Sok mindent írnak az újságok, tudom. Csakhogy én ott voltam kedden, és a hajnali vonattal akartam kiutazni Bécsbe, a munkahelyemre, ahogy minden héten. A vonat szokatlan módon egy másik vágányról indult, nem onnan, ahonnan máskor. Gyorsan rájöttem, azért, mert ezt a vágányt le lehetett kordonnal zárni és rendőri védőbástyát lehetett építeni köréje. Az indulásig 5 percem volt, így rohannom kellett, mikor hirtelen több száz menekültet találtam magam előtt, akik a kordon előtt minden négyzetcentimétert duplán vagy inkább triplán betöltve várakoztak. Némán, fegyelmezetten, mégis feszült figyelemmel vártak a lehetőségre, hogy csak centiméterekkel is közelebb juthassanak az álomvonathoz, ami az Ígéret Földjére, Németországba viszi őket. Ott szorongatták a jegyüket a kezükben, ugyanolyan jegyet, mint amilyen nekem is a kezemben volt. Nem tudtam hogy mit csináljak, de abban biztos voltam, hogy 5 perc alatt nem jutunk át ilyen sokan az ellenőrzésen.

Fotó: Polyák Attila - Origo

És ekkor engem elkapott a pánik, hogy te jó ég, nem érem el a vonatot, nem érek oda a munkahelyemre. Szánalmasan kisszerűnek éreztem ezt a félelem szülte gondolatot, mikor rájuk pillantottam. Valahogy láthatták rajtam az ijedtséget, és mivel fejkendő nélküli, divatosan öltözött fehér nő vagyok, gyorsan megértették, hogy én nem tartozom közéjük, és ők bizony „akadályoznak” engem abban, hogy elérjem a vonatomat. Ahova engem fel fognak engedni, de őket valószínűleg nem…

És mi történt ekkor? Reagálhattak volna a helyzetre gonosz önzéssel, és keményen összezárhatták volna a teret előttem, amin soha nem jutok át, hisz én egyedül voltam ott, ők pedig több százan. Megtehették volna, hogy bosszút állnak a saját hiábavaló és egyre több kétséggel teli várakozásuk miatt. Nem is kellett volna aktívan tenniük semmit, elég lett volna ha csak érzéketlenül, figyelmetlenül ácsorognak ott, engem észre sem véve. Hiszen miért kellene látniuk engem, miért lennék én olyan értékes és különleges, hogy feltűnjek nekik? Hiszen én csak 5 perce érkeztem, ők meg ki tudja mióta várakoznak itt – talán napok, talán hetek óta…

De észrevettek és biztatóan rám mosolyogtak, kevéske angol tudásukkal arra bátorítottak, hogy menjek csak előre nyugodtan. Ami persze nem volt könnyű ebben a tömegben. Ekkor egy magas fiatal férfi, aki jól átlátta a tömeget és azt, ami történik, hangosan felkiáltott magyarul egyrészt sorstársaihoz, másrészt pedig a kordon előtt álló készenléti rendőrökhöz intézte szavait, hogy vegyenek már észre engem. Csak annyit kiáltott: „magyar!“ Soha nem volt még számomra ilyen súlya ennek a szónak. Azt jelentette, hogy egy kiváltságos és különleges kaszthoz tartozom. Hiszen jogom van felszállni az ő vágyaik vonatára. És a tömeg hirtelen kettévált előttem, csaknem úgy, mint annak idején Mózes előtt a Vörös tenger. Valamilyen saját belső hangot, morajlást követve, mert a rendőrök kiáltása nem hatolt át a tömegen. A menekültek maguk adtak jeleket saját maguknak, és utat nyitottak nekem, és közben többen mosolyogtak.

Ez a mosoly megrázó volt és elgondolkodtató. Az a kérdés kezdett motoszkálni bennem, hogy mindez mit jelent? Miért mosolyognak rám, amikor én felszállhatok a vonatra, ők pedig ott maradnak várakozva? Aztán megértettem, hogy ez a mosoly az ő EMBERSÉGÜK jele volt, amit meg tudtak őrizni ezekben a számukra EMBERTELENNÉ lett időkben… Én ezt láttam, akkor is ha az újságok erről nem írnak.

Dr. Perintfalvi Rita, katolikus teológus

Az eredeti szöveg itt olvasható.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni a hazánkba érkező menekültek helyzetéről, támogass minket!