Az utóbbi napok egyik meghatározó témáját L. Simon László kulturális örökségvédeleméért felelős államtitkár szolgáltatta a médiának azzal, hogy egy több éve működő, nemzetközi elismertségnek örvendő hagyományőrző rendezvényen, a Patarán, ahol az 1597-es tatai ostromot elevenítik fel, egy történelminek álcázott, de minden részében politikai nyitóbeszédet mondott.

A tatai Patara 2014-ben. Fotó forrása: tata.hu

Ez több szempontból is hibás döntés volt. Az államtitkár egy olyan eseményt hozott hírbe, amely eddig megőrizte politikai semlegességét, de ettől fogva lesz egy negatív jelentéstartalma. Hogy mennyire volt tervezett ez az egész, azt nem tudom, de pár résztvevő kifejtette nekem, milyen felháborítónak tartja, hogy csapatukat és más hagyományőröket is a politikai színtérre lökött ezzel L. Simon. Az államtitkár beszéde (amit saját bevallása szerint fejből mondott, mint oly sok egyéb felszólalását) nem illik bele azoknak a politikusi szónoklatoknak sorába, amelyeket eddig megszoktunk. Ilyen alkalmakkor a politikus nagyjából öt percben köszönti a megjelenteket, méltatja a rendezvényt, majd leül, marad vagy tíz percet, és továbbáll. Maga a beszéd kerüli a konfliktusokat, nem próbál aktuálpolitikai témákat feszegetni. De itt nem így történt.

Az államtitkár megpróbált történészként viselkedni, értelmezni akarta az oszmán korszakot, amely eddig egyébként a korszakot kutató nagy történészeinknek sem sikerült teljes egészében. De ha azt gondoljuk, hogy a kormánypárti politikus a történészi dicsőségben kívánt fürdeni, akkor csak a felszínt kapargatjuk, ennek a beszédnek jóval fontosabb volt a több szempontból is kényes, aktuálpolitikai üzenete. Először lássuk azonban, miként is vélekedik a történészek közössége az oszmán időszakról, és ez mennyire konvergál L. Simon szavaival.

„Sokszor hallani azt a propagandát, hogy az a bizonyos 150 év baráti-rokoni együttélés volt, új szavakat tanultunk, új eszközök használatát sajátítottuk el, új pénzügyi-gazdálkodási kultúrával ismerkedtünk meg. Ez ugyan mind igaz, hiszen az étkezésünk, a mezőgazdaságunk, a kultúránk gyarapodott ezekben az időkben, de ez mégiscsak rabság volt. Megszállás volt. Vallási háború volt, amelyről nem szabad elfeledkeznünk.” L. Simon ezen megállapításaival nagyjából egyet lehet érteni.

1541 után, amikor a Magyar Királyság dezintegrálódott, és nem három részre szakadt, ahogy a történeti mitológia és a középiskolai tankönyvek állítják, az addigi, középkori Magyar Királyság valóban megszűnt, két szempontból is. Az egyik természetesen az Oszmán Birodalom és Szulejmán szemszöge volt, eszerint a főváros elfoglalásával és a birodalomhoz való csatolásával megdöntötték azt a gyűlölt országot, ami korábban annyi gondot okozott nekik. A hozzájuk tartozó területből egy kisebbet a Szapolyaiak kaptak, mivel hűségesek voltak Szulejmánhoz. Viszont az ország nyugati része, elismerve Habsburg Ferdinándot magyar királynak, csatlakozott ahhoz az államkonglomerátumhoz, amelyet a Habsburg család Bécsből igazgatott. Vagyis a Magyar Királyság nem szűnt meg, de elvesztve addigi szuverenitását (külügy, hadügy, pénzügy), és megőrizve autonómiáját, egy nagyobb egységhez csatlakozott. Ez a politikai elit nem azért csatlakozott a Habsburgokhoz, mert annyira lelkes támogatói lettek volna a családnak, sokkal inkább azért, mert bennük látták a garanciát az oszmánok gyors kiűzésére. Ezzel szemben a „másik Magyarország”, amelyet keleti magyar királyságként szoktak emlegetni, a helyzet fenntartására törekedett, hiszen számukra éppen az Oszmán Birodalom jelentette hatalmuk és fennmaradásuk garanciáját (később itt jött létre az Erdélyi Fejedelemség).

A Bécshez csatlakozó arisztokraták folyton azért lobbiztak, hogy a Habsburgok, ahogy azt a koronázási feltételekben is megígérték, vezessenek hadjáratokat az oszmánok által felügyelt területek ellen, és hódítsák azokat vissza. I. Ferdinánd ennek próbált is eleget tenni, de az ingatag külső szövetségesek és az ereje teljében lévő Oszmán Birodalom ezeket a próbálkozásokat rendre megakadályozta, aminek az elismerése 1568-ban a drinápolyi békében valósult meg. Ekkor már a politikai elit is tudta, hogy egy hosszú török-magyar együttélés következik. Ekkor alakult ki a kettős adóztatás rendszere, megkezdődött a kapcsolatfelvétel a török közigazgatás vezetőivel (a budai pasáktól például rendkívül sok magyar nyelvű levél maradt fenn). Nem szűntek meg a vármegyék, hanem a vilajetek mellett párhuzamosan működtek tovább. Mindamellett állandó háborús övezetté vált az ország, hiszen itt húzódott a két hatalom határvidéke. De ennek is racionális okai voltak, és nem az, hogy az elvetemült, istentelen törökök ki akarták volna  pusztítani a magyar népet. Vallásháborúról meg nem lehet beszélni keresztény és nem keresztény relációban: az Oszmán Birodalom ugyanolyan terjeszkedő hatalom volt, mint például Spanyolország. Vallásháború például a magyarországi protestánsok és katolikusok között létezett a Bocskai- és a Bethlen-hadjáratok idején.

Az államtitkár azt is mondta, hogy „a közönség számára tegyük egyértelművé: Idrisz baba olyan vallási vezető volt, aki a keresztény magyarság eltiprását, a semmivel való egyenlővé tételét hirdette, és aki vallási alapon akarta fölszámolni a kereszténységet és megszüntetni a magyar kultúrát”. Ez a gondolat teljességgel történelmietlen. Éppenséggel a törököknek nem volt érdekük, hogy asszimilálják vagy kiirtsák a magyarságot. Egyrészt erre kapacitásuk sem volt, másrészt volt egy rendkívül prózai ellenérvük: ha kiirtják a magyarokat, akkor ki fizet adót? Az oszmánoknak szüksége volt a pénzre, hiszen a magyar hódítások megtartása többe került, mint amennyi adót ezen a területen képesek voltak beszedni. Harmadrészt a törökök nagyon ügyesen használták fel akár a protestáns, akár az ortodox vallás ügyét a katolikus mozgalom szétzilálására, amely számukra a legfőbb ellenfél volt. Paradox módon tehát a magyar protestáns irányzat felvirágzásában jótékony szerepet játszottak a törökök.

Pálffy Miklósról a következőt mondta L. Simon: „ugyanennek a gondolatnak a jegyében küzdött Pálffy Miklós is, aki pontosan tudta, hogy a keresztény magyarság zászlajával kell legyőzni az Oszmán Birodalom katonáit, mert ha ezt nem teszi meg, akkor végleg asszimilálják a magyarokat, és ezzel elérik a nyelv, a kultúra és a vallás cseréjét, az identitásunk elvesztését.” Ezzel a gondolatával bebizonyította, mennyire nem ismeri a kora újkori magyar történelmet. Pálffy Miklós Habsburg Rudolf német-római császár és magyar király zászlaja alatt küzdött, akihez nem annyira a keresztény magyarság iránt érzett buzgalmától hajtva, hanem saját és családjának érdekeit figyelembe véve csatlakozott. A főként birodalmi zsoldosokból álló hadseregben való szolgálattól további rangot és birtokot remélt.

A korabeli magyar politikai elit hozzáállása is ekként értelmezhető. Amikor pedig a tizenöt éves háború 1606-ban a zsitvatoroki békével lezárult, amelynek révén az Oszmán Birodalom jócskán növelte területeit a 1568-as békéhez képest, világossá vált az arisztokraták számára, hogy ez az állapot hosszú ideig fog tartani. Ettől kezdve egyre szövevényesebb és összetettebb kapcsolatok épültek ki a törökökkel, gazdasági és politikai szövetségek. Voltak olyanok, akik kettős ügynökként mindkét félnek jelentettek, és voltak olyan főurak, akik a Habsburgok ellenében az aktuális szultán oltalmát kérték. Azaz a helyzet sokkal összetettebb és árnyaltabb volt annál, amit L. Simon leírt Tatán.

És vajon miért mondhatta a következőket? „Nekünk feladatunk, kötelességünk, szent küldetésünk a magyarság európai keresztény örökségének ápolása, sőt továbbörökítése gyermekeinknek, unokáinknak. Mert ez a megmaradás záloga, ez garantálhatja, hogy sok száz év múlva is magyarok fognak itt élni.” Ez a gondolat feltehetően abba a kormányzati propagandába illeszkedik, amit a közeledő kvótás népszavazás is indokolttá tesz, és amely eddig is jellemző volt a a kormányzati retorikára. Ez a magyar őskonzervatív hozzáállás - amely a Horthy-korszakban is jellemző, miszerint Magyarország volt a kereszténység védőpajzsa (ami természetesen egy hatalmas csúsztatás) - modern változata, amely figyelmen kívül hagyja a történelmi tényeket. Tehát nem az új, a modern konzervativizmus politikai terméke, hanem valami egészen ódivatú konzervativizmus. Ha valaki egy pillantást vett a republikánus elnökjelöltek vitájára, Donald Trumpon kívül senki sem képvisel nyílt iszlámellenességet, sőt az az Idaho állam fogadott be szíriai menekülteket, amelynek polgárai 1964 óta minden elnökválasztáson nagy többséggel voksolnak a republikánus jelöltekre. A Fidesz most valami régi, meggyökeresedettnek vélt mítosszal próbálja a bevándorlók ellen hangolni az embereket, a magyar nép kiválasztott mivoltát hangsúlyozva.

De ez diplomáciai bonyodalmakat is okozhat. Habár a török nagykövet egy  semmitmondó válaszban azt közölte, hogy nem azért nem ment el a Tatai Patarára, mert meghallgatta L. Simon szavait, hanem hirtelen közbejött valami. Véleményem szerint valóban megsérthette a török diplomatát az ankarai belpolitikát minden bizonnyal nem ismerő L. Simon államtitkár. Ugyanis Erdogan adminisztrációja épp az oszmán mítosz felélesztésén fáradozik, amivel a török baloldal, és Musztafa Kemál Atatürk örökségét követi, vagy inkább azt próbálja ellensúlyozni. Rengeteg új török sorozat és film készül az oszmán időszak dicsőséges éveiből (a „Szulejmán” című sorozat vagy éppen az 1453-as konstantinápolyi ostromot megjelenítő egész estés film). Erdogan világában pedig nem lehet helye az oszmánok vélt vagy valós erőszakosságát fennen hirdető országoknak.  

A szerző történész

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 242 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!