Megtámadtak egy futónőt vasárnap este 9 és 10 óra között a Margitsziget pesti oldalán. A sötét ruházatú férfi a futópálya mellett állt, amikor hirtelen megragadta a nőt, és többször megütötte. A nő végül el tudott menekülni, és segítséget tudott kérni egy futótársától. Vasárnap pont ebben az idősávban terveztem én is elmenni futni a Margitszigetre, de nem mentem, mert féltem. Ma délután is mentem volna, de mivel 4-kor már elkezd sötétedni, lemondtam róla.

És rohadtul dühít, hogy nekem kell meghunyászkodni, én nem megyek ki inkább az elvileg „közterületre”, ami ugye a nők számára már nem is „közterület”, mert ott nem beszélhetünk egyenlő és szabad hozzáférésről, ahol az emberek több mint felének a saját testi épségét vagy az életét kell féltenie.

Utálom, hogy most nekem kell vigyázni magamra, mert a társadalom nem tartja elég fontosnak, hogy garantálja az alapvető biztonságomat, hiszen pontosan tudom, hogy ez az elkövető jó eséllyel ott lehet bármelyik este a futókör szélén, legalábbis egy férfi nem olyan rég hónapokig zaklatta a női futókat, mire a hatóságoknak eszébe jutott, hogy talán intézkedni kellene.

Összeszorult a gyomrom, amikor ez a nő arról a szakaszról mesélt az egyik videóban, ahol én is minden alkalommal, még nappal is félve futok el, mert nem belátható, és nem tudom, segítenének-e, ha megtámadnának, nem tudom, lenne-e bennem elég erő küzdeni, elfutni, és ha nem lenne, tudom, hogy saját magamat hibáztatnám, és tudom, hogy ha rendőrségi ügy lenne belőle, akkor a hatóság is engem hibáztatna. Mint ahogy a tavaly Soroksáron meggyilkolt futónő halálára is az volt az első reakció: így jár az, aki nőként egyedül megy futni... (bár utólag legalább bocsánatot kért érte az illető).

Mert a jó kislány ugye vigyáz magára, és utálom, hogy most itthon ülök, és jó kislány vagyok, ahelyett, hogy teljes értékű és jogú állampolgár lennék, és meglenne most a szabadságom arra, hogy biztonságban tegyem azt, amihez kedvem van, és elvileg jogom is lenne hozzá.

Miközben tudom, hogy nappal sem vagyok biztonságban, mert aki következmények nélkül lehet erőszakos, az egy kevésbé forgalmas téli nappalon is az lesz. Bármelyik pillanatban, amikor nem látják, és ilyen sok van egy nap. Mint ahogy az a férfi is az volt, aki a Margitszigetnek pont azon a szakaszán, ahol a nőt megtámadták, néhány hónapja elkezdett nekem beszólogatni, amikor épp nem volt körülöttünk senki, és én arra gondoltam, hogy kétszer akkora mint én, sokkal gyorsabb, és hogy a következő pár percben akár meg is ölhetne, ha akar.

Az egyik legmegalázóbb helyzet ez, amibe ember kerülhet, és erre még hozzájön a megalázottság érzése amiatt is, hogy a társadalom többsége teljesen normálisnak tartja, hogy egy nő életének része legyen a halálfélelem, és hogy a halálfélelem oka helyett a nők hozzáférését kell megszüntetni a közterekhez.

És még ezek után is én érzem magam rosszul, mert nem merek egyedül elindulni itthonról.

De mi van azokkal a nőkkel, akik a külső kerületekben, vidéken városok és falvak rosszul megvilágított részein kénytelenek sötétben munkába menni, onnan vagy bárhonnan máshonnan hazajönni?

Tényleg az lenne a cél, hogy soha ne mozduljunk ki a lakásból, miközben az elkövetők szabadon várhatják az áldozatokat?

Mindeközben folyamatosan hallgatjuk, hogy az országot meg kell védeni a „bevándorlóktól”, de arról miért nincsenek óriásplakátok, hogy kedves honfitársaim, talán nem kellene megtámadnotok a nőket, nem kellene őket hibáztatni, ha erőszak éri őket, és tennünk kellene azért, hogy a hatóságok hatékonyabban lépjenek fel az elkövetők ellen?

Erre kellene erőforrásokat szánni: több járőrt odaküldeni azokra a helyekre, ahol gyakran előfordulnak ilyen támadások, segélyhívókat elhelyezni, és esetleg térfigyelőkamerákat, hiszen ilyen típusú bűncselekményeknél sokszor az egyetlen bizonyíték lehet, pl. ha nemi erőszak történik, de nincsenek egyértelmű külsérelmi nyomok. De a legfontosabb és leghatékonyabb az lenne, ha a rendőrség vagy az önkormányzat, a fenntartók konzultálnának nőjogi szervezetekkel arról, hogyan lehet biztonságossá tenni a közterületet a nők számára, és a nyomozás során hogyan lehet a leghatékonyabban megvédeni az áldozatot, majd érdemben változtatni a gyakorlatokon a javaslataik alapján.

Mert ez végső soron nem csak arról szól, ki mernek-e menni a nők a Margitszigetre, és ha már ott vannak, félnek-e attól, hogy megtámadják őket, hanem arról, hogy egyenlő állampolgároknak tekintik-e a nőket Magyarországon 2015-ben. És – bár nem csak e tekintetben – de nagyon úgy tűnik, hogy nem.

A vasárnapi támadás óta létrejött egy petíció is, annak érdekében, hogy a Margitszigeten futó nők kapjanak rendőri védelmet; itt írható alá.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még többet olvasni a nők jogairól, támogass minket!