Kedves Embertársam!

Először „Kedves Barátom!” megszólítást akartam írni, de ezt tőlem ismeretlenül valószínűleg sértődötten visszautasítanád. Végül is nem kell feltétlenül barátoknak lennünk; elég, ha megértéssel, elfogadással, vagy akár csak némi kíváncsisággal fordulsz felénk. Hiszen nem szégyen tudni valamit arról, amiről az ember ítélkezik.

Ha úgy érzed, eleget tudsz rólunk, akkor gondolj bele: honnan szerezted információidat. Többnyire bizonyára pletykák, kiszínezett történetek, sejtések („Hát nem tudtad? X-nek fiúbarátja van!”), jobb esetben a tévében látható, újságokban olvasható tudományos igényű, ám valójában semmitmondó műsorok, cikkek szolgáltak alapul. De egyik sem homoszexuálistól származott.

Ha viszont úgy gondolod, nem is akarsz tudni rólunk, ez nem a Te világod, akkor részben egyetértek, - ha nem ítélkezel. Sokszor szomszédok élnek egymás mellett évekig, nem véve tudomást egymásról, de nem is zavarva egymást. De mi történik, ha ez a problémakör akaratodon kívül betör a világodba? Kiderül egy beosztottadról, munkatársadról, szomszédodról, hogy a saját neméhez vonzódik. Lehet, hogy a kezelőorvosod, vagy fiad egyik tanára bizonyul melegnek. Hátha éppen saját gyermeked születik így?

Én nem akarlak semmiről meggyőzni, - „átalakítani” meg különösen nem, hiszen ez logikai képtelenség. Mesélni szeretnék magunkról, eloszlatva számos félreértést, ami megnehezíti a helyzet megértését és a Ti viszonyulásotokat hozzánk, - ez nektek is kényelmesebb talán. Hiszen az nem lehet, hogy örökre szellemi-morális gettóban éljünk, - ezt Te sem akarhatod!

1.

Nemrégiben az egyik tévéfilm szereplője megkérdezte nyíltan homoszexuális lakótársát: „Mondd, te úgy döntöttél, hogy homokos leszel? Akarat, választás kérdése az ilyesmi, vagy hogy van ez?” A kérdés a mi szemünkben nevetségesnek, dilettánsnak hat, de én örültem neki, és szívesen feleltem volna. Hiszen legalább tudni akarja! (A filmbeli válasz szellemeskedő és semmitmondó volt, láthatóan nem melegtől származott.)

Az én válaszom a leghatározottabban: NEM! Gondolj csak bele: Te el tudnál képzelni olyan körülményt, ami miatt úgy döntenél, hogy mostantól a saját nemed érdekel? Nem törődsz a sok csinos, szexi, izgalmas másik neművel, és „heccből” átváltasz? Vagy talán úgy gondolod, hogy sok kaland, esetleg csalódás után az ember fia/lánya kiábrándulhat az ellenkező neműekből, s ez saját neme felé tereli?

Megmosolyoghatsz, de én sem tudok elképzelni semmit, ami megváltoztathatná nemi érdeklődésemet. Feltehetően mindkettőnk meggyőződése: ha csalódunk is X-ben, - azt a nemet, amit eddig is szerettünk, továbbra is vonzónak fogjuk találni. És csak azt! De az emberiség még ilyen bináris dolgokra sem bontható le, mint ez, ennél sokkal változatosabb. Így azon se lepődj meg, ha találkozol olyan heteroszexuálissal, akit lenyűgözött egy azonos nemű ember személyisége, és beleszeretett. Sőt azon se lepődj meg, ha valaki mindkét nemhez vonzódik.

Sok orvos, tudós keresi, miben tér el a homoszexuálisok agyberendezése, génállománya a többiekétől. A tudományos eredményektől várnak választ olyan kérdésekre, hogy miben és mitől vagyunk mi mások, örökölhető-e a homoszexualitás, mikor alakul ki, megváltoztatható-e. („Gyógyítható-e”, ahogy sokan kérdezik, mintha ez az állapot betegség lenne).

Részeredményekről sűrűn lehet olvasni, az egész jelenség előtt azonban továbbra is tanácstalanul áll a tudomány. Tudományos kérdésekre természetesen én sem tudok válaszolni, annál inkább le tudom írni, mit tudok, hogyan érzek saját állapotommal kapcsolatban.

Biztosan tudom, hogy kezdettől fogva, egyértelműen a saját nememhez vonzódom. Ennek már kisgyermekkorban megvoltak az ösztönös megnyilvánulásai, amikor az embernek még fogalma sincs szexualitásról, a „normális” és „abnormális” magatartásformákról. Tizenéves koromban nagy energiával erőltettem magam a „normális” nemi szerepre, gondolván: majdcsak kialakul nálam is, egyszer majd „bekattan”, vagy talán az igazi szerelem hozza meg. Egyik sem valósult meg, viszont egyre kevésbé tudtam letagadni magamnak, hogy szexuális izgalmat saját nemem kiválóságai váltanak ki belőlem. Hosszú ideig küszködtem magammal, amíg végre rájöttem, hogy ösztönökkel nem lehet harcolni. A nemi vonzalom olyan mélyen ágyazódik be testünkbe-lelkünkbe, mint a táplálkozás, a félelem vagy életünk védelme. Ahogy a gusztusos étel illata és látványa étvágyat vált ki belőlünk, ahogy egy támadó vadállattól megijedünk és védekezni kezdünk, ugyanolyan egyértelműséggel és ellenállhatatlanul vonzódunk testileg az agyunkba programozott nemhez.

Szándékosan használtam ezt a technikai metaforát. Már kamasz koromban úgy fogalmaztam meg magamnak ezt az állapotot, hogy egy kapcsoló elállítódott bennünk (akkor még azt hittem, vissza lehet állítani). Ma sem gondolom másképpen. Az ösztönök, reflexek rendszerében a mi agyunkban a saját nemünk vált ki kémiai reakciókat. Ezen túl és kívül azonban minden „normális”: ugyanolyan, mint a többieknél. Ugyanúgy ismerjük a szerelem, a féltékenység, a testi vágy fogalmát, vannak közöttünk puritánok és magamutogatók, széplelkek és perverz disznók, monogámok és skalpgyűjtők – akárcsak heteroszexuális embertársainknál.

Tehát nem mi választottunk, - a sors választott ki minket erre a szerepre. Hogy mi végre, azt nem tudjuk, de együtt kell vele élnünk.

2.

Ha eddig meghallgattál, bizonyára valamiféle igény fogalmazódott meg benned, hogy elképzelj, milyen ember is vagyok – külsőleg, belsőleg. Amit írtam, többnyire logikus volt, s a hangnemében sem találhattál semmi kivetnivalót. Ez azonban nem vág egybe azzal az ösztönös elképzeléssel, ami formálódik benned „a buziról”. Nőies vonások és mozgás, esetleg női ruhadarabok és smink, vagy ami még rosszabb: rosszul öltözött deviáns középkorú, aki éhes szemekkel kutatja környezetében a kisfiúkat.

Hogyan alakult ki ez a kép? Többek között a filmekből. A 60-as évektől a kommersz filmekben gyakran felbukkan egy-egy meleg mellékszereplő – természetesen negatív, vagy legalábbis szánni való, mindenesetre nevetséges módon megrajzolva. Riadtan pislog, ugyanakkor kacér és sokat vihorászik, csiricsáré ruhákban jár, és örökké a haját igazítja. A részegéhez hasonlóan hálás szerep minden színésznek: sztereotip és mindenki jót nevet rajta.

A másik forrást a bűnözési hírek szolgáltatják. Erdőbe csábították a 12 éves kisfiút és brutálisan meggyilkolták; lelepleződött a tanítványait megrontó pap; fajtalankodásra kényszerítette fiatalkorú őrizettjeit; stb. Borzalmas hírek ezek, vallom én is, legtöbb társamhoz hasonlóan. Ugyanolyan borzalmasak, mint a kislányok ellen elkövetett bűntettek. Ugye eszedbe sem jut azonosítani magadat egy kislányt megerőszakoló szörnyeteggel – azon az alapon, hogy mindketten a női nemet szeretitek? Ugyanígy én sem vállalok semmi közösséget a fiúk elleni bűntettek elkövetőivel. A határvonal nem a nemi vonzódás szerint húzódik, hanem a beteglelkű bűnözők és az egészségesek között.

„Egészségesek?!” – horkansz fel. „De hiszen betegek vagytok! Ferdehajlamúak, aberráltak, perverzek!” Egyáltalán nem csodálkozom ezen a dühkitörésen, kedves Embertársam. Hiszen hosszú ideig még a kézikönyvek a nemi eltévelyedések közé sorolták a homoszexualitást – a szadizmussal, a pedofíliával, vagy éppen az állatokkal való fajtalankodással együtt.

A homoszexuálisok többsége azonban nem gyerekekkel, állatokkal vagy tárgyakkal kíván nemi kapcsolatot létesíteni. Ugyanúgy vágyunk a kölcsönös, komoly felnőtt kapcsolatokra, mint a heteroszexuálisok; de kis részben közöttünk is akadnak beteges lelkűek, bűnöző hajlamúak, mint az egész népesség körében.

Az egészségügyi sajtó és a tömegkommunikáció most már egyre többet használja a „másság” kifejezést, amit mi is elfogadtunk. Még ez is megkülönböztetés, elhatárolás, de nem besorolás, alárendelés. Mások a zsidók, a cigányok, a mozgáskorlátozottak, a liszt érzékenyek, a szellemi sérültek, az albínók, - de valahányan emberek vagyunk: értelmesen és felemelt fejjel akarunk élni, dolgozni, boldogulni, örülni. Kell-e ennél egészségesebb vágy?

Németh Tamás