Az elitek azért félnek a populizmustól, mert azon keresztül a tömegek és az elnyomottak is kivehetik a részüket a politikából – véli az újbaloldal egyik intellektuális iránymutatója, a tavaly elhunyt Ernesto Laclau. Szerzőtársával, Chantal Mouffe-fal évtizedekig azt vizsgálták, hogyan lehet egységbe kovácsolni az elnyomottakat.

A Podemos jelenséget vizsgálva mi is írtunk róla nemrég, hogy Pablo Iglesiasékra az Essex-i Egyetemen két professzora volt kifejezetten nagy hatással: az argentin Ernesto Laclau és a belga Chantal Mouffe, akik egy csomó könyvet és tanulmányt publikáltak közösen és külön-külön is a marxizmusról, a populizmusról és a demokráciáról. Főművüket, az 1985-ös Hegemónia és szocialista stratégiát ma is előszeretettel olvassa a Sziriza és a Podemos pártvezetése. Most nagy vonalakban felvázoljuk, miről is szól a munkásságuk.

Marxizmus a nyelvben

Laclau és Mouffe azok közé a gondolkodók közé tartoznak, akik nyelvi síkra terelték a marxizmust. A kiindulópont számukra Antonio Gramsci munkássága volt, mely szerint a burzsoázia nem csupán politikailag és gazdaságilag nyomta el a munkásosztályt, hanem a kulturális hegemóniája révén is. Azaz: a domináns osztályok érték- és nomrarendszere annyira jelen volt (jelen lett) a társadalomban és a közbeszédben, hogy azt azok is magukénak érezték, akik amúgy a rendszernek nem voltak haszonélvezői, vagy még rosszabb: kárvallottjai voltak annak. Értsd, ha a tévét, a mozit az újságokat az elitek töltik meg tartalommal, azzal a saját értékrendszerüket adják tovább a nézőknek, legyenek azok szegények vagy gazdagok.

A hegemónia kovácsolja politikai közösséggé az embereket Laclauék szerint. A hegemóniát pedig a nyelv hozza létre. Azaz, ha változtatni akarunk a világon, ahhoz olyan nyelvezetet, retorikát, érvrendszert kell használnunk, amely meggyőzően tud hatni egymástól különböző csoportok számára, és képes őket összekovácsolni. A szerzők szerint így a politika legfőbb célja, hogy létrehozza a hegemóniát. Ez pedig számára leginkább nyelvi feladat (ezért is kritizálják Mouffe-ot és Laclau-t, hogy a nyelvi fókusz, azaz a jelentés megkreálása, mellett elfeledkeznek a progresszív politika olyan fontos alakító tényezőiről, mint a gazdaság, politikai és kulturális realitás), a politika pedig valójában egy harc annak érdekében, hogy meghatározzák, mi is történik, mi fontos a világban. Például a spanyol ingatlanlufi kipukkanása után a mainstream politika és média számára a jelzáloghitelek miatt végbement  tömeges kilakoltatások kérdése sokáig részletkérdésnek tűnt. Az, hogy idővel az érdeklődés középpontjába kerültek az ő érdekeik is, akárcsak a pénzügyi szektor túlkapásai elleni legitim harc, nagyrészt azoknak a mozgalmaknak köszönhető, amelyek eredményeképp a kilakoltatás elleni harc egyik „arca”, Ada Colau lett Barcelona polgármestere.  

Vagy ahogy Íñigo Errejón spanyol politológus és a Podemos egykori kampány-igazgatója írja Laclau-nekrológjában (tavaly áprilisban): a hegemónia erején keresztül képes egy csoport a céljait a közérdek megvalósulásának lehetőségeként reprezentálni. De ez egy olyan reprezentáció, amely nyitott a vitára és folyton újraértelmezhető. Az egység és a célok folytonos újraértelmezhetősége ugyanis az, ami szerinte létrehoz egy olyan univerzumot, amely sokkal több, mint az azt alkotó részek összessége.

Ezzel szemben a konzervatív vagy neoliberális politika a szakértői szemléletet hangsúlyozza, a politikusban egy menedzsert lát, akinek célja, hogy menedzseljen egyfajta politikát, aminek a céljait és az irányát már régen eldöntötték az addig hatalmon lévő elitek. Azaz vitának helye nincs. Ezt a jelenséget remekül illusztrálják az eurózóna görögökkel folytatott tárgyalásai, de arra is magyarázatot ad, miért lép fel fontos igényként több országban is a politikai elit cseréjén túl a demokratikus modell megújítása.

Az elnyomás is szubjektív

Mouffe-ék számára az elnyomás is egy szubjektív kategória, már amennyiben az elnyomás mikéntje nem  szigorúan meghatározott és változékony.

Pont ez teszi lehetővé, hogy egységbe kovácsoljuk a különféle elnyomottakat létrehozva ezzel az úgynevezett „egyenértékűségek láncolatait”. Ahhoz viszont, hogy sikerrel szálljunk szembe az elnyomókkal, a szerzők szerint az kell, hogy legyen egy víziónk arról, milyen társadalmat szeretnénk létrehozni. Enélkül a próbálkozásaink csupán defenzív természetűek lehetnek, de nem hoznak létre semmi újat.

Példaként említhetnénk a törökországi HDP építkezését, ahol a különféle kisebbségek - nők, kurdok és örmények, melegek - küzdelmeit sikerült összekovácsolni; vagy újfent a spanyol önkormányzati mozgalmakat, ahol a hatalmon lévők csepülésén túl sikerült egy sokoldalú, de egységes identitást adni a változást követelők csoportjának.

Ha ez megvan, akkor definiálnunk kell azt is, ki is pontosan a közös ellenfelünk. A közös cél és a közös ellenfél révén jön létre ugyanis az új hegemónia, és lesz a küzdelemből hegemonikus küzdelem – írják a szerzők a Hegemónia és szocialista stratégia című főművük 2001-es új kiadásában.

Ha a konkrétumokat nézzük,

Mouffe-ék szerint a szocializmusnak nem az osztályharcról kellene ma már szólnia. Helyette a szocialistáknak egyesíteniük kellene az elégedetlen csoportokat (például a feministákat, a melegeket, a környezetvédőket és a munkanélkülieket), és közösen kellene velük fellépni egy jól megfogható ellenség (általában az establishment) ellenében. Ehhez szerintük egy karizmatikus vezetőre van szükség, valamint Laclau és Mouffe arra bátorították az újbaloldali mozgalmakat, hogy ne riadjanak vissza az egyszerű, emocionális, már-már populista szövegektől se.

Ugyanis a populizmus ≠demagógia.

Szerintük a liberális elit csak azért populistázza le az átlagpolgárokhoz intézett, egyszerű nyelvezettel megfogalmazott szövegeket, mert fél attól, hogy mi lesz, ha az átlagemberek is politizálni kezdenek. Az, hogy leegyszerűesítünk szövegeket, és csak nagy vonalakban fogalmazzuk meg a követeléseinket meg a problémáinkat, nem feltétlenül jelenti azt, hogy a valódi gondolatokat és az intellektust rövidtávú célokért áldozzuk fel.

„Vajon nem azért 'homályosak' oly sokszor a populista diskurzusok, mert a társadalmi realitás maga is sok esetben homályos és meghatározatlan?” – idézi ennek kapcsán a Laclaut a Guardian.

(A baloldali nyelvezet megismeréséhez és a téma továbbgondolásához érdemes megnézni George Lakoff nyelvész és metafora-kutató munkáját is, aki Amerikában a republikánusok kommunikációját vizsgálva megállapította, hogy a konzervatívok üzeneteiket rendszerint központi metaforák köré építik. Ezekkel erősítik a választók tudatában saját morális elképzeléseiket. Lakoff a baloldalt amiatt kritizálja, hogy túl sok időt tölt a konzervatív érvek megcáfolásával, álláspontja kialakításában pedig túl erősen épít a közvéleménykutatások adataira. Előbbi azért probléma szerinte, mert az érvek cáfolásával egyben megismétli és erősíti a potenciális választókban az ellenfél érveit, utóbbi, azaz a közvéleménykutatások túlzott figyelemmel követése pedig azért jelent problémát, mert ezek miatt a baloldal eltávolodik saját gyökereitől, és egyre inkább a közép felé mozdul, ezzel feladva eredeti pozícióit. Ez pedig egyben azt is jelenti, hogy a jobboldal felé is közeledik – ezt vetik fel a Jacobinban a túlságosan establishmentesedő Podemosnak is. A lényeg tehát Lakoffnál is az: kommunikálj értékrendednek megfelelően, egyszerűen, és közérthetően.)

Ennek köszönhető, hogy a Podemos-vezér Pablo Iglesias maga a hagyományos radikális vagy szélső baloldalt is idióták gyülekezetének tartja. Hiszen nem hajlandók a tévé erejével élni, ugyanis alantasnak és manipulatívnak tartják azt. Holott a helyzet ma az, szerinte, hogy az emberek a populáris média alapján döntik el, kire szavaznak, és nem a pártokhoz való hűségük alapján. Ezt jól látni azon is, hogy az elmúlt években a (szélső)jobboldali pártok rengeteget erősödtek amiatt, hogy Fox News és Russia Today stílusú műsorokban osztják az észt a kiábrándult választóknak.

Iglesias szerint ugyanezt kell tenniük a baloldali pártoknak is. A Podemosnak sikerült is, szerepléseivel létrehozta azt a hegemóniát, amely egységbe kovácsolta a tömegeket a megszorítások, és a korrupt elitek ellenében.