Az elmúlt majd egy év egyik legmeglepőbb fejleménye talán az volt a magyar médiában, milyen lendülettel sikerült átvenni a nyugati idegengyűlölő, rasszista és iszlamofób diskurzus legfőbb topikjait. Szoft és hard, szenzációvadász és ezoterikus, elméleti, gyakorlati, spontán és átgondolt kontentek… A szélsőjobbtól a liberális értelmiség fórumaiig dicséretre méltó erőfeszítésnek lehettünk tanúi, hogy felzárkózzunk az évtizedes európai trendekhez.

Combo: "Franciaországban 50 000 muszlim katona (is) védi a az országot." 

Xenofób, rasszista vagy iszlamofób tartalmakat előállítani tulajdonképpen nem nagy kunszt, hiszen mindannyiunkban ott van valahol a másiktól való félelem; az önazonosság és az elhatárolódás játéka alapvető pszichológiai, mentális gyakorlatunk öntudatra ébredésünk óta. A bravúr inkább abban van, hogy az írástudók hogy tudják a változatosságot biztosítani, a hitelesség, frissesség látszatát megőrizni napról-napra, elvégre mint minden, ezek az üzenetek is csak úgy adhatók el, ha időről-időre új csomagolást kapnak.

Az iszlámellenes retorika jellegzetességeinek illusztrálására, mintegy állatorvosi lóként Ungváry Krisztián minap a narancs.hu-n is elérhetővé tett cikkét választottuk, mert nemcsak kiválóan illusztrálja a műfaj sajátosságait, hanem azzal is magasra teszi a lécet, hogy alig 14 000 karakterben jut el a menekültek és a gettók problémáitól Goebbelsig, hogy nemes egyszerűséggel a Hitler elleni összefogással hozza párhuzamba az Unió előtt ma álló kihívást.

Óvakodj a 30 másodperces világmagyarázatoktól

Franciaországban, ahol az ország történetével összefüggésben viszonylag nagy múltú hagyománya van az iszlámellenes diskurzusnak, és magas fokon űzik a műfaj kritikáját is (az érdeklődőknek ajánljuk figyelmébe pl. ezt, ezt vagy ezt a könyvet, vagy Alain Gresh, Dominique Vidal írásait), előkerül néha egy anekdota, annak illusztrálására, hogyan jelenik meg a mainstream médiában az „iszlám”. Az 1991-es Öböl-háború idején Bernard Pivot, a köztévé egyik sztárja ezt a „kérdést” szegezte az iszlám egyik legnagyobb presztízsű szakértőjének, Jacques Berque-nek: „Harminc másodperce van, hogy elmondja a franciáknak, igaz vagy sem, hogy a Korán egy ellenük irányított háborús gépezet!”

Ungváry krédójának szerény alcíme, Az iszlám, a bevándorlók és Európa jövője, is valami olyasmit ígér, mint amikor valaki 30 másodpercben vizsgálná meg félszáz ország sokszínű jelenébe, monarchiákba, köztársaságokba, demokráciákba és diktatúrákba torkolló 14 évszázados történelmének gyümölcseit – a mai valóságban létező irányzatok, szokások és hagyományok, szempontok sokszínűségét. De ráadásnak még az európai, országonként alkalmasint különböző tapasztalatok múltjáról és jövőjéről is kész verdiktet szállít: „Kívül maradnak”. Mármint a muszlim bevándorlók maradnak kívül az európai társadalmakon – bármit is jelentsen ennek az állításnak minden egyes szava. Attól tartunk, egy ilyen vállalkozás közelebb áll a szemfényvesztéshez vagy a demagógiához, mint egy tisztességes ajánlathoz.

Mit ér egy előítélet, ha a muszlimok ellen irányul?

Második megjegyzésünket inkább a Magyar Narancs szerkesztőinek címeznénk. Úgyis mint a lap tisztelői és alkalmi olvasói, vitatjuk, hogy a véleményszabadság, egy adott szerző kvalitásai vagy bármi más indok igazolhatja, hogy olyan mondatok jelenjenek meg az újság hasábjain az iszlámról és követőiről, amilyeneket pl. a zsidó vallásról és híveiről, vagy mondjuk a romákról nem közölnének. Természetesen ez nem a politikailag korrektről szól, és nem arról, hogy ne kritizálhatnánk egy egyházat vagy egy politikai mozgalmat – hanem arról, mennyire fontos egy média számára, hogy küzdjön az előítéletek és nem mellesleg a butaság ellen. Az olvasókat joggal érdekli, hogy Ungváry vagy épp Konrád György mennyire előítéletesen gondolkozik a muszlim vallású emberekről, de itt nem interjúval van dolgunk, és egy publicisztika esetén fel lehet hívni a szerző figyelmét arra, hogy fogalmazzon körültekintőbben, és azokat a mondatokat, amelyekből süt az előítélet, gondolja át. És ha pl. furcsának tartaná ezt leírni:

Ám nem az a kérdés, hogy mikor emelkedik a katolikus hívők aránya egész Európában 50 százalék fölé, hanem az, hogyan védhető meg azoknak a kultúrája, akik már jelenleg is katolikus többségű környezetben kénytelenek élni?

akkor az iszlámról se írja le ugyanezt.

Bármely népcsoportól legyen is szó, az előítéletek és a stigmatizáció természetesen ugyanolyan logika alapján működik. Semmivel sincs több okunk arra, hogy egy zsidónak tartott személyt összekössünk az izraeli állam politikájával, vagy egy roma hegedűművészt a szegregált magyar falvakban élőket gyakran sújtó nyomorral, mint hogy egy aleppói tinédzserről a terrorizmusra, a „radikális iszlamizmusra” vagy az „integrációs problémákra” asszociáljunk. Csak épp az előbbi esetekben, lévén alaposabb tudással és nagyobb nyelvi rutinnal rendelkezünk, körültekintőbben fogalmazzuk meg az eleve strukturáltabb gondolatainkat. Így kevésbé valószínű, hogy közhelyeket halmozunk egymásra, minden valós tapasztalat nélkül, vagy hogy fel sem tűnik, milyen blőd általánosítást, pláne előítéletes baromságot írtunk le.

(Ungváry cikke nyilván nem fedi le a Narancs szerkesztőségének álláspontját, és az újság más véleményeknek is helyt adott természetesen - jelen szövegben csupán azt vitatjuk, hogy helyes volt-e közölni ebben a formában, a nyomtatott lapban és a weboldalon egyaránt, a kritikánk tárgyát képező szöveget.)

A diffúz félelem gerjesztése

A bevándorlóellenes retorika (amely ebben is hasonlít az antiszemita, a rasszista vagy az iszlamofób gyakorlatra) egyik legfontosabb eleme a félelemkeltés. Ungváry szövegében több ilyen effektet is találunk, itt van például a következő néhány sor:

„Marseille vagy Lyon utcáinak nagy részén este nyolc után alig látni európai embert, s nem ok nélkül.”

A sejtelmes megfogalmazás sokféle interpretációra adhat lehetőséget; ha jól értjük, Marseille és Lyon, egy 850 ezres és egy félmilliós város nagyrészéből este 8 után eltűnnek az európaiak; tehát vagy elnéptelenedik a metropoliszok mondjuk fele, vagy ázsiaiak, afrikaiak, amerikaiak és esetleg ausztrálok lepik el az utcakövet. Túl azon, hogy vajon milyen antropológiai trükkel azonosítja be az „európaiakat” a szerző (aki nyilván tisztában van vele, hogy az európaiak között akadnak feketék, arabok vagy épp ázsiai vonásokkal rendelkezők is… de mondjuk egy amerikai polgárt sem könnyű kiszúrni a marseille-i forgatagban), nyitva marad a kérdés, vajon milyen „jó okuk” lehet a bezárkózásra ezeknek az „európaiaknak”? Kezdődik a híradó? Muszlim imaszőnyegek lepik el a járdákat? Talán megerőszakolják, kirabolják vagy kicsúfolják őket a nem-európaiak? Ezt nem tudjuk meg, nyilván helyhiány miatt, vagy a szerző nem akar hivatkozásokkal, árnyalatokkal bíbelődni, az olvasók úgyis rájönnek, miről van szó.

Aztán persze kifejtésre kerül a nagyobb ívű, másképp pontatlan és nagyvonalú, és voltaképp nem túl eredeti rettegés-forgatókönyv is: a menekültek majd nem bírnak integrálódni, hiszen egyrészt az nagyon nehéz, másrészt rengeteg pénzbe kerülne nekünk, ezért majd „visszafordulnak” az iszlámhoz, méghozzá annak a radikális változatához, bármit is jelentsen ez. Ennek az is oka, és itt jön a csavar, hogy az iszlám voltaképp protestideológia, méghozzá antikapitalista, antiimperialista és antiliberális. Nem csoda, hogy a nyugati hatalmaknak nem sikerült adoptálni a liberális rendszereket a Közel-Kelet vagy Észak-Afrika országaiban, hiszen azok nem kompatibilisek a helyi „ kulturális hagyományokkal”.

Mi is akkor valójában az „iszlám”, amiről szó van? Vallási vagy politikai szervezetre és gyakorlatra, ideológiai vagy kulturális hagyományra utal a 33-szor használt kifejezés? Ezt nincs idő megbeszélni, ahogy a számokkal is olyan gyorsan végzünk, hogy szédület: először a már elkönyvelt radikálisokat számoljuk össze, fejben tartva, hogy ezek a számok persze relatívak. Mert pl. ha az ötezer, már regisztrált „radikálisból” indulunk ki, akkor sem lehetünk nyugodtak, „ha tekintetbe vesszük, hogy Afganisztánban és Szíriában is csak néhány tíz­ezer azok száma, akik a radikális iszlámot fegyverrel támogatják”. Ráadásul „néhány évtized múlva Németországban is létrejöhet egy olyan, többmilliós és a többségi ­társadalomtól elkülönülő iszlám közösség, amely képes arra, hogy radikálisok hátországa legyen…”

Mielőtt ezt a komplexitást feldolgozhatnánk, máris jön az utóirat, ahol Goebbels és kollégáinak árnya vetül a kontinensünkre elszántan készülődő „több, mint százmillió” potenciális bevándorló tömegére. Hogy mi a közös a nácik törekvéseiben és a menekülthullámban? A döbbenetes hasonlat a levegőben lóg, és éppúgy nincs kifejtve, mint az, mi az oka, hogy „európai ember nem lép ki 8 után Marseille utcáinak nagy részére”.

A cél ugyanis elsősorban az érzelmek mozgósítása, nem az, hogy megértsünk valamit a gondolatmenetből; mérlegelésre, árnyalatokra, cáfolatra nincs idő. Épp ezért nem merül fel, hogy megkülönböztessük az „iszlám” szó lehetséges jelentéseit; hogy legalább a kérdést feltegyük, mi mindent értünk manapság radikalizmus alatt, vagy mi az, ami a radikalizmus spektrumán még legitimnek mondható. Az egymásra dobált számok, a statisztikák (amelyeket, ha nem igazolják elméletét, maga a szerző kérdőjelez meg), a szinte töltelékszavakként használt panelek – iszlám, radikális, integráció – és közhelyek koncentrikus körökkel szigetelnek el bennünket félelmünk tárgyától, az idegentől.

Természetesen mindenkinek joga van félni

Aki írástudóként a köz elé áll a nagyrészt félelem, fóbia által motivált mondanivalójával, és nem veszi a fáradságot, hogy észrevegye, ez a diskurzus milyen hatalmi érdekeket szolgál, és milyen uszító retorikák szolgálatába állítható, annak talán jobb lenne hallgatnia. Esetünkben egy, a muszlim bevándorlók érkezését Hitler hatalomra kerülésével párhuzamba vonó esszécske, azon túl, hogy nettó delírium, egy alapvető emberi és törvényes kötelességét felrúgó, saját politikai érdekében számkivetettek ellen hazug propagandával uszító kormánypárt érdekeit is szolgálja.

Ráadásul egy olyan ideológiát támogat, amely a muszlimnak látszó lakosság több európai országban évtizedes és rendszerszerű diszkriminációját igazolja. Ez persze nem azt jelenti, hogy a muszlimok jók, a fehér európaiak államai pedig gonoszak – csak annyit jelent, hogy az iszlámellenes retorika gyakran, sőt szisztematikusan használt politikai segédanyaggá vált Európában. Alkalmazásának célja pedig nem a keresztények, bennszülöttek stb. megnyugtatása és megvédése, vagy a ki tudja, milyen kulturális és civilizációs értékek megőrzése, hanem a politikai hatalom megszerzése és megtartása, illetve olyan társadalmi struktúrák fenntartása, amelyek a kisebbségek jogainak korlátozásával remélik megvásárolni a társadalmi békét.

Társadalomtudósként, ha valaki nyitva tartotta a szemét és fülét az utóbbi években, és ez nem tűnt fel neki, az a baj; ha pedig feltűnt, de egy félmondat erejéig sem utal erre a viszonylag fontos aspektusra világmagyarázatában, akkor az a baj. Lehet félni a muszlimoktól, de ez a gondolkodás és a publikus megszólalás felelőssége alól nem ad felmentést.

Amikor a nyúl viszi a vadászpuskát

„A kulturális kisebbség ezeken a területeken ma is létező valóság az európai emberek számára. A demokratikus jogállamok ezt a jelenséget eddig sem tudták megnyugtatóan kezelni.”

Hát igen, ez is egy viszonylag régi és elterjedt trükk, a többségi társadalom képviselőinek jogaiért aggódni, amelyeket a kisebbség puszta léte és mássága fenyeget.

“Ezeken a területeken” továbbra is Marseille és Lyon „nagy részét” értjük, ahol 8 után sajátos kijárási tilalom van érvényben, másrészt egy-két mondattal korábban felmerültek még „Párizs bizonyos külvárosai”, illetve a berlini Neukölln. Az utóbbi nyilván csak vicc, hiszen a városrész, amit ma egyesek Brooklynhoz hasonlítanak, nemcsak az „arab-török” gettóban letelepedni merészkedő hipszterek tanyája, de a trendi galériák, éttermek és csalogató teraszok is cáfolni látszanak ezt a kulturális elnyomást, amiről szerzőnk szól. Maradjunk tehát az „európai ember” gall poklainál.

Nem tudjuk meg, mi az, ami „ezeken a területeken” a kulturális fölény megnyilvánulása. Elnyomja a müezzinek éneke a harangszót? Ha nem beszélünk arabul, nem tudunk barátokat szerezni? Ha Algéria megnyer egy fontos meccset, senki nem hív meg bennünket, hogy dudáljuk együtt tele az éjszakát az örömünkkel? Háromnapi járóföldre lehet csak sertéshúst vagy alkoholt venni? Molesztálnak, ha miniszoknyát vettünk fel? Molesztálnak, akkor is, ha nem?

Félreértés ne essék, kisebbségben lenni és rosszul érezni magunkat nem jó élmény, és ha nem érezzük magunkat jól a lakhelyünkön, és nincs módunk arra, hogy elköltözzünk, az még pocsékabb. Ungváry azonban elsősorban nem erről beszél, hisz gondolatmenete szerint a demokratikus jogállam lenne hivatott megoldani e problémát, na nem a gettókét, hanem a bennük kulturális kisebbségben leledző „európai emberét”. És nem is az a gondja, hogy a közhatalom lakáspolitikája, oktatási- és szociálpolitikája, a jóléti szolgáltatások nem elég hatékonyak abban, hogy a gettók fokozatosan olyan helyekké váljanak, ahová bárki szívesen megy lakni, ezért a lakosság cserélődik és keveredik. Nem az a gondja, hogy a gettókat nem a bennük lakók hozzák léte önszántukból, hanem nagyrészt az említett közpolitikai hiányosságok. Vagy nem az, hogy a bőrszín és a név mellett a lakóhely is bizonyítottan diszkriminatív tényező a munkavállalásnál, lakáskeresésnél a bevándorlók és leszármazottaik számára generációkon keresztül.

Vagy nem az, hogy egy fekete kislánynak ugyanolyan tanulmányi eredmények mellett kisebb eséllyel javasolják, hogy menjen egyetemre, mint egy fehér társának. És nem is az, hogy a fekete és arab srácokat akár hetente többször is igazoltatják a rendőrök, akár minden ok nélkül, míg a fehéreket akár egy életen át egyszer sem. Az meg pláne nem, hogy ha egy fekete vagy egy arab banlieusard válik rendőri túlkapás áldozatává, még akkor sincs sok esély a karhatalom megbüntetésére, ha az illető esetleg fogja magát, és belehal. Azért sem aggódik, hogy az első generációs bevándorlók még az önkormányzati választásokon sem szavazhatnak, hiába élnek és adóznak akár évtizedek óta Franciaországban, és azért sem, hogy a gyerekeiknek gyakran eszükbe sem jut, hogy elmenjenek szavazni, mert pontosan tudják, hogy senki sem fogja képviselni az érdekeiket. Ungváryt elsősorban az foglalkoztatja: „hogyan védhető meg azoknak a kultúrája, akik már jelenleg is iszlám többségű környezetben kénytelenek élni?”

Nos, nyilván úgy, ha a közhatalom minden gesztusával azt erősíti, hogy kultúránktól és vallásunktól függetlenül egyenlőek vagyunk, hogy ugyanolyan jogaink vannak. Ha a demokratikus jogállam intézményei arra törekszenek, hogy a kisebbségek is úgy érezzék, esélyeik a többségéhez legalábbis hasonlóak, és erőfeszítéseik ugyanolyan gyümölcsözőek. Ha hátrányból indulókat előre engedi, és nem a mélybe taszítja az oktatás, a foglalkoztatás-, a szociálpolitika és a jóléti rendszer.

És valóban, az európai demokratikus jogállamoknak ritkán sikerült hosszú távon ezeket a célokat és elveket képviselniük, sőt, olykor maguk is rasszista vagy előítéletes politikákat folytattak. Itt az ideje, hogy az európai ember fellázadjon és megkövetelje, hogy a demokratikus jogállamok tartsák be saját alapvetésüket.  

Az istenadta nép és felkent tanítói

Ungváry cikkének talán legellenszenvesebb vonása, hogy saját előítéleteit összemossa a többség ítéletével, holott csak az egyikről vannak első kézből szerzett információi:

„A legszegényebb német társadalmi csoportok már csak frusztráltságuk miatt is sokkal kevésbé befogadóak. Ehhez kulturális nyitottság is kellene, ami viszont esetükben viszonylag kisebb.”

„A többségi társadalom számára akkor is csak páriák lesznek, ha ezt senki sem akarja így. Azok a kulturált német Bildungs­bürgerek, akik a menekülteket örömmel fogadták, nem fognak tudni sok közös témát találni pártfogoltjaikkal.”

„A menekültek jelentős részének rendkívül sok frusztráció jut majd osztályrészül… Mindez haragot és félelmet fog szülni.”

Gérard Noiriel történész, Bevándorlás, antiszemitizmus és rasszizmus Franciaországban című könyvében óvatosságra int azokkal a kutatásokkal kapcsolatban, amelyek az idegengyűlöletet vagy a rasszizmust próbálják felmérni a „nép” körében. Ugyanis ezek a szondák és „terepgyakorlatok” gyakran többet mondanak az elit etnocentrista kliséiről, mint például a legkevésbé iskolázottak saját gondolatairól. A felkínált nyelvezet eleve behatárolja, milyen keretek között nyilváníthatnak „véleményt” a megkérdezettek.

Ezzel persze nem azt szeretném mondani, hogy a rasszista vagy idegengyűlölő előítéletek nem léteznek a „nép” vagy a többség körében. Csak annyit, hogy erről tapasztalatot szerezni jóval összetettebb folyamat, mint arról meggyőződni, mennyire rasszista, etnocentrista, előítéletes és idegengyűlölő (érdekből vagy ösztönösen) annak az elitnek nagy része, amely napról-napra sulykolja a közbeszéd, a reflexió kereteit Európánkban. 2015-ben vezető jobboldali francia politikus büntetlenül kinyilváníthatja, hogy szeretné, ha országa a „fehér rasszé maradna”; a brit munkáspárt kampánybögréire írhatta tavasszal, hogy „kontrollálná a bevándorlást”; a most folyó spanyol kampányban pedig nem az az alapkérdés, hogy mi lesz a megszorítások alatt megroggyant egészségüggyel, hanem az, hogy az „illegálisnak” nevezett bevándorlók hozzáférhetnek-e az alapszolgáltatásokhoz.

Ahogy Noiriel aprólékosan bizonyítja könyvében, a bevándorlásellenes, antiszemita vagy iszlamofób stb. klisék először újságírók, – nem is feltétlen szélsőjobbos – értelmiségiek, írástudók produktumaiban születtek meg. Ott váltak rendszerré, onnan terjedtek a politikusok érvkészletébe, hogy segédkezzenek az épp aktuális bűnbakok kijelölésében – és csak innen kerültek a polgárok gondolatvilágába. Hasonló gondolatokat fejteget Alain Badiou filozófus, Az értelmiség rasszizmusa című, 2012-ben született esszéjében: „Mint mindig, az eszme, legyen bár kriminális, előbbre jár, mint a hatalom, amely aztán maga is alakítja a közvéleményt, amelyre támaszkodik. Az értelmiségi, bármily sajnálatos, megelőzi a minisztert, aki majd követőit létrehozza.”

Magyarországon, a Fidesz által felépített bevándorló- és muszlimellenes kampány ugyan kicsit beelőzte az értelmiséget, és feltehetően a külföldi eszmekincsből merített. (Bár az „iszlámnak” és a bevándorlásnak jóideje itthon sincs túl jó sajtója, 2015-ben feltehetően több tisztességes, alapos és előítéletoszlató cikk jelent meg, legalábbis a bevándorlás témájában, mint az utóbbi években együttvéve.)

Ezzel együtt is igaz, hogy a magyarországi progresszív értelmiség képviselőinek felelőssége nem lebecsülendő, ha pedig nem tudják azokat az önreflexív, kritikai alapelveket érvényesíteni az iszlámról szóló vitákban, amelyek egyébként legfőbb erényeik, akkor legalább ne az európaiak és a bevándorlók, a „nép” vélt hibáival és előítéleteivel takarózzanak. Nézzenek szembe előbb a sajátjaikkal.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetoségek

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 800-an támogattok minket. Jelenleg 70 támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!