Magyarország polgárai 1989/90-ben több évtizednyi állampárti diktatúra és központosított tervgazdaság után hitet tettek a demokrácia és a piacgazdaság mellett. Túlzás lenne azt állítani, hogy jól sikerült ez a projekt. Mind a demokrácia, mind a piacgazdaság hazai verziója számos kritikával illethető, számtalan kívánnivalót hagy maga után. Az elméleti problémák és a gyakorlati működési nehézségek okozta elégedetlenség 2010-ben a Fidesz-KDNP földcsuszamlásszerű győzelmében és a második Orbán-kormány programjában csúcsosodott ki. A kétharmad jelentése és jelentősége sokkal több a Gyurcsány-féle MSZP bukásánál: a 2010-es Fidesz-KDNP kétharmad a rendszerváltás utáni évtizedekben felépült hazai demokrácia és piacgazdaság modell válságát és igen erős társadalmi elutasítását mutatta meg.

A második Orbán-kormány ennek szellemében szorította sarokba a külföldi tulajdonban lévő multikat, osztotta újra a piacokat és hozta helyzetbe a hazai (névleg, hiszen valójában nem tekinthetünk el a politikai tőkétől, a kormánypárthoz való viszony meghatározó abban, ki tud gazdasági tőkéhez jutni) közép- és felsőbb osztályt, akik a rendszerváltás vélt és valós vesztesei (a birtokon belülre került külföldi tulajdonosokkal szemben). A 2010-es jobboldali győzelem a „félrecsúszott” rendszerváltás kijavításának az ígérete volt. A hazai hatalomátmentők és szövetségesük, a külföldi tőke megregulázásának, erőforrásaik (piacaik és jövedelmük) részben vagy egészben való újraelosztásának ígérete azok között, akik le- és kimaradtak a 80-as évek végi, 90-es évek eleji nagy osztozkodásból. Az úgynevezett szabadságharc fő csapásiránya tehát a hazai gazdaság „visszafoglalása” és egy Fideszhez hű nemzeti tőkésosztály létrehozása, megerősítése múlt és jelen időben egyaránt.

Ez az eszmei alapja a Nemzeti Dohányboltoknak, a közműszolgáltatók állami közműbe szervezésének, a tankönyvpiac államosításának és magyar bankrendszer létrehozásának egyaránt (a sor folytatható). Az államtól függő (közpénzeken hízó) hazai burzsoázia kistafírozásába nem fér bele az elesettek felemelése. Sőt. A hazai munkásosztály kizsákmányolását elősegítő jogszabályok (új munka törvénykönyve), a munkanélküliek közmunka-rabszolságba taszítása, a szociális és közösségi szektorból kivont források, vagy akár a magas jövedelműeknek kedvező adórendszer mind a hazai tőkésosztály megerősítését szolgálja – nem pusztán a külföldi tőkések (és szövetségeseik) ellenében, de a hazai elnyomható és kizsákmányolható társadalmi csoportok kárára is.

Így a Fidesz érában a leszakadó társadalmi csoportok politikai partvonalon kívülre kerülése nem oka, hanem következménye a leszakadás helyett felkapaszkodni vágyó középosztály és a nemzetközi mértékben is mérhető módon gazdagodni akaró elit, valamint az elmúlt húsz év nyertesei  közötti kíméletlen hatalmi harcnak.

Hogy mi mindenre képes a rezsim annak érdekében, hogy ebben a küzdelemben a saját társadalmi bázisát, szavazóit, ha tetszik, klientúráját segítse, azt jól példázza a következő, jelenleg napirenden lévő, munkaerő-piacot érintő törvényjavaslat.

A közfoglalkoztatásról és a közfoglalkoztatáshoz kapcsolódó, valamint egyéb törvények módosításáról szóló 2011. évi CVI. törvény módosításáról hangzatos címet viselő törvényjavaslat két fontos elemet tartalmaz:

• A közmunkások számára úgy teszi erősen ajánlottá az egyszerűsített munkavállalás keretében felajánlott idénymunka elfogadását, hogy annak elutasítása esetén a munkakeresőt három hónapra ki kell zárni a közfoglalkoztatásból.
• Az idénymunkát elvállalókat kiszolgáltatott helyzetbe hozza, mert ha felmondanak, vagy munkaviszonyuk közös megegyezéssel szűnik meg, megint csak három hónapra kizárják őket a közfoglalkoztatás rendszeréből.*

Az első elem szükségességét Lázár János, majd később az illetékes államtitkár is úgy indokolta, hogy a közfoglalkoztatási program „túl” sikeres, a közfoglalkoztatottaknak nem fűlik a foguk a mezőgazdasági és egyéb (jellemzően vendéglátás, turizmus) idénymunkák elvállalásához, és ezt orvosolandó a munkaadók érdekeinek védelmében kell egyfajta tervgazdaságszerű közvetítő rendszert (lásd a törvényjavaslat) és munkakényszert kialakítani. Tehát a kormány a munkaerő-piaci (részpiaci) hiányt szeretné (akarja) megszűntetni szabályozással, méghozzá egyfajta utasításos-vezényléses módszer bevezetésével. Felmerül a kérdés, hogy miért nem bízza a kormány a hiány megszűntetését a piacra? Tudniillik elemi közgazdasági ismeret, hogy hiány (túlkereslet) esetén az ár (ez esetben a munkabérek) emelkedése a kínált mennyiség növekedését (közben a keresett mennyiség csökkenését) idézi elő, mely mozgás végpontja a korábbinál magasabb ár (bér) mellett beálló piaci egyensúly.

Nyilván így is lehetne. De ha a piacra bízná, akkor ki/kik tudnák megfizetni a szükségszerűen emelkedő, magasabb idénymunkás béreket? Pontosan azok a külföldi tulajdonú vállalkozások, akik nagyobb versenyképességük okán (technológia) a magasabb bérek mellett is működőképesek. A magyar kis- és törpebirtokos gazdaságok, a hazai szolgáltató kis- és közepes vállalkozások nem. A hazai tőke helyzetbe hozásának szándéka, ráadásul olyan eszközzel, amely kiválóan alkalmas arra, hogy a hazaiak között is szelektáljon (baráti/nem baráti alapon) egyértelmű. A harc kíméletlenségét és/vagy a küzdő felek (ez esetben a kormány, de ne legyenek illúzióink) érzéketlenségét az mutatja, hogy mindeközben tízezrek fosztódnak meg attól a plusztól, amit a piacon kialakuló magasabb bérszint jelentene havonta maguk és családjuk számára. Az idénymunkás munkahely elhagyásának szankcionálása erősen kiszolgáltatja a volt közfoglalkoztatottat új (hazai) piaci gazdájának. Az Orbán-kormány versenyképes technológia és tudás helyett cselédeket, zselléreket ad a mezőgazdasági, építőipari vállalkozások, a turizmusban és a vendéglátásban tevékenykedő hazai kis- és középvállalatoknak számára. Nem számít, mert ők nem számítanak. Az számít, hogy a hazai tőke versenyképes maradhasson, ehhez pedig az kell, hogy vezényszóra és nyomott áron álljon rendelkezésre ezer és ezer munkáskéz, ha kell.

Lesz még erős hazai tőkés középosztály, ha beledöglünk is!

*  Ez a rész látszólag minden munkavállalót érint, de normál esetben a három hónapos kizárás semmit sem jelent, mert éppen fedi a három hónapos álláskeresési járadék jogosultságot. Ellenben az idénymunkát elvállaló, de eleddig közfoglalkoztatottak számára, akiknek státusa felfüggesztésre kerül az idénymunka időtartamára, lehetetlenné (erősen szankcionálttá) teszi a munkahely önkéntes elhagyását.