A tucatnyi önszerveződő kis csoport megjelenése Magyarországon abba a néhány éve erősödő tendenciába illeszkedik, amelynek keretében egyre több magánember végez karitatív (és/vagy közéleti, illetve kulturális) tevékenységet, többnyire minimális szervezeti háttérrel és finanszírozással. Ezeknek a csoportoknak a megjelenése a baloldal számára örvendetes hír lehetne, mert bennük az úgynevezett posztmateriális értékrend vált megfoghatóvá és megcselekedhetővé, kisebb vagy nagyobb mértékben összekapcsolódva a Fidesz-kormány retorikájának és közpolitikájának bírálatával.

A posztmateriális értékrend fogalmát Roland Inglehart alkotta meg (szerzőtársaival), azt a generációs változást keresve, amely elindította az hatvanas évek emancipatív és a hetvenes évek alternatív mozgalmait. A posztmaterialitás lényege, hogy a társadalom jelentős csoportjai (főként korosztályai) számára fontossá válik, hogy a saját családi egzisztencia megteremtésén túl más célokat és értékeket is kövessenek – legyen ez szociális érzékenység, mások iránti tolerancia és nyitottsága, a környezet vagy a természet védelme, a spirituálisabb élet vagy az önmegvalósítás. Ha van olyan értékkör, amelyet a Fidesz még nem próbált saját támogatói körébe vonni, az a posztmaterialitás (általában és tévesen ezt címkézik liberalizmusnak a kormányoldali publicisztikában, hogy a miniszterelnök példaadó retorikájáról ne is szóljak).

A Fidesznek jó oka van erre: az Inglehart-féle „értéktérképen”, amelyet a múlt héten (uborkaszezon-jelleggel) megénekelt a Portfolio, Magyarország annyira az anyagias-zárt gondolkodású országok közé tartozik, hogy némiképp ellentmondva az ingleharti sémának közelebb áll a történetileg ortodox keresztény gyökerű (sőt, anyagiasságát tekintve a kaukázusi posztszovjet muszlim) országokhoz, mint az európai katolikus, de különösen az európai protestáns országokhoz. A European Social Survey adatai szerint Magyarországon a többség a felmérés kezdete, 2002 óta következetesen a biztonságot preferálja mások megértésével vagy a kreativitással szemben.

(Saját számítás)

(Saját számítás)

A két ábra összevetéséből látszik, hogy bár az erős kormány jó helyen áll a prioritások átlagait tekintve, ha azt nézzük, mennyire értenek egyet a magyarok egy-egy prioritás hangsúlyozásával, akkor nemcsak a biztonság, hanem a szabadság és a másoknak való segítés is megelőzi. Ez azt jelenti, hogy van Magyarországon egy nagy csoport, amely erős kormányt szeretne, de ők sokkal kevésbé fejezik ki „a magyarok” véleményét, mint a biztonságra, az egyenlőségre („egyenlő bánásmód és lehetőségek mindenkinek”) vagy akár a szabadságra törekvők. Mivel a természet védelmével (ha nem kell fizetnünk érte) és a barátok iránti lojalitással könnyű egyetérteni – nincs olyan ország a felmérésben, ahol ezek az értékek ne lennének az elsők között –, Magyarországra a biztonság („hogy biztonságos körülmények között éljen”) keresése a leginkább jellemző.

De valóban egy elcseszett országra jellemző-e csak, hogy biztonságra vágyik? 25 évnyi bizonytalanság után azok a polgárok, akik valaha megszokták a Kádár-kor langyos vizét, nyilván visszasírják a nagyobb létbiztonságot, de miért csodálkozunk, ha az egyetemre pályázók, a pályakezdő fiatalok vagy a kisvállalkozások kevesebb bizonytalanságot szeretnének? Az elmúlt 25 évben mindent és mindennek az ellenkezőjét is kipróbálták rajtuk: semmi nem utal rá, hogy a biztonság vágya puszta kádárista nosztalgia volna. Az életkori kategóriák nem mutatnak drámai különbségeket, s ami különbséget látunk, az inkább az életciklus hatása, mint a kádárista nosztalgiáé. Jól látható, hogy a pályakezdők mellett a nyugdíj előtt állók számára nagyon fontos (még a többieknél is fontosabb) a biztonság. Úgy vélem, azok a kapitalizmuspárti barátaim, akik hiányolják a kockázatkeresést a magyarokban, nem értik, hogy ez a kockázatkerülés azokra jellemző a leginkább, akiknek nagyon is kockázatos az élete: az első munkahely megszerzése és megtartása, vagy a visszatérés a munkaerőpiacra 50 év felett rettenetesen nehéz Magyarországon, így ki ítélhetné el azokat a magyarokat, akik szeretnék magukat egy kissé kevésbé veszélyben érezni? Ki ítélheti el azokat a vállalkozásokat, amelyek kiszámítható környezetet szeretnének? (És – teszem hozzá -- ha csak a kenőpénz-rendszer kiszámítható, akkor alkalmazkodnak ahhoz is.)

(Saját számítás)

A biztonságra vágyást a Fidesz hasznosítja rendszeresen. Hol csinált ellenfelektől véd meg minket, hol gonosz közműszolgáltatóktól, hol pedig terrorista, erőszakos és ráadásul ismeretlen fertőzéseket hordozó bevándorlóktól. A bevándorlás-kérdéssel a Fidesz tehát a szó szoros értelmében biztosra ment, de főként azért, mert sikerült felkeltenie a menekültekkel kapcsolatban a különféle szorongásokat és félelmeket. Egyébként ugyanis valamivel bevándorlóellenesebbek voltak ugyan a magyarok 2012-ben, mint a legtöbb egyébként migrációs célpontnak számító nyugati ország, de nem sokkal jobban, mint a britek vagy más posztszovjet társadalmak. Sőt – paradox módon egyszerre gondoltuk, hogy a bevándorlók gazdagítják az ország kultúráját, és hogy rosszabb hely lesz tőlük Magyarország (az átlag persze nem tükrözi, hogy mennyire eltérően gondolkodnak erről: jóval nagyobb eltérés van magyar és magyar nézetei között, mint a nyugat-európai országok közvéleményén belül).

A más kultúrák iránti nyitottság szintén posztmateriális érték, még akkor is, ha Magyarországon nyilván egyszerűbb megbecsülni a bevándorlók hozta kulturális gazdagságot, mivel ez főként giroszosok és kínai boltok formájában jelentkezik. A Fidesz kampánya ebbe a viszonylagos harmóniába rondított bele – nem csodálkoznék, ha egy mostani mérésben már tükröződne is a bevándorlás alapos áthangolása.

(Saját számítás)

Ugyancsak posztmateriális értékként szokták jellemezni a Schwartz-skálán (fentebb a prioritások között) megjelenő egyenlő bánásmód és esélyek iránti vágyat. 2004-ben és 2006-ban az erős állam iránti vágy még megelőzte az egyenlő esélyek iránti vágyat, de ezt a tendenciát a válság megfordította.  Ez még akkor is igaz, ha a válaszadók általában magukból indulnak ki, tehát a szegényebbek fontosabbnak tartják az egyenlőséget, mint a gazdagabbak. Ez a magunknak kívánt egyenlőség azonban nem csak a szegények között jelentkezik – a szociális védőháló és az egyenlő oktatási esély a társadalom elitjében is támogatást élvez:

(Saját számítás)

A European Values Survey szerint a válság óta növekedett a jövedelmi egyenlőtlenségekkel való elégedetlenség is  -- más országokhoz hasonlóan.

(Saját számítás)

(Saját számítás)

Azt hinné az ember, hogy az egyenlő esélyek iránti vágy, az oktatással és egészségüggyel való elégedetlenség, az alapjában szekuláris világkép és a felcsillanó posztmaterialitás ideális terep a baloldal számára. De nem az.

Mindaddig, míg a jobboldal el tudja hitetni, hogy a jobbos politika (tehát nem a konzervatív, mert attól igen távol áll a jelenlegi kormány) tud védelmet nyújtani különféle képzelt vagy valós veszélyek ellen, a baloldalnak, amelynek a káosza amúgy sem ígér sok jót a biztonság tekintetében, nem sok esélye van.

De miért kell átvenni az ellenféltől azt a képet, hogy a nagyobb szabadság nagyobb káoszt és bizonytalanságot okoz, és védekező álláspontba szorulni? Miért kell megígérni, hogy „minden visszacsinálunk”, amikor 1. erre senki nem vágyik, 2. még több bizonytalansággal jár akkor, amikor a magyarok többsége kiszámíthatóbb életet szeretne.

A posztmateriális értékrend a tekintélyelvűséggel ugyan szemben áll, de elsősorban a törődés, az összefogás, az önzetlenség, a nem kikényszerített moralitás és spiritualitás jellemző rá, az a hit, hogy az anyagiakon túl vannak más fontos dolgok is, nem a rend öncélú felborogatása. Az egyenlőségre törekvés pedig kifejezetten a biztonságérzetet szolgálja egy szociális háló közvetítésével.

Ami a magyarok önző anyagiasságát illeti, ha nem kell is túl komolyan venni azokat a kérdéseket, amelyek nem szólítják fel az embereket arra, hogy valamit adjanak is cserébe az általuk elképzelt értékekért, mégis jelez valamit a tendencia, amelyet a European Values Survey mutat:

(Saját számítás)

Véleményem szerint nemcsak a magyarok feltétlen anyagiassága mítosz, hanem az is, hogy a magyar társadalom olyan mértékben etatista, hogy a gazdasági szabadságot nem becsüli semmire. Ha nem is oly mértékben, mint a nyugat-európai államokban, a 1999/2000-es EVS szerint a magyarok többsége még hitt benne, hogy kemény munkával boldogulni lehet, méghozzá nem csak mások kárára. A rendszeresített állami fosztogatás természetesen megtépázhatta ezt a hitet – de ez nem változtat azon, hogy a magyarok eredendően nem várnak mindent az államtól, még ha többet várnak is, mint a hagyományosan kis újraelosztású angolszász államok. A versenyt szintén inkább hasznosnak, mint károsnak tartják. Amiben a magyarok lényegesen különböznek az általam összehasonlításként alkalmazott német válaszadókhoz, az a hit abban, hogy kemény munkával jut valamire az ember. A magyarok ebben kevésbé hisznek (bár még mindig inkább támogatják, mint az ellenkezőjét, miszerint kapcsolatok kérdése az egész). De csodálkozhatunk-e ezen a mai Magyarországon?

A szabadság leértékelését sem tartom jellemzőnek. Bár ha az egyenlőség és a szabadság között kell választani, a többség az egyenlőség felé hajlik, de ez a dichotómia véleményem szerint mesterséges, a kérdés struktúrája kényszeríti ki, és a konkrét megfogalmazás nem utal arra, hogy az egyenlőségért fel kéne áldozni a szabadságot. („1 - Úgy gondolom, mind a szabadság, mind az egyenlőség fontos dolog. De ha választanom kell a kettő közül, a személyes szabadságot tartanám fontosabbnak, vagyis hogy az ember szabadon, élhessen és ne korlátozzák fejlődését / 2 - Persze hogy fontos mind a szabadság, mind az egyenlőség. De ha választanom kell a kettő közül, az egyenlőséget fontosabbnak tartom, vagyis hogy ne legyenek hátrányos helyzetű emberek és a társadalmi osztálykülönbségek ne legyenek túl nagyok”; 1999-es ESV hullám). Az EVS Németországra vonatkozó adatai szerint a németek körében is megfordult ez a viszony 2008-2009, vagyis a válság táján.

Ha arról van szó viszont, igazságos-e, ha egy jobban teljesítő titkárnő több pénzt kap, a többség azon a nézeten van, hogy igazságos a teljesítmény szerinti bérezés. A teljesítmény jutalmazása és az egyenlőség iránti vágy valójában nincs ellentétben, csak akkor, ha feltételezzük, hogy egy progresszív adórendszer és egy tisztább, korrupcióval kevésbé átitatott gazdaság segítségével sem lehet a kettő között egyensúlyt teremteni.

A politikai rendszerek közül a demokrácia nagyon magas támogatást élvez, és – ami az agresszív vezetési stílust illeti – a legtöbb magyar szívesebben lát egy kompromisszumkész politikai vezetőt.

Hosszan folytathatnám még – ha csak Inglehart térképét nézzük, elborzadhatunk, de, mint igyekeztem néhány adat segítségével megmutatni, a magyarok egyáltalán nem reménytelenül szörnyű és elmaradott népség. Ha Orbán Viktor úgy véli, hogy a baloldal „nem szereti a magyarokat”, az abszurd retorika mélyén van egy kis igazság: a baloldali és liberális pártok híveinek többsége mára meggyőzte magát arról, hogy „a magyarok elmaradottak”, és ezzel a magyar néplélekkel nincs mit kezdeni, mert mindig is egy erős vezetőre vágyott. Az erős vezető iránti igény valójában alig magasabb, mint az ilyesmire retorikailag nagyon kényes Németországban.

Persze néhány tizedszázalék eltérés – ha következetes – mutat kulturális különbségeket; én ebben az írásban csak arról szerettem volna meggyőzni a baloldali és liberális véleményformálókat, hogy a magyarokat lehet szeretni; hogy nincs alapvető szerkezeti baj az értékrendszerükkel és hogy ha részt vesznek a korrupcióban vagy az áfacsalásban, annak nem az az oka, hogy kifejezetten szeretik ezt a műfajt, hanem az, hogy az adók rosszul vannak kalibrálva és a gazdaságot – az MSZP alatt éppúgy, mint most – olyan klientúrák hálózták be, amelyekhez kénytelen a helyi vállalkozó alkalmazkodni.

A magyarok alkalmazkodni fognak: csináljunk egy olyan országot, ahol az életben maradáshoz nem egy pártfunkci rokonának telefonszáma kell, hanem szabadság, egyenlő esélyek (a vállalkozás jogi környezetében és a bíróságokon is, nem csak az oktatásban vagy a társadalmi mobilitásban) és társadalmi szolidaritás, amely egyben biztonságot is nyújt az alul lévőknek.

Az új baloldal – és az LMP – globalizáció-kritikája (vagyis nemzeti bezárkózása) és kapitalizmus-kritikája (vagy szabadság-ellenessége) azért működésképtelen, mert az aggodalmaskodók a globalizmuskritikát (a nemzeti bezárkózást) és a kapitalizmus-ellenességet (és szabadság-ellenességet) retorikai szinten megkapják a Fidesztől is. Ez egy tévút – tévút azért is, mert semmi nem utal arra, hogy akár az EU, akár a multinacionális vállalatok veszélyeztetnék a magyarok munkahelyét vagy nyugdíjuk biztonságát. A biztonságra vágyók nem arra vágynak, hogy kergessük ki innen a multinacionális vállalatokat, hanem arra, hogy legyen munkahelyük és nyugdíjuk, és alapvető biztonságérzetük a környezetükben.

A kérdés persze az, ki hiszi el a baloldal vezetéséért birkózó pártoknak, hogy akarnak és tudnak ilyen országot építeni.