Az annyit blog is beszállt az euróvitába, az észt álláspontot ismertetve. A felvetett kérdések nagyon izgalmasak, bár véleményünk szerint a végkövetkeztetés mellémegy, így az igazi felelősök keresgélése helyett a szokásos görögleckéztetés lesz belőle. Kár, mert a probléma veleje valóban fontos, nemcsak a görögök és az észtek, hanem az egész eurós-uniós konstrukció átlátása miatt, így a mi szempontunkból is.

A megbízhatatlan görögök szívják a vérünk, sejhaj

Kezdjük talán ezekkel, a megalapozatlannak tűnő megjegyzésekkel. A mostani görög helyzet egyik paradox vonása, hogy bár az eurózóna vezetése épp azért próbálta lightosabb és durvább eszközökkel megbuktatni a Szirizát, mert egy új paradigmát képviseltek, és több szempontból szembementek nemcsak az EU-ban uralkodó ideológiával, de a saját politikai-gazdasági elitükkel is – sokan mégis az előző kormányok hibáit kérik rajtuk számon.

Bugarszki Zsolt is kritikátlanul állapítja meg:

“És azt hiszem, az dühítette fel őket [az észteket meg a finneket; KM], hogy nem látják jelét az igazi változásoknak, nem hisznek már a görög kormánynak. A bizalom veszett el.”

„A görög kormány”, mint más cikkekben a „görögök” valamiféle folytonosságot képviselnek, amiben nem lehet hinni. És az ilyen állítások (amelyek ugyan nagyon gyakoriak a magyar sajtóban is, de meglepőek egy olyan, amúgy objektív és árnyalt elemzőtől, mint Bugarszki) épp azt a tényt feledtetik, ami az egész mai probléma lényegi eleme: a Sziriza pont azt ígérte, valami újat fog csinálni, nemcsak a gazdaságpolitikában, hanem más területeken is, csak épp az eurózónabeli partnerei mindent megtettek annak érdekében, hogy ez ne sikerüljön. (Az utóbbiaknak azért is hasznos amúgy a Sziriza ellen a régi elit hibáit felhozni, és lemondóan sóhajtozni: nektek nem tudunk hinni!, mert a görög kormányok egyik legfontosabb követelését, az adósság elengedését, a hitelezők egyszer már megígérték, csak épp amikor a Szamarasz kormány teljesítette a megszabott feltételt, akkor az eurózóna megszegte adott szavát. (Erről is itt és itt írtunk részletesebben.)

Nem tudjuk, mi történt volna, ha a Sziriza megkapja azt a 100 nyugis napot, amit minden új kormánynak igyekszik bizalommal megelőlegezni a kritikusok tömege – lehet, hogy csak bénáztak volna, de az, hogy valóban merre vitték volna az országot, nem is derülhetett ki. Ugyanis az eurózóna nevében az EKB kormányra kerülésük után néhány nappal rálépett a lábukra, és máig elfelejtett odébb menni. Időközben még újabb szorítókötéseket is felrakott arra a lábra, hogy a görögök érezzék a törődést.

Vajon ha a miniszterek, a kormányfő és stábjuk heti rendszerességgel mászkálnak Brüsszelbe és más európai fővárosokba, hogy kiderüljön, milyen kormányzati döntéseket hozhatnak, és hogyan tervezhetik a következő éveket – közben milyen hatékonysággal reformálhatják meg az országot? Ha egy épp kormányra került társaság megpróbálja megvalósítani a terveit, de finanszírozási csatornáit leszűkítik, és gazdasági terveit is folyamatosan megvétózzák partnerei, milyen eséllyel veheti fel saját országának régi elitje ellen a harcot?

Offshore és oligarchák

Bugarszki azt is a görögök szemére veti, hogy teccettek volna felszámolni az offshore-t, meg letartóztatni az oligarchákat – akkor talán az észteket is sikerült volna meggyőzni. Ez valóban nagyon frappánsul hangzik, és megint csak elfedi a tényt, hogy a Sziriza volt az első görög kormány, amely az offshore elleni küzdelmet programjában rögzítette, amit korábban a Nagy Európai Reformerek nem tartottak fontosnak. Ahogy azt is, hogy az eurózóna válságkezelésének legmeredekebb pillanataiban folyamatos volt a pénzkivitel az országból, és ezek az összegek nagyrészt épp az északi, francia, német bankoknál landoltak, miközben az utóbbi, a görögöknél jóval nagyobb hatalmú országok semmit nem tettek azért, hogy e folyamatot feltartóztassák, és ezzel segítsék Athént. Az offshore elleni küzdelem, ezt nyilván Bugarszki Zsolt is tudja, nemcsak jóindulat kérdése, hanem politikai hatalom és nemzetközi összefogás alapozhatná meg, a Szirizától mindkettőt saját európai partnerei tagadták meg.

Oligarchákat hosszú sorokban letartóztatni 6 hónap leforgása alatt szép teljesítmény lenne, pláne egy lerongyolt közhivatalokkal rendelkező országban és az igazságszolgáltatás normális ritmusát (nyomozás, eljárás, letartóztatás stb.) figyelembe véve, de történetesen a Sziriza-kormány alatt történt ilyesmi. És a világsajtó is beszámolt róla, hogy a híres Lagarde-lista adóelkerülői közül először tartóztatott le valakit a rendőrség. Külön érdekes, hogy ennek, az oligarchák és az offshore elleni harcnak az egyik vezéralakja a görög parlamentet elnöklő Zoi Konsztantopulu, Sziriza képviselő, aki szombat hajnalban nem szavazta meg az eurózóna megszorító csomagját. A friss hírek szerint az ellenzéki pártok, köztük az oligarchákhoz szorosan kötődő Új Demokrácia és a Paszok bizalmatlansági indítványfélét terveznek ellene, ez a két utóbbi párt a Sziriza valószínűsíthető szétszakadása esetén akár kormányra is kerülhet egy nagykoalícióban. Minden jel szerint ez az eurózóna egyik kedvenc forgatókönyve, pedig egy ilyen összetételű koalíció korántsem biztos, hogy segíteni fogja az offshore és az oligarchák elleni küzdelmet.

Az alapkérdés Bugarszki szerint az, hogy ki vagy mi fogja felszámolni a korrupciót Görögországban? – ami az atlatszo.hu blogfelületén valóban adekvát dilemma, de elég könnyű belátni, hogy az eddigi eurós tárgyalások nem erről szóltak, ahogy a hétfő hajnalra elfogadott csomag sem. A korrupció elleni küzdelem egyik alapfeltétele az erős állam, vagy legalábbis egy kellő hatalommal, forrásokkal és eszközökkel rendelkező intézményrendszer – az utóbbi hat hónap, ahogy a korábbiak alatt, Athén hitelezői nem ebbe az irányba tettek erőfeszítéseket. A felelősség persze elsősorban a görögöké, de álságos lenne úgy tenni, mintha ezen a területen számíthattak volna európai partnereikre, „akik ezt várták a pénzükért” – és akik közül sokan amúgy szintén nem küzdenek olyan meggyőzően az offshore meg a saját oligarcháik ellen, remélhetőleg a finneket, észteket kivéve. Ja, igen, és akkor még nem is említettük, hogy az Európai Bizottság elnökét Jean-Claude Junckernek hívják, aki ugyebár az offshore elleni küzdelem egyik kulcsfigurája volt évekig, mint a luxemburgi paradicsom főhoppmestere.

A korrupció és az adóelkerülés elleni küzdelem másik fontos feltétele az idő, ahogy arra a cikk is utal, a mentalitás megváltoztatáshoz évek, esetleg évtizedek kellenek, amelyek alatt az állam bizonyítja, hogy érdemes a polgárok bizalmára, érdemes az adókat befizetni, mert minőségi szolgáltatást kapunk cserébe, és az igazságos közteherviselés biztosított – történetesen a Sziriza épp ebbe az irányba szeretett volna menni. Az, hogy vezetőjét múlt szombaton a néhány kivételtől eltekintve nem túl empatikus magyar sajtó szerint is „földbe döngölték” és a sárban húzták végig,  nem biztos, hogy segíteni fog a célok elérésében.

Mindez, amiről eddig írtunk, apróságnak tűnhet, de jellemzően olyan „részletkérdésekről” van szó, amik félreviszik a vitát – és számunkra annak jelei, hogy a szerző nem objektív, míg könnyen lehet, hogy az olvasó épp úgy gondolja, mi védjük túlságosan a Szirizát. Innentől kezdve azonban a vita a „görögökről” folyik, miközben a lényegi kérdések (ahogy erről már többször is írtunk) sokkal inkább az eurózóna és az Unió egészét érintik. Az euróválságot épp azért nevezik gyakran “görög válságnak”, hogy miközben a görögökön veszünk össze, figyelmen kívül hagyjuk a mélyebb, szerkezeti problémákat.

Mindenható reformok vagy kényszerzubbony?

Az egyik ilyen kérdés a „reformoké”. Bugarszki is utal erre, szerinte az észtek végrehajtották azokat a fájdalmas neoliberális reformokat, illetve másfelől az így nyert forrásokból azokat a jövőre irányuló fejlesztéseket az oktatásban, adminisztrációban vagy a vállalati szférát kísérő közpolitikában, amit a görögök még mindig nem akarnak megvalósítani. Itt van szerintünk a vita egyik valóban lényeges eleme: milyen reformokról is beszélünk? Azt rögtön leszögezhetjük, hogy a trojka és az eurózóna kormányainak válságkezelése alatt fejlesztések nem történtek: az oktatásból, egészségügyből, szociális alrendszerekből csak forráskivonás történt, olyan sebességgel, ami legfeljebb a fűnyíró elvet érvényesíthette, hatékonysági megfontolásokat nem igazán.

A legtöbb országban megvalósult átalakítások nagyjából hasonlóak voltak, és több párhuzamot is mutattak azokkal a Schröder-féle reformokkal, amelyek Németország sokak számára modellértékű sikereit alapozták meg – vélik a németekkel együtt mások is. Ezek az átalakítások többek között a munkapiac egyes szektorainak liberalizációjával jártak, jelentősen megkurtították a munkavállalók jogait, és a belső fogyasztás leszorítása kísérte őket, a bérek és az állami beruházások visszafogása mellett. Két fontos eredményük volt: a németek monumentális exporttöbblete, folyó fizetési mérlegük elszállása (az eurózóna eredeti strukturális problémáit tovább élezve) egyfelől, és jelentős társadalmi áldozatok másfelől. Az utóbbiról viszonylag kevés szó esik, hiszen Németország ma is a világ és Európa egyik leggazdagabb országa, de 10 éven át itt nőttek a legnagyobb mértékben az egyenlőtlenségek, és a lakosság jelentős csoportjai szegényedtek el (lehet, hogy egy szegény észthez képest dőzsölnek ma is, de a lecsúszás, a szegénység, kirekesztettség relatív fogalmak).

Hasonló folyamatok zajlottak le más országokban is, amelyek ezt az utat választották – és a lakosságban ennek következményeként is felgyűlt indulatokat nagyon is ügyesen használta a politika és média az utóbbi években arra, hogy az épp kézre álló bűnbakokra – a bevándorlókra, a romákra, a szegényekre vagy éppen a „lusta, csaló” déliekre mutogatva igazolja saját stratégiáját. Miattuk élsz rosszabbul, és nem azért, mert a saját politikai, gazdasági elited esetleg rossz vagy igazságtalan politikákat valósít meg - ez a marketingüzenet nemcsak Magyarországon vált be.

Ezt a felgyülemlett indulatot a mai konfliktushelyzetben is használják a politikusok: így gyakran halljuk, hogy a görögöknek azért kellene tovább csökkenteniük a nyugdíjakat, mert azok még mindig magasabbak, mint például Kelet-Európában, és azért kellene felszámolniuk pl. az ágazati megegyezések rendszerét, mert az máshol is relatíve versenyképesebbé tette az országokat. Kérdés azonban, hogy vajon ezek a reformok, amelyeket ugyanazzal a lendülettel próbál megvalósítani ma Európa számos országa, valóban annyira frankók-e, és valóban minden országban és minden kontextusban egyformán bejönnek-e. A görög példa pont azt mutatja, hogy valami nem stimmel, ahogy a portugál, spanyol, francia, brit társadalmakban növekvő elégedetlenség is. Nem arról van szó, hogy ezek a népek ne akarnának szenvedni – Görögország nagyobb gazdasági kataklizmán ment át az utóbbi években, mint amit a 1929-es világválság produkált. Hanem arról, hogy ugyanazok a receptek nem hoznak ugyanolyan eredményeket az egyes országokban, pláne akkor, ha minden kormány egyszerre hajtja őket végre - a belső kereslet, vagy a bérköltségek leszorítása ugyanis elsősorban a relatív előnyről szól. Ez az utóbbi évek egyik legnagyobb tanulsága, és ez az, amit Angela Merkel stratégiája megpróbál feledtetni, amikor erőszakkal nyomná le a görögök torkán, amit eddig még nem sikerült. Ebben a stratégiában pedig azokra a finnekre, észtekre és a krízissel szintén küzdő országokra támaszkodik, akiknek valóban igazságtalanul sok pénze van ebben a válságkezelésben.

És mi lenne, ha a görögök helyett a szerkezeti problémák ellen küzdenénk

Azonban ez megint csak nem a Sziriza hibája szerintünk, hanem elsősorban azoké a vezető államoké, amelyek nem akarják elismerni a saját politikai hibáikat, sem az eurózóna szerkezeti problémáit, és az adósságkezelés hatékonyabb és igazságosabb módozatairól sem akarnak vitát nyitni. Ahogy itt a blogon is utaltunk rá, pl. Thomas Piketty véleményét idézve, az adósságkezelés mai módjának célja nem az igazságos és hatékony finanszírozás, és nem a görög válság "megoldása", hanem inkább egyes országok rövid pórázra fogása, és bizonyos átalakítások és politikák kikényszerítése.

Az eurózóna adóssággondjai kezdetben nem voltak igazán tragikusak, maguk a zóna vezetői súlyosbították a problémát, ők hozták azt a döntést is, hogy a magánhitelezők – jelentős részben francia és német bankok – kockázatát európai adófizetők, köztük a szegény szlovének, a dolgos finnek, vagy az innovatív észtek vállára is rakják. Ők döntöttek úgy, hogy a „felelőtlen déliekre” kenik azokat a problémákat, amelyek részben e bankmentésből, részben az eurózóna szerkezeti gondjaiból, részben pedig az elhibázott válságkezelésből erednek. A mai képletben ugyanis, az oszd meg és uralkodj elve alapján, az egymás ellen hangolt adósok és hitelezők - az igazi problémák, az igazi felelősök helyett - a saját indulataikkal vannak elfoglalva. És amíg nem beszélünk a lényegről, Angela Merkel és támogatói továbbra is az európai adófizetőkkel finanszíroztatják – na, nem a görögöket, hanem saját ideológiai uralmukat, és a széles tömegek számára katasztrofális hatásokkal járó, de egy kisebbségnek jelentős profitot generáló megszorító politikáikat.

Török Flóra