Az utóbbi hetek közéleti vitája megmutatta, hogy konszenzus van a politikai pártok között, hogy a nők hiányáról a közéletben mindenkinek van valmilyen véleménye. A cikk egy ritkán elemzett területen, a diplomáciában elemzi a nők alacsony részvételi arányának okait, amely a Visegrádi országokban, így Magyarországon is, különösen alacsony. Pető Andrea, a CEU egyetemi tanára, az MTA doktora írása.

Tipikus nemi eloszlás egy V4-találkozón, Fotó: Kovács Márton/KKM

Van valami szimbolikus abban, hogy a világ első hivatásos nagykövetnője címért több olyan nő vetélkedik, akiknek a küldő kormánya rendkívül rövid életű volt, és aztán később az utókor mind a négyüket csendben elfelejtette. A hivatalos statisztikákba pedig a szovjethatalmat képviselő Alexandra Kollontáj (1872-1952) került be (ha bekerült), mint a világ első nagykövetnője. Kollontáj 1923-ban Norvégiában, 1926-27 között Mexikóban, majd 1930 és 1945 között Svédországban volt nagykövete egy olyan országnak, melyet nem nagyon akartak nemzetközileg elismerni. Kollontájhoz hasonló a sorsa a másik három elfelejtett “első” nagykövetnőnek is. Diana Abgar (1859-1937), örmény író az első Örmény Köztársaság nagykövete volt Japánban 1918-1920 között, míg a magyar Schwimmer Rózsa (1877-1948), hivatásos feminista a forradalmi Károlyi kormány képviselőjeként Svájcban szolgált 1918-1919 között. Hasonlóan itt, Svájcban szolgált a nőmozgalomban aktív Jadvyga Chodakauskaite-Tubeliene (1891-1998), a litván misszió felállítójaként 1918 és 1919 között. Mindegyik „első” nagykövetnő a nagyhatalmak gyűrűjében és geopolitikai kényszerek mellett küszködtek a legnagyobb hátrányukkal: hogy nők voltak. Kollontáj a Szovjetunió képviseletében kiválóan alkalmazta humorát, műveltségét és széleskörű nyelvismeretét a különböző tárgyalásoknál, mely a Greta Garbo főszereplésével készült Ninochka (1939) című filmet is ihlette. A négy “első” nagykövetnő története segít megérteni azokat az okokat, amelyek miatt a visegrádi négyek országaiban a nők diplomáciai szolgálatban betöltött szerepe még mindig csekély.

A nők részvételéről a nemzetközi kapcsolatokban két értelemben is beszélhetünk: egyfelől hogy hogyan lesznek a nők aktív, hivatásos alakítói a diplomáciai folyamatoknak és másfelől hogyan lesznek nemzetközi diplomácia folyamatoknak és döntéseknek alanyai és sok esetben elszenvedői. Abgar és Kollontáj elődei azok a nők voltak, akik férjük vagy apjuk oldalán a kiváltságos szalonélet keretében informális hatalmukat kihasználva diplomáciát csináltak: csevegtek és csevegtettek. Schwimmer és Chodakauskaite-Tubeliene már más módon, a nemzetközileg szerveződő és intézményesedő nőmozgalmon és annak kapcsolati hálóján keresztül került a nemzetközi diplomáciába. Svájcban a magyar Schwimmer túl baloldalinak bizonyult és az antant csapatokkal szemben álló (és éppen vereséget szenvedő) országot kellett volna képviselnie, nem meglepő, hogy kevés sikerrel járt.

A diplomácia komoly szakmai és nyelvi felkészültséget igénylő nemzetközi szakma, melynek sikeres műveléséhez az elithez való tartozás is előfeltétel. A diplomácia klasszikus időszakában az elithez úgy lehetett tartozni, hogy valaki az arisztokráciába beleszületett. A modern diplomácia korában pedig az elit oktatási intézményekben is meg lehetett szerezni a belépőt az elit világába. Nem meglepő ezek után, hogy a diplomáciában a férfiak még ma is, minden emancipációs törekvés ellenére a leghatározottabban őrzik az intézményes döntéshozói kiváltságaikat és nem engednek be nőket. Ha a négy “első” nagykövetnő élettörténetét megnézzük, látjuk, hogy mind a négyüket az I. világháborút követő – államokat elsüllyesztő és létrehozó – időszakban lezajló társadalmi változások jutatták a nagyköveti feladathoz. Nem meglepő, hogy nagykövetnők kinevezésére nagyobb számban, de még mindig kivételként a feminizmus második hullámának eredményeképpen került sor a nyolcvanas évektől.

Schwimmer Rózsa a forradalmi Károlyi kormány képviselőjeként Svájcban szolgált 1918-1919 között

Visegrádi országok: különösen alacsony a nők részvétele

A 2014 végén a Visegrádi országokban lezajlott kutatás szerint az elvileg és hivatalosan a nők egyenlőségét hirdető államosított feminizmusban 1975 és 1989 között csak elvétve neveztek ki nőt nagykövetnek. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy 1989 hozott-e változást ezen a téren a Visegrádi országok diplomáciai szolgálatában? Elvileg hozhatott volna, hiszen a főleg Moszkvában végzett kádereket a nagyvilágban otthonosan mozgó,nyelveket beszélőkkel váltották le. De a férfiakat főleg férfiakra cserélték.

A már idézett, 2014 végén a Visegrádi országokban lezajlott kutatás szerint a kölcsönös diplomáciai posztokon mind a négy országban 80% felett van a férfiak aránya (Csehország 84%, Lengyelország 86%, Magyarország 88%, Szlovákia 95%). A nemzetközi szervezetek esetében ez az arány Csehországban 71%, Lengyelországban 86%, Magyarországon 75%, Szlovákiában 71%. A nagykövetek száma a világban önállóvá váló országok számának növekedésével együtt ugyan megnőtt, de a négy ország közül Magyarország áll a legrosszabbul a nagykövetnők esetében, hiszen a nagykövetek 95%-a férfi. A legjobban Csehország áll 85%-nyi (!) férfi nagykövettel, Lengyelország és Szlovákia 90%-ban küldött férfit képviseletének vezetésére. (Norvégiában ez az arány 64%, ami még távol van a hirdetett és célul kitűzött paritástól.) A kulcsfontosságú diplomáciai posztokra - az EU-ba, Németországba, USA-ba, Nagy-Britanniába és Oroszországba - a Visegrádi országok maximum egy nőt delegálnak.

A százalékok ugyan félrevezetőek lehetnek, hiszen egy nagyon kis csoportról beszélünk, melyben egyetlen külügyminiszternő kinevezése is jelentős százalékban kifejezett eltolódást jelenthet, de a számok mutatják, hogy a helyzet nagyon távol áll más elit szakmáktól vagy akár más országoktól, mint a skandináv országok. A következőkben azt elemzem, miért.

Az okok

A nemzetközi diplomácia férfiak területe volt és maradt a visegrádi országokban 1989 után, és ezen jelenség okainak az áttekintése az első lépés a lehetséges változás eléréséhez.

A politikában a nők térnyerése nagyon lassan zajlik. Különösen az intézmények vezető helyeinek elosztása esetében, mert még mindig sokan hangoztatják azt a véleményt, hogy a nők a nőknek megfelelő területen helyezkedjenek el, ami a szociális terület, az oktatás és a kultúra területe. Ez a retorika a külpolitikát, mely az érdekek kíméletlen képviseletét is jelenti, “kemény” ügynek tekinti a hadüggyel együtt, melyet láthatóan “nem nőknek való vidéknek” minősítettek a visegrádi országok. Ez összekapcsolódik azzal az előítéletes vélekedéssel, hogy a nők (így egységesen) békeszeretők és elutasítják az erő alkalmazását vagy hogy Angela Merkel azért nem alkalmas kancellárnak, mert nő. Ha a nők ennek a pozíciónak próbálnak megfelelni, akkor ugyan megfelelnek az elképzelt elvárásoknak, de éppen a diplomáciában csökkentik a saját szakmai mozgásterüket.

A nemzetközi diplomácia a munka jellege miatt hosszú és folyamatos képzést követel. Mint sok más szakmában, a nők itt is hátránnyal indulnak, a munka és gyerekgondozás összeegyeztetési nehézségei miatt. Eltekintve attól, hogy önmagában diszkriminatív megközelítés, miszerint csak a nőknek – és a férfiaknak nem – kellene a családot és a munkát összeegyeztetni, a négy “első” nagykövetnő (és kis számú utóda) remekül meg tudta ezt oldani akár már az 1920-as években. Ugyan a nagykövetnői helyzet eleve kivételezett helyzetet is jelent a mindennapokban. Ha gyerekgondozás miatt a diplomatanők kilépnek a szakmából, a velük együtt induló férfi kollégák szakmai képzéseken és a szakmai előrejutáshoz szükséges feladatok sikeres teljesítésén már túl vannak, amikor a diplomatanők jobb esetben ugyanoda térnek vissza a szigorúan hierarchikus munkarendben, mint ahonnan elindultak.

A másik érv a nők diplomáciai vezető pozícióba kinevezése ellen a munkavégzés időrendjére vonatkozik, miszerint a család és munka összeegyeztetése nehéz a nőknek ezen a pályán. Valóban a munkavégzés, mint sok más munka – például a laboratóriumi kutatók – esetében, más ritmus szerint, nem napi nyolc órában zajlik. A nemzetközi diplomáciában a munka reggeltől késő estig tart, minden este akár több programmal is.

A diplomáciai szolgálat mint szakma önmagában is nagyon hierarchikus, hiszen egy követségen nagyon sokan dolgoznak: bérszámfejtőtől a hadügyi attaséig, de csak egy nagykövet van, akinek a véleménye igazán számít és aki hivatalosan képviseli az országa „véleményét”. A vezetéselméletben megtalálható az általános kétely, hogy nők egyáltalán alkalmasak lennének-e vezetőnek. Ezt a kételyt az elmúlt évtizedekben a világ szerencsésebbik felén sikerült legyőzni. A négy „első” nagykövetnő személyes példája is mutatja, hogy igenis a nők alkalmasak a vezetésre, így egy követség irányítására is. Ebből következik, hogy teljesen antidemokratikus, hogy ebből a nőket a sztereotípiák és a strukturális egyenlőtlenségek miatt kizárják. A nagykövet személye az országimázs része. Ezért működik például az amerikai diplomácia úgy, hogy a külügyi szakapparátus végzi a dolgát, míg a nagyköveteknek főleg reprezentációs feladataik vannak, és az apparátus által előre egyeztetett üzeneteket adják át.

25 évvel a rendszerváltás után se zajlott le a normaváltás, ami a nőkkel szembeni szexizmust szankcionálná. A volt magyar külügyminiszter, a CEU tanára, Balázs Péter a Magyar Narancs kormánykritikus hetilap 2015. szeptember 24-i interjújában azt nyilatkozta: "Ha egy nő azt mondja, nem, azt jelenti: talán. Ha azt mondja, talán, azt jelenti: igen. Ha azt mondja, igen: akkor nem igazi nő. Ha pedig egy diplomata azt mondja, igen, azt jelenti: talán. Ha azt mondja, talán, azt jelenti: nem. Ha pedig azt mondja, nem, akkor azt jelenti, hogy nem is igazi diplomata." Ez az idézet jól jelzi, hogy milyen falakba ütköznek azok a nők, akik a diplomáciai pályára készülnének. 

Lehetséges változás?

Végezetül fel kell tenni a kérdést, mitől változna ez a szomorú kép, amit a V4 legutóbbi felmérése mutat? A négy első nagykövetnőt hosszú ideig egyáltalán nem követték, és ma sem követik női nagykövetek nagy számban. A diplomáciai szolgálat az államosított feminizmus egyenlősítő politikája ellenére megmaradt a férfi munkavégzés területének. A már idézett kutatás szerint alig 1%-nyi nagykövetnő volt 1975 és 1989 között a lengyel, magyar és a csehszlovák külügyi apparátusban. Hosszú évtizedekig csak elvétve volt egy-egy nő, akit kineveztek nagykövetnek. És a diplomácia csúcsát jelentő munka a férfiak előjoga maradt 1989 után is.

Ha az „érdem alapú” érvelést nézzük, akkor az elkövetkező időszakban nem várható lényeges változás, hiszen a társadalmi különbségek folyamatosan növekednek. A „neoliberális neopatriarchális rend” pedig a nők másodrendű helyzetének fenntartásával működik, ahogy az idézett interjú a volt külügyminiszterrel is mutatja. Mégis vannak eszközök, melyek ezt a helyzetet megváltoztathatják. Az első nemzetközi egyezmények és azok betartása. Ilyen például CEDAW jelentés, mely az országoktól számszerűen kéri be az adatokat, hogy hányan és kik töltenek be pozíciót a nyilvános térben, így a diplomáciában is. A második a tudatos rekrutálás a nők között a diplomáciai szolgálatra, ami a kvóta felé vezető lépcső, de ehhez el kell ismeri azt, hogy szükség van különleges támogató intézményekre és intézkedésekre. A skandináv országokban a változást a kvóta hozta meg, melynek célja, hogy a strukturális hátrányokat leküzdje. A kvóták elfogadásához és elfogadtatásához az első lépés az egyenlőtlenség láthatóvá tétele. Ehhez belső politikai változásnak kell bekövetkeznie, és van olyan visegrádi ország, ahol ez már elkezdődött. A lengyel parlamenti kvóta kiharcolásához, amelyben a Szolidaritás mozgalom nagy szerepet játszott, azon nők őszinte döbbenete kellett, akiknek 1989-es rendszerváltás 2009-es évfordulójáról való megemlékezéseken azzal kellett szembesülniük, hogy utólag ki lettek radírozva annak történetéből. Ezen felbátorodva kezdtek szerveződni és intézményesülni úgy, hogy a lengyel Nőkongresszus nemcsak politikai tényezővé vált, melyet szakpolitikai kérdésekben nem lehet megkerülni, hanem elérte a törvényileg szabályozott 35%-os kvótát a pártlistákon a választásoknál. Míg ez a szemléletváltozás eljut a szakpolitikákhoz, nyilván időre van szükség. Magyarországon a baloldali támogatottsággal kinevezett, és csak férfiakból álló Bajnai-kormány (2009-2010) vezetett be a roma származásúaknak egy olyan programot, mellyel segíteni akarták az államigazgatásban – köztük a külügyi apparátusban – való elhelyezkedésüket. A kezdeti 100 fiatalból mára már csak tíznél is kevesebb fiatal maradt a sokszoros átalakításon átesett magyar államapparátus kötelékében, de ez a rövid példa is mutatta, hogy ez a szakpolitikai eszköz csak akkor hoz hosszú távon megoldást, ha a politikai akarat folyamatosan jelen van és támogatja, monitorozza a kezdeményezést, mely ebben az esetben a 2010-es kormányváltás után elmaradt.

A nemzetközi szervezetek és a nemzeti, valamint nemzetközi szinten működő civil szervezetek is a normaváltozásért kampányolnak. A normaváltozásnak azonban érintenie kell a munkakultúrán keresztül azokat az ügyeket is, amelyek a nők számára fontosak. Az ún. női ügyek, mint a szociális, oktatási vagy kulturális ügyek elkülönítése és elszigetelése helyett a társadalmi nemek egyenlőségét minden szakpolitikában meg kell jeleníteni. Ez vonatkozik a diplomata pályára való rekrutálástól kezdve egészen a nőkre vonatkozó diplomáciai szakpolitikákra. A normaváltozás azonban csak az egyének szintjén bekövetkező habituális változással együtt eredményes. Mikor 2006-ban a magyar kormány CEDAW jelöltje voltam, jó néhányszor elhangzott a kérdés a bemutatkozó interjúkon, hogy van-e férjem és gyerekem. Mintha a női esélyegyenlőség képviseletére való alkalmasságom attól függne, hogy mi a családi állapotom. Az „első” négy nagykövetnőnél sem attól függött. Ehhez a normaváltozáshoz a mentor programok kínálnak lehetőséget. A programba pályázat alapján bekerülők konzultációs lehetőséget kapnak tapasztaltabb szakmabéli kollegától. A mentorkodás informálisan mindig is jelen volt, ahogy valaki az utódját kijelöli. Nem véletlen, hogy ennek a formalizált változatából a nők jöhetnek ki nyertesen, hiszen az informális kiválasztás a fiatal férfiakat segíti, hiszen rendelkeznek saját hálózattal. Ezek a mentorprogramok egyrészt az intézményi elkötelezettséget is jelentik a strukturális hátrányok elleni rendszerszerű küzdelem mellett, másrészt láthatóvá teszik az egyenlőtlenségeket. A mentor programok kérdése, hogy hogyan tudnak sikeres intézményes változást elérni, és nem csak amúgy nagyon dicséretesen az egyének képességeit (tárgyalási készségek, kommunikációs fejlesztés stb.) fejleszteni.

Összefoglalás

A Visegrádi országok diplomáciájának összetételének legutóbbi összehasonlító elemzéséből kiderül, hogy kevés változás történt az első négy női nagykövet ideje óta a nők képviseletében. A kulcspozíciók nagy részét férfiak töltik be és az a nők kiegészítő szerepére épülő retorika, amellyel a nők bevonása mellett érvelnek, hosszú távon inkább kárt okoz, mint hogy valódi strukturális változáshoz vezetne. Abgar, Chodakauskaite, Schwimmer és Kollontáj maguknak és a társadalmi átalakulásoknak is köszönhették, hogy vezető szerepet tölthettek be a nemzetközi diplomáciában. Mára a nőknek a diplomáciában való részvételével kapcsolatos normák és értékek sok országban átalakultak. Megjelent ugyanakkor az emberi jogi érveléssel szembeni ellenmozgalom, az ún. gender-ellenes mozgalom, mely vitatja, hogy a nők és férfiak helyzetében megtalálható különbségek társadalmiak lennének, és újra a biológiai determinizmus érveit hangoztatják. Abgar, Schwimmer, Chodakauskaite és Kollontáj utódainak így kétszeresen nehéz feladatuk van. A Visegrádi országokban is elkezdődött a változás, amely ha ugyan nem is alakítja át alapvetően a diplomáciai intézményeket, de hosszú idő alatt eredményeket hozhat. Mindezt egy új ellenmozgalom támadása közben, mely ismét az „érdem” hangoztatásával kísérli meg a strukturális egyenlőtlenségek fenntartását.

A cikk korábbi válozata angolul megjelent:
http://visegradrevue.eu/why-are-there-so-few-women-in-v4-diplomacy/ 

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetoségek

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 109 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!