A magyar proletariátus hosszú ideig tartotta életben a társadalmi tulajdon és szabad szocializmus eszméjét, a világ legerősebb katonai hatalmával, illetve a „liberális” Nyugat közömbösségével és hallgatólagos beleegyezésével szemben.

(Ennek az írásnak az első formája előadás volt a berlini MarxIsMuss kongresszuson, amelynek a szövegét utólag jegyeztem le angolul. Megjelent az International Socialism 152., 2016. őszi számában, a 111-116. lapon. A magyar fordítás a Kettős Mérce szerkesztőségének munkája – nekem sajnos nem volt időm átnézni. Az írás külföldi közönség számára készült, és bizonyos egyoldalúságaival a sok évtizedes jobboldali historiográfia ferdeségeit szerettem volna helyrebillenteni. Ezért csak kurtán említem az ellenforradalmi epizódokat. Ennek ellenére rövid esszém nem mond ellent a történettudomány által föltárt tényanyagnak és a legtöbb értelmezésnek se, bár elméleti keretei természetesen mások – ezért az itteni értelmezés az én munkám és az én felelősségem. A kezdetleges antikommunista propagandaműveket nem vettem tekintetbe. Ezek lényege: alapvető egyetértés a Kádár-korszak hivatalos beállításával, amely az 1956-i demokratikus szocialista forradalmat restaurációs kísérletként, azaz „ellenforradalomként” mutatta be; ugyanezt hiszi a mai jobboldali propaganda is, csak amit a kádári ideológiai apparátus kárhoztatott, azt dicséri. De mindkettő hamisít, méghozzá ugyanúgy.)

Gyakran el szoktuk felejteni a történelmi eseményekben részt vevő emberek tapasztalatainak fontosságát. A mainstream politikai irodalom úgy mutatja be az 1945. évet Kelet-Európában, mint orosz megszállást, amely fokozatosan ráerőltetett egy gyökerek nélküli rendszert a vonakodó és ellenkező népességre, amely pusztán félelemből engedelmeskedett. De szinte senki nem vette a fáradtságot annak megmagyarázására, miért is hívják még a konzervatívok és monarchisták is 1945-öt nemcsak „felszabadulásnak”, de „forradalomnak”. Az új – eleinte pluralista és demokratikus – rendszer Magyarországon a Vörös Hadsereg 1919-es önkénteseinek tízezreit találta, velük együtt pedig az 1919-i forradalom és Tanácsköztársaság résztvevőinek százezreit, valamit a szociáldemokrácia által tanított, enyhén merev és ódivatú marxizmusban képzett szervezett munkások százezreit.

Manapság azt hangsúlyozzák, hogy a valamikor törvényen kívül helyezett kommunista pártnak csupán pár száz tagja volt. De ez nem csoda, ha figyelembe vesszük, hogy a tagság kemény börtönbüntetéssel járt: a párt két legfontosabb vezetője fejenként tizenhat évet töltött a rácsok mögött. De a kommunista szimpatizánsok közege – illetve a független szélsőbaloldalé, amely a szociáldemokraták és radikálisabb szakszervezetek, például a vasasok és a nyomdászok között talált menedéket – óriási volt, a segédmunkásoktól az avantgárd művészekig. Hozzájuk azonnal csatlakoztak a földreform által mozgósított parasztok milliói. Az agrárpártok szavazói csöppet se voltak antikommunisták.

1945 a régi uralkodó osztályok és politikai elitek, illetve a földbirtokos arisztokrácia végét jelentette, az elképesztően gazdag és meglehetősen népszerűtlen katolikus egyház végét, a maga hűbéri szokásaival és óriási birtokaival, a régi tisztikar és a dzsentrik által működtetett bürokrácia végét, a vidéket törvényességre és emberiességre való tekintet nélkül terrorizáló csendőrség végét, valamint a faji törvények, etnikai és nemi diszkrimináció végét.

A Tanácsköztársaság veteránjai és a bolsevikok mellé álló első világháborús hadifoglyok által indított spontán kommunista kísérleteket elnyomta a párt és a szovjet katonai közigazgatás. De az egyértelművé vált, hogy a szocialista és kommunista munkások és parasztok szocializmust akartak, nem pedig valamilyen langyos népi demokráciát. Azonnali kommünt akartak (ahogyan a Tanácsköztársaságot nevezték), az összes termelőeszköz azonnali társadalmi tulajdonba vételét, fogyasztói egyenlőséget, mindenki számára hozzáférhető, ingyenes állami oktatást, az abortuszhoz és váláshoz való jog megteremtését, népi honvédelmet és rendőrséget, illetve tanácsrendszert a munkahelyeken és a településeken. Tudjuk, hogy mivé tették a sztálinisták mindezt. Ők mindig a baloldallal harcoltak – és az emberek hajlamosak elfelejteni, hogy az 1940-es években a szociáldemokrácia a kommunista párttól balra helyezkedett el, ezért üldözték olyan könyörtelenül.

Mindazonáltal az 1950-es évekre a hűbérellenes és az egyházi túlhatalom elleni intézkedések már a helyükön voltak, az újraelosztás pedig a városi proletariátust részesítette előnyben. Zsarnokság, rendőrállam, cenzúra, brutális konformizmus, fanatizmus és szegénység, igen, ugyanakkor egyértelmű társadalmi kedvezmények az alsóbb rétegek javára. Valamifajta kulturális forradalom is zajlott. Ingyenes oktatás, olcsó könyvek, előzmények nélküli modern nyomtatóipar, olcsó, gyakran ingyenes színház-, koncert- és mozijegyek, ingyenes múzeumok, óvodák, szerény szociális lakhatás. Mindez persze párosulva a szörnyű hiányokkal, a kor kopott fekete-fehér fényképein borzasztóan kinéző, alultáplált és alulöltözött nemzettel, az őrült iparosítással és a többi hasonlóval. Határozottan egyértelművé lett, hogy a fizikai munka a társadalmi és morális lépcső legmagasabb foka – a történelemben először. (Többé nem az egyházban testet öltött „lélek”, vagy a királyság, arisztokrácia és nemesség által képviselt „kékvérű” kiválóság, sem pedig a vagyon burzsoá fölénye.)

A sztálinista rezsim fölforgatása, amely a diktátor 1953-as halála után következett be, nem kérdőjelezte meg ezeket a szocialista gondolatokat és gyakorlatokat. Az 1945-ben Moszkvából visszatérő veterán kommunista Nagy Imre által vezetett rövid reformidőszak a „valódi szocializmus” meg- és újrateremtésére törekedett, elegendő élelemmel, megfelelő fűtéssel, teli boltokkal, kevesebb munkával és az ártatlanok bebörtönzésének felszámolásával. És legfőképp a propagandisztikus hazugság megszüntetésével, amely a dolgozó emberek idegeire ment. Az „igazság” volt az egyik legfontosabb követelés.

A Szovjetunió Kommunista Pártjának 1956. februári XX. Kongresszusát követően, Nyikita Hruscsov Sztálin bűneit taglaló titkos beszédét párttagok millióinak olvasták fel Oroszországban és azon túl, és a BBC magyar programja, az Amerika Hangja, a Szabad Európa Rádió és a jugoszláv állami rádió magyar adásának köszönhetően a beszéd az egész magyar lakossághoz eljutott. Ezután és a sztálinista vezető, Rákosi Mátyás lemondása, valamint a reformer Nagy Imre miniszterelnöki újra-kinevezése (1955-ben távolították őt el) után a legfontosabb esemény a Központi Bizottság egykori titkárának, Rajk Lászlónak a rehabilitálása és ünnepi újratemetése volt. Rajk volt a kivégzett fővádlott az 1949-es kirakatperekben. Újratemetésére 1956. október 6-án, az aradi vértanúk kivégzésének évfordulóján került sor.

Ekképp az igazság visszaállítása, a valódi szocializmus igazságossággal való azonosítása, a sztálinizmus teljes elutasítása és a Rajk ravatalánál tett „Soha többé!” fogadalom együttesen vált az 1956-os forradalom ideológiájává.

A rossz lelkiismeret forradalma

Észben kell tartanunk, hogy a sztálinizmus elleni lázadást 1945 nemzedéke indította és tartotta fenn, melynek tagjai társadalmi egyenlőséget (vagyis a félfeudális ancien régime végét), a munkásosztály politikai elsőbbségét, a termelőeszközök társadalmi kontrollját, a vállalatok munkások általi igazgatását, az antifasiszta erők többpártrendszerét, a korábban ellenségként kezelt kelet-európai népekkel való barátságot, antiimperialista szolidaritást, internacionalizmust, szólásszabadságot, női béregyenlőséget, ingyenes oktatást és felnőttképzést akartak. Ezeket a követeléseket a sztálinista pártállam megtagadta, ám az elnyomás enyhülésével azonnal feltámadtak.

A pártsejtekben, szakszervezetekben, diákszervezetekben és értelmiségi körökben a beszélgetések és viták vették át a diktatúra halálos csöndjének helyét. Ezeknek a hónapoknak az egyik legszembetűnőbb sajátossága azoknak a kommunista értelmiségieknek a bűnbánata és önkritikája volt, akik elutasították a sztálinista időszak szolgai, kritikátlan, fanatikus és kvázi-vallásos buzgalmát és önmaguk bűnrészességét a sztálinista államkapitalizmus megtorlásaiban, embertelen barbárságaiban. Az október 6-i „Soha többé!” fogadalmat a forradalmi tudat rendkívüli felülvizsgálata készítette elő, és a forradalmi pillanatokra jellemző szabadság pátoszának újra felfedezése. Híres, a mai emlékezetben is élő versek, esszék, vallomások, röpiratok fűtötték a társadalom képzeletét. Az önkritikus kommunista értelmiségiek által felvállalt felelősség a pártvezetőkre is átszivárgott, és a sztálinista börtönökből kiszabadított ártatlan baloldaliak újra megjelentek mint a szabadulás szellemei, akik nem bosszút, de igazságot követeltek.

Az ingadozó pártvezetés a mozgalomhoz való csatlakozás és annak erőszakos elfojtása között hezitált. A szocialista forradalom összes nagy gondolata újra megjelent. A racionális vita állandósult (kicsit hasonló módon az idei év párizsi Nuit debout vitáihoz), és a szocializmus autentikus megújulásának ígéretét hordozta. Teljesen egyértelmű volt, hogy senki, aki hallatni akarta magát, nem érvelne a kapitalista restauráció mellett – a tömegek hallani sem akartak erről. Szenvedélyes érdeklődés alakult ki a párhuzamos lengyel folyamatokkal, a munkás önigazgatást érintő jugoszláv kísérletekkel és a harmadik világ demokratikus szocializmusról szóló gondolataival kapcsolatban.

De mindenekfölött ez egy morális felkelés volt, a sztálinizmusnak, a nomenklatúra kiváltságainak, a militarizmusnak, és a világ többi részétől való idegengyűlölő elzárkózásnak az elutasítása. Amit külső szemlélők később nacionalizmusként aposztrofáltak, nem volt más, mint a szocialista nemzetek közötti egyenlőség elvének – mely az orosz fennhatóság elutasítását is magába foglalta – érvényesítése, vagyis másként szólva: internacionalizmus. Lényegét tekintve a hivatalos hazugságok iránti undor, az őszinteségre, felelősségvállalásra és forradalmi tisztaságra való vágy volt mindez.

A szocializmus morális felfrissítése azt is jelentette, hogy megbocsátást nyertek a sztálinista propaganda ártatlan becsapottjai – és valóban, sok olyan értelmiségi és aktivista, aki a behódolás bűnébe esett az 1950-es években, utóbb a sztálinizmus elleni forradalom hőse és mártírja lett.

Társadalmi elégedetlenség és morális felháborodás jellemezte 1956 ezen első epizódját. Csak azután alakult át teljesen kiforrott forradalmi mozgalommá, miután kísérlet történt az elnyomására.

A szocialista demokratikus forradalom

1956. október 23-án egy hatalmas demonstrációra került sor Budapesten. A különleges alakulatok tüzet nyitottak a tömegre, melynek következtében a kormány megbukott, Nagy Imre visszatért, kikiáltották a többpártrendszert, és a szovjet csapatok visszavonultak. A hatalom a proletariátus, a villámgyorsan megalakult munkástanácsok kezébe összpontosult. De a figyelem a politikai szabadságra, pluralizmusra, szólásszabadságra és egy új alkotmányos köztársaságra összpontosult.

Újra nyilvánvalóvá vált, hogy az államosított vállalatok és intézmények a nép kezében maradnak, csak ezúttal a nép irányításában, nem pedig az apparátuséban. Egyetlen jelentős erő sem követelte a nyugati szövetségekbe való belépést. A privatizációt és piacgazdaság bevezetését szándékoltan elutasították. Ugyanakkor az emberek az orosz csapatok távozását és valódi nemzeti függetlenséget követeltek. Az ellenforradalom kísértete is megjelent a párthivatalnokok és titkosrendőrség tagjai ellen elkövetett lincselések és gyorsított perek formájában. De ezeket a többség felháborodással és ellenkezéssel fogadta.

A kommunista párt szétszéledt, és bár az állam élén volt, a túlélő szervezet megértette, semmi esélye nincs megnyerni a közelgő választásokat. Egy különálló szociáldemokrata párt újra megerősödött, és a társadalom vezető erejévé válhatott volna, ha megkapja rá a lehetőséget. Az újonnan alakult Politbüró és a Nagy-kormány – olyan tagokkal, mint az ünnepelt marxista filozófus, Lukács György – egy pluralista szociáldemokrácia mellett tette le a garast, amely a termelőeszközök közösségi tulajdonán, demokratikus tervezésen alapult volna, a nemzet által többpárti választásokon és munkahelyi demokráciában meghozott döntések mentén.

Semmi nem utalt egy nyugati típusú szabadpiaci kapitalizmus felé való elmozdulásra. Mégis a szovjet blokk többi része úgy döntött, a magyar forradalmat nem szabad eltűrni. November 4-én az oroszok katonai támadást indítottak, a forradalmi magyar kormány kilépett a Varsói Szerződésből és kinyilvánította Magyarország semlegességét. Az országot elfoglalták, a forradalmi vezetést letartóztatták és deportálták. Formálisan a Kádár János vezette bábkormány vette át a hatalmat, mely valójában a KGB és az orosz hadsereg kezébe került.

A magyar nép ellenállása egyöntetű volt, a Kádár-csoport teljesen elszigetelődött, az árulásnak semmi jele nem mutatkozott. Százezrek menekültek át az osztrák határon. A fegyveres ellenállás fészkeit nehezen lehetett felszámolni. A magyar hadsereg, melyet a Szovjetunió képzett ki és fegyverzett fel (a tiszti karból sokan a földalatti antifasiszta ellenállás hősei voltak), megtagadta a megszállásban és elfojtásban való részvételt. A titkosszolgálatokat feloszlatták, a rendőrség pedig passzívan vagy ellenségesen viszonyult az oroszokhoz. A félig legális sajtó tartotta magát a semlegesség, függetlenség és szociáldemokrácia vonalához. A Szovjetuniót vádolták meg a szocializmus elárulásával, és valóban ezt tette. A népesség csöndes hősiessége és türelme egyedülálló volt.

És a forradalom legcsodálatosabb fejezete csak ezután következett, az általános sztrájk megkezdődésével.

A munkástanácsok forradalma

Minden gyárban, vállalatban és állami intézményben alakultak munkástanácsok november negyedike előtt. Ekkor a „reformkommunista” kormánnyal, az új vagy újjászületett demokratikus pártokkal és szakszervezetekkel megosztották befolyásukat. Mivel az utóbbiakat később betiltották az orosz katonai hatóságok és a helyi bábkormány, Magyarország egyetlen fennmaradó legitim politikai intézménye a munkástanács lett. Fegyverük - mely félelmetesnek bizonyult - az általános sztrájk volt, melyet a kijárási tilalom és az ostromállapot ellenére folytattak. Több millió magyar munkás és alkalmazott egyszerűen nem ment dolgozni.

Minden forradalmi pillanatban, a munkahelyen a nem-képviseleti, közvetlen demokrácia formája a proletár állam volt és maradt, kezdve a párizsi kommüntől az októberi forradalomig, Münchenben és Budapesten 1919-ben, vagy Kantonban és Sanghajban. A Solidarność, a lengyel ellenállás, amely elvileg véget vetett a szovjet típusú „szocializmusnak”, nem szakszervezet volt, hiszen nem iparág és szakma szerint szerveződött, hanem a munkástanácsok és gyári sejtek területi hálózataként, hasonlóan az eredeti kommunista párt eszméjéhez. Még ha a Solidarność ideológiailag és retorikailag konzervatív is volt, formális elve – a közvetlen munkahelyi demokrácia - alapvetően proletár és kommunista volt.

Emlékszem beszélgetésünkre 1992-ben Rácz Sándorral, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnökével, az ellenállás egyik vezetőjével. Addigra egy mélyen reakciós közéleti személyiséggé, bátor és őszinte magyar patriótává vált. Megkérdeztem tőle, hogy a jelenlegi szerepét összeegyeztethetőnek tartja-e múltjával. Nevetve felelte, hogy „Nem, 1956-ban kommunista voltam; csak a börtönben váltam katolikussá és nacionalistává.” 23 éves volt a forradalom idején, elkötelezett szélsőbaloldali figura, aki ravasz és okos tárgyalóként hónapokig tudta késleltetni az állami erőszak elszabadulását. A magyar proletariátus hosszú ideig tartotta életben a társadalmi tulajdon és szabad szocializmus eszméjét, a világ legerősebb katonai hatalmával, illetve a „liberális” Nyugat közömbösségével és hallgatólagos beleegyezésével szemben.

És ezt nevezik antikommunista forradalomnak, egy autoriter múlt folytatásának, nacionalista felkelésnek sőt, a szélsőjobboldali történész, David Irving szerint zsidóellenes lázadásnak, miközben több felakasztott forradalmár zsidó kommunista volt. Az általános sztrájk leverését követően a Kádár-rendszer csak a balosokat végezte ki - a nép ügyéhez csatlakozó konzervatívok már 1957-ben irodalmi díjakat és érmeket nyertek, miközben a kivégzőosztagok még Magyarország lecsendesítésével voltak elfoglalva. Pontosan tudták, hogy ki az igazi ellenség. Olyan emberek voltak, mint Ön, kedves olvasó.

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 297 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!