma pedig kétszer akkora, mint az amerikaiaké, akik rugalmasabbak voltak a költségvetéssel kapcsolatban, így újra tudták indítani a gépezetet. “Egyedül a saját hibánkból sikerült transzformálnunk az amerikai magánszereplők pénzügyi válságát az európai államadósságok válságává” – állítja Piketty, aki arra a kérdésre, hogy akkor most lehetséges-e egy baloldali gazdaságpolitika vagy sem, azt válaszolja: jó, ha ismerjük kicsit a történelmet, és hátra tudunk lépni, hogy a mai helyzetet objektívabban szemléljük, mert mindig vannak politikai alternatívák.

Az az elképzelés, hogy a népek bűnhődésének nincs alternatívája, történelmietlen: a múltban még a mainál durvább államadósságokat is találunk, és a belőlük való kilábalásra számos módszert alkalmaztak. Az Egyesült Királyság a XIX. században a lassú metódust választotta, nulla infláció mellett költségvetési többletekkel dolgozta le a napóleoni háborúkból örökölt, a GDP több, mint 200%-ára rúgó adósságát. A dolog működött, csak épp 100 évig tartott, miközben az ország többet költött arra, hogy a saját járadékokból élő tőkéseit finanszírozza, mint mondjuk befektessen az oktatásba. Ezt várjuk el ma Görögországtól: évi 4%-os költségvetési többletet a következő évtizedekben, miközben az egész felsőoktatási büdzséje alig 1%-a GDP-jének.

A franciák és a németek amnéziában szenvednek

1945-ben az ő adósságuk is a GDP 200 %-a felett volt, és soha nem fizették vissza! Adósságuk egy részét elengedték, a  többit inflációba fojtották. Ez tette lehetővé, hogy befektessenek az újjáépítésbe, az infrastruktúrába és a növekedésbe. Minket viszont a 2012-es fiskális vagy stabilitási paktum a XIX. századi brit stratégiára kényszerít, ami egy óriási történelmi tévedés, és egy gigantikus amnézia eredménye. Jelenleg Európa piti 2 milliárd eurót költ évente az Erasmus-ösztöndíjakra [ami az egyetemisták számára biztosítja, hogy kicsit közelebb kerüljön hozzájuk az európai kaland; KM], és 200 milliárdot arra, hogy visszafizesse saját magának az adósság kamatát. Fel kell hagyni ezzel az abszurd stratégiával! Az államadósságokat egy közös alapba kell gyűjteni, és az egészet újra kell strukturálni. A görögök esetében épp úgy, mint a többi ország esetében.

Lehet, hogy a baloldal tényleg elárulta az alsó vagy népi osztályokat, amelyeket aztán a szélsőjobb, pl. a francia Nemzeti Front hódít meg?

Az Unió az országok, régiók, a mobil és kevésbé mobil csoportok mindenre kiterjedő versenyeztetésének ideájára épült, mindenfajta szociális vagy fiskális kompenzáció nélkül. Ez csak fokozta és elmérgesítette azokat az egyenlőtlenségi trendeket, amelyek a globalizációból és a pénzügyi deregulációból eredtek. Ma közgazdászok, értelmiségiek, politikusok állítják, hogy ki kell lépni az Unióból. Még a baloldalon is azt halljuk. „Ne hagyjuk, hogy Marine le Pen kisajátítsa az euróból, vagy az EU-ból való kilépés kérdését, ezzel foglalkozni kell!” Ez a vita legitim, és nem lehet a végtelenségig kikerülni.

De akkor legyen az euróból való kilépés kvázi „zsarolási alap” – ahogy pl. Jacques Sapir vagy Frédéric Lordon népszerű közgazdászok szorgalmazzák?

Itt az ideje, hogy Franciaország, és főleg a francia baloldal azt mondja Németországnak: ha visszautasítják, hogy az eurózónán belül a demokrácia elvei érvényesüljenek, akkor mire jó egy közös fizetőeszköz?  Nem lehet közös a pénznem, ha közben nem bízunk a demokráciában, amit ma a vasszigorral kezelt költségvetési kritériumok és a fiskális kérdésekben szükséges konszenzus ellehetetlenítenek. A népi vagy alsóbb osztályok erőssége az, hogy sokan vannak: meg kell tehát változtatni az intézményeket, hogy Európa népei többségi elven valóban átvehessék a hatalmat az Unióban.

Véget kell vetni ennek a francia-német direktórium-szerűségnek, amelyben ráadásul Párizs igencsak bizarr szerepet vállal. Az a benyomásunk, hogy Franciaország semmiben sem dönthet, miközben a valóságban a beleegyezése nélkül semmi sem történhet meg. Ha összeraknánk a nemzeti parlamentjeinket, hogy az eurózóna igazi törvényhozását létrehozzuk, és mindenki a lakossága arányában kapna képviselői helyeket, biztos vagyok benne, hogy kevesebb lenne a megszorítás, több a növekedés és kisebb a munkanélküliség.

Ez a fórum dönthetne demokratikusan a deficit és az állami beruházások mértékéről, ez a „parlament” felügyelné az Európai Központi Bankot, a bankuniót és a stabilitási mechanizmust. Persze ehhez Németországnak el kellene fogadnia, hogy leszavazhatják. De ha holnap a franciák, spanyolok, olaszok, görögök ezt a javaslatot tennék le az asztalra, akkor a németek nem háríthatnák a végtelenségig. És ha nem mennének bele, akkor nehezen lehetne ellenállni az euróból való kilépés lehetőségének, de egyelőre semmi ilyesmi nincs napirenden.

Piketty szerint a baloldali politika esélyei részben az Unióban, részben a nemzetállamban dőlnek el

Azt mondja, harcolni kell azért, hogy az Unió megváltozzék. De ettől függetlenül végbe lehet vinni olyan nemzeti szintű reformokat is, amelyek a társadalmi haladás irányába mutatnak. Lehet baloldali adóreformot is kezdeményezni, csak éppen annak nem az áfaemelés megszavazásával kellene kezdődnie, mint 2012-ben, miközben ellenzékben a Szocialista Párt épp azt hangoztatta, hogy ez a legrosszabb megoldás.

Piketty szerint a francia társadalombiztosítás túlságosan nagymértékben támaszkodik a magánszektor béreire, de az áfa, a legigazságtalanabb adó emelése egy „jobboldali” megoldás. A baloldali alternatíva pedig az lenne, hogy a progresszív adó mindenfajta jövedelemre kiterjedjen, így az állami szektor béreire is, de a nyugdíjakra és a vagyonból származó jövedelmekre is, a globális jövedelemtől függő adókulcs szerint. A különféle pályák speciális nyugdíjkasszáinak egyesítése is baloldali reform lenne szerinte, ahol egy univerzális kassza alkalmazkodik az egyes emberekhez és a szakmai életútjukhoz, és nem fordítva; hogy a mai fiatalok számára is létezzen egy transzparens jövőkép a saját jogaik alakulásáról. Mindezen kérdésektől fényévekre van a gall szocialista kormány.  

És mikor lesz Pikettyből gazdasági miniszter?

A fess világsztár sajnos nem szereti a sós süteményeket. Ezért is tűnik számára érdekesebbnek , hogy a jelenlegi pozíciójából próbáljon a domináns ideák ellenében hatni, a dolgok ugyanis például így változtathatók meg. „A politikának nem egy foglalkozásnak kellene lennie. Ennek is fizetjük ma az árát. Olyan emberek irányítanak bennünket, akik összekeverik a retorikát és a realitást.”