Az elmúlt hetet egyértelműen a hideg tematizálta. Kétféle hír jött velünk szembe: az egyik a példaértékű összefogásról mesélt, ahogy a társadalom megmozdult, és segített a rászorulókon. A másik viszont a kormány kőszívűségét taglalta: azt, hogy szerintük nincs semmi látnivaló, érdekesség a nagy hidegben, a civil szervezetek majd megoldják a rászorulók problémáit. 
Ugorjunk egy kicsit vissza az időben. 2015 nyara. Emlékszik még valaki arra, milyen példaértékű volt az a társadalmi összefogás, amikor a menekültkrízis tetőpontján civilek, önkéntesek százai, ha nem ezrei igyekeztek megoldani az országon átvonuló tömegek problémáit?
Rajzoltuk a térképet, csomagoltuk a szendvicset, vettük a jegyeket, sátrakat állítottunk, fogkrémért rohangáltunk, és még ezer hasonló, apró és nagy gesztussal igyekeztünk emberhez méltó körülményeket biztosítani mindazoknak, akik átlépték az országhatárt megtörten, fáradtan, néha betegen, és a végletekig elcsigázva.
És mindeközben a kormány kerítést épített, szankcionált és fenyegetett, a civilek munkáját pedig nem csak semmibe vették, de ahol csak lehetett, még akadályozták is.
Felemelőnek semmiképp se nevezhető élmény volt.
Most ugyanez a helyzet. Tán csak annyival rosszabb, hogy most magunkról, magyarokról van szó, és egy olyan problémáról, aminek a 21. században nem kéne, vagy inkább nem lenne szabad problémának lennie. És mégis az. Emberek fagynak meg, hűlnek ki, halnak meg a hideg miatt évről évre. Ez lenne az a bizonyos jóléti társadalom, ahol folyamatosan jobban teljesítünk?
Tavaly ősztől december végéig tartó időszakban 80-an fagytak meg Magyarországon, közülük 27-en a lakásukban.
Számomra nincs nagyobb tragédia, mint elképzelni azt, hogy ma Magyarországon bárki halálra fagy. Tudom, sok más probléma is van. De belegondolni abba, hogy egy természeti jelenség, ami minden egyes évben bekövetkezik (tartósan lehűl a levegő, beköszönt az úgynevezett tél), emberek halálát okozhatja, mégis iszonytató. A kihűlés (hipotermia) nehéz, fájdalmas, hosszú halál. És egyben magányos is. Fűtetlen lakásukban csaknem annyian halnak meg évről évre, ahányan az utcán vesztik életüket. A legkiszolgáltatottabbak az egyedülállók, az idősek, a betegek – vagyis a sérülékeny csoportok. Hogy hagyjuk, hogy meghaljanak, egész társadalmunkról, a minket „védő” szociális hálóról, s így tágabban véve az ország vezetéséről, annak hiányosságairól ad lesújtó képet.
De a hideg nem más, mint puszta emlékeztető, az a pont, ahol ezek a problémák kibuknak. Mert ebből látszik az is, hogy ki hogyan gondol rájuk.
Tényleg rekordhideg volt a hétvégén, előre szólt boldog-boldogtalan, hogy nagyon figyeljünk egymásra. Példaértékű volt az, ahogy a társadalom (vagy legalábbis az erre érzékenyebbek) összefogtak: kávézók, kocsmák nyitották ki ajtajaikat a fagyoskodók előtt, önkéntesek hordái járták éjjel-nappal az utcákat, hogy a hajléktalan embereken segítsenek, takarót, meleg teát osztogattak, a diszpécserszolgálatok vonalai égtek, a rendőrök fát vágtak az időseknek, emberek hagytak kabátokat az utcán lógó fogasokon, és ki tudja, mi minden történt még…
De azért ne veregessük meg a saját vállunkat. A hideg ugyanis el fog múlni (a hétvégére már enyhülést mondanak). Ám a probléma nem oldódik meg. Csak most majd már nem lesz okunk arra, hogy ne fordítsuk el a szemünket. Ha elmúlik az extrém hideg, minden visszaáll a rendes kerékvágásba, mi megyünk tovább, a hajléktalanok pedig maradnak, ahol voltak, az utcán, a fűtetlen lakásokba pedig legfeljebb a tavasz hoz majd meleget. És ez nincs így jól.
Ez az a pont, amikor beszélnünk kell az állam felelősségéről.
Mert az, hogy extrém hideg van, egy dolog. De a probléma nem ez. Hanem az, hogy emberek élnek olyan körülmények között, amikor egy olyan „extrém” esemény, mint a tél beállta, az életüket veszélyezteti. Vagyis szegénységben, létminimum alatt, vagy épp csak egy hajszállal fölötte, kiszolgáltatva és segítség nélkül. Ma Magyarországon a lakosság több mint 13 százaléka anyagi okokból nem engedheti meg magának, hogy rendesen fűtse a lakását. Több mint egymillió emberről beszélünk! És ehhez vegyük még hozzá, hogy több mint 10 ezer regisztrált hajléktalan él az országban (jellemzően a fővárosban és nagyvárosokban), és ki tudja, hányakról nem tudunk semmit.
Ezeknek az embereknek segítségre van szükségük. Nem csak télen, nem csak hidegben, nem csak akkor, ha valakinek eszébe jut, mert éppen arra jár.
Jegyezzük meg: fontos, hogy legyenek civil szervezetek, amelyek az elesettek segítésével foglalkoznak (már amíg tehetik ezt, bár jelen pillanatban épp az eltakarításukon fáradozik a kormány). És fontos az is, hogy az egyes emberek lelkiismereti okokból segítsenek a rászorulóknak.
De feladata, kötelessége ez nem az állampolgároknak, hanem magának az államnak!
Egy esélyegyenlőségre, igazságosságra épülő államban nem a vállukat vonogatnák a kormánypárti politikusok, a civilekre mutogatva. És nem csak akkor foglalkoznának a hajléktalansággal, mint problémával, amikor kriminalizálják az utcán élőket, amikor kitiltják őket az aluljárókból, és a szegénység sem akkor jut csak eszükbe, amikor a segélyezési rendszert nyirbálják vagy amikor közmunkába irányítanak boldog-boldogtalant, konzerválva a nyomort!
Élhető lakáspolitika, megfizethető önkormányzati lakások, elegendő mennyiségű hajléktalanszállón elegendő férőhely, ezekben megfelelő minőségű ellátás: ez lenne az elvárható minimum. A lakhatási válság felszámolása, a szociális védőrendszer újrahúzása pedig az első lépés. Minden más csak ezután következhet. Ha bárkinek van mersze kiejteni a „jobban teljesít” szlogent, ez jusson eszébe: egy ország addig nem teljesíthet semmiben jobban, amíg saját társadalmának jólétéért nem tesz meg mindent. Amíg a kiszolgáltatottakra fagyhalál vár, ha nulla fok alá esik a hőmérséklet, embertelenségről tesz tanúbizonyságot, aki elfordítja a szemét.
E tekintetben a magyar társadalomnak nincs miért szégyenkeznie. A múlt hétvégén megint kiderült, hogy szolidaritásból nincs hiány, képesek vagyunk elvégezni az állam munkáját, ha erre van szükség. Hosszú távon azonban nem rendezkedhetünk be arra, hogy minden ilyen, hirtelen jövő krízisre mi adjuk a választ.
Nem akkor kell meglepődni, amikor menetrendszerűen bekövetkezik a tél. Hanem az év minden napján törekedni kell arra, hogy ne éljenek emberek fűtetlen lakásokban, vagy az utcán.
Addig viszont minden halál az állam vezetőinek lelkén is szárad.
Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!A Kettős Mérce fennmaradásához és fejlődéséhez 1000 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 368 állandó támogatónk van.Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.