minden kísérlet, hogy az „igazságban éljünk”
szükségszerűen mint fenyegetés tűnik fel a rendszer
számára, és így mint par excellence politikum

Václav Havel

Az Oscar-díjas magyar rövidfilm, a Mindenki,  sokakból sokféle reakciót váltott ki. Van, aki szerint ragyogóan mutatja be a gyereklétet, az iskolai nevelés problémáit, mások szerint a film egy kidolgozatlan, giccses és végtelenül utópisztikus alkotás. Ez utóbbi kétségtelenül igaz: a Mindenki egy utópisztikus film. Sőt mi több, egy forradalmi utópia. 

Bár a legtöbb elemzés nem hangsúlyozza ezt, nehéz lenne tagadni, hogy a Mindenki politikai mű. Hogyan ne láthatnánk meg a politikai tartalmat ott, ahol a kiszolgáltatottak és hatalom nélküliek közös erővel fellépnek a hatalom birtokosával szemben? Ahol az alávetettek számon kérik a nekik parancsoló, az ő életüket igazgató embereken, hogy „nem igazság”, ahogy eljárnak. A Mindenki politikai mű, ám koránt sem egyértelmű, hogy miféle politikai üzenetet fogalmaz meg. A rendező, Deák Kristóf személyes politikai nézeteiről semmit nem tudok, és nem is érdekel, hogy miféle mondanivalót kívánt elhelyezni a filmben – az érdekel, hogy milyen kép rajzolódik ki a hatalomról és az ellenállásról a Mindenkiben.

A filmbeli Erika néni, az énektanár, csak a gyerekkórus néhány tagját hagyja énekelni, másokat arra ítél, hogy némán tátogjanak, ám a kórus így is sorra nyeri a versenyeket, a foglalkozás végén mindenki kap csokit, és ha az éneklők ügyesen énekelnek, a tátogók ügyesen tátognak, még Svédországba is eljuthatnak, meg egy csomó „tök jó helyre”. Egyesek szerint Erika néni valamiféle paternalista diktatúrát művel – ahogy Bakó Bea írja, amit Erika néni csinál, az „színtiszta kommunizmus: te csak tátikázz, majd eltart az állam más balekok munkájából”. Az Erika-rezsimben „a teljesítő kevesek” viszik el a hátukon „a többi nem teljesítőket”.

Ez azonban nem igaz – Erika néni ugyanis nem a teljesítményt jutalmazza, hanem a tehetséget. És ez nagy különbség. A némákat és éneklőket nem aszerint válogatják szét, hogy ki mennyire megfeszítetten dolgozik, hanem hogy a legelső próbára mennyire szép hanggal érkezik. Amit jutalmaz, az a vele született, öröklött tehetség, nem pedig a munka és érdem. Erika néni nem egy teljesítményelvű meritokrácia híve, hanem az öröklött kiválóságot jutalmazó arisztokráciáé. Ebben a tekintetben a gyerekek lázadása nem más, mint egy esélyegyenlőséget követelő „polgári forradalom".

Kattints és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Eszerint a Mindenki egy liberális film, amely pusztán azt a felvilágosodás óta élő gondolatot ismétli meg, hogy amennyiben a hatalom többé nem biztosítja a nép szabadságát és a köz javát, úgy a népnek minden joga megvan fellázadni és a zsarnoki hatalomtól megszabadulni. Ennél azonban többről van szó. A film végén ugyanis a gyerekek közös néma éneklése, amely végül elűzi Erika nénit, nem vezet egy új hatalmi struktúra létrejöttéhez, amely jobb az előzőnél. A film végén senki nem áll ki a kórus elé vezényelni. Nem tudjuk, hogy a kórus megnyeri-e a versenyt – gondolom nem –, nem tudjuk, hogy egyáltalán mi történik. Annyit tudunk, hogy végre mindenki énekelhet.

A film kulcsmomentuma valójában az első jelenetben található, mikor az igazgató megkérdezi a később tátogásra ítélt főszereplőtől, Zsófitól, hogy szeret-e énekelni. Zsófi szeret énekelni, és ez a szeretet, nem pedig a versenyeredmények, a csoki vagy a svédországi utazás reménye viszi a kórusba. Ez a rendszer azonban nem azért létezik, hogy lehetőséget biztosítson számunkra arra, hogy azt csináljuk, amit szeretünk, hogy együtt énekeljünk – ezt csak névleg teszi meg.

Az énekkar valójában alárendeli vágyainkat és lehetőségeinket egy olyan elvárásrendszernek – a versenynek –, amelynek semmi köze ahhoz, ahogyan élni szeretnénk, és amely a mi számunkra egyáltalán nem fontos. A verseny Erika néninek fontos, és számára csak ez a fontos – ha matektanár lenne, a matekos diákjaival próbálna Svédországba eljutni: számára a gyerekek maguk és az éneklés pusztán felcserélhető eszközök arra, hogy olyan materiális előnyökhöz jusson (svédországi utazás, elismerés az igazgatónál), amelyek a gyereknek, aki szeret énekelni, és ezért lép be az énekkarba, teljesen mellékesek.

A gyerekek többé nem autonóm emberi lények, hanem olyan célok eszközeivé válnak, melyek nem a sajátjaik, melyeket nem ők választottak, idegenek tőlük – a klasszikus baloldali szerzők ezt a jelenséget írták le találóan elidegenedésként. Ez az az igazságtalanság – és milyen szép, hogy a lázadó Liza pontosan ezt mondja: „nem igazság” – amely ellen a gyerekek kiállnak. Nem az a problémájuk, hogy nem versenyezhet mindenki – hiszen a versenyben de facto mindenki részt vesz, és mindenki nyer, ez Erika néni érvelése is – hanem az, hogy nem énekelhet mindenki.

A film tanulsága nem az, hogy ha mindenkit hagyunk énekelni, akkor több csoki és több svédországi utazás jut (hogy tehát a szabadság jövedelmező), hanem az a végtelenül egyszerű igazság, hogy ha mindenkit hagyunk énekelni, akkor végre mindenki énekelhet. A gyerekek közös néma éneklése a lázadás, a forradalom pillanata. És mint minden forradalom, ez is igazságesemény – ahogy Alain Badiou francia filozófus hívja –, amelyben alakot ölt az énekverseny alapvető igazsága: hogy a kórusban voltaképpen mindenki néma; senki nem teszi azt, amiért idejött, senki sem énekel együtt szabadon a többiekkel, mindenki alá van vetve egy tőle idegen érték- és elvárásrendszernek.

Ez az igazság pedig felszabadít. A rendszer maga ugyanis csak addig képes fennmaradni, amíg alapvető hazugságait le nem leplezik. Mindenkinek azt kell hinnie, hogy mindenki énekel. Amikor ez már nem lehetséges, mikor az igazság felszínre jut, akkor Erika néni egy újabb hazugsággal áll elő: az, hogy egyesek énekelhetnek, látszólag azt csinálhatják, amit szeretnek, míg mások nem, valójában mindenkinek jó – így eljutnak Svédországba.

Ez – ahogy az előző magyarázat is – ideig-óráig hihető. Valameddig lehet hinni benne, hogy mi mindig is Svédországba akartunk menni, valójában nekünk is fontos a győzelem – elvégre nem énekelni jöttünk. Valameddig el lehet hinni, hogy a célok és értékek, melyeket nem magunknak választottunk, a sajátjaink. Erika néni magyarázata azonban épp annyira hamisnak bizonyul, mint az a látszat, hogy mindenki énekel, holott a fél kórus csak tátog. A film zárójelenete ennek a hazugságnak a leleplezése, mellyel szemben a hatalom képtelen talpon maradni.

Ahogy sokan helyesen megjegyzik, a Mindenki azt a világot írja le, amelyben élünk. Egy olyan társadalmi rendszert, amely maga sem más, mint az életünkről szóló hazugság. Amely azt hazudja, énekelni járunk a kórusba, pedig valójában a kórusvezető és az iskola törekvéseinek eszközei vagyunk. Egy olyan rendszer, amely sikeresnek nevez minket, holott kiégettek és kimerültek vagyunk. Amely szabadnak nevez minket, pedig kiszolgáltatottak vagyunk. Amely azt mondja, jogunk van beleszólni, hogyan alakul az életünk, holott mindenről a hatalmasok döntenek helyettünk. Amely azt mondja, az ország virágzik, és a világban végre helyreáll a rend, pedig a világot a nyomor és az embertelenség uralja el. És amely e hazugságokat gyakran olyan sikerrel hiteti el velünk, hogy a sajátjainknak érezzük őket.

A Mindenki a forradalom lehetőségét mutatja fel. Nem a hatalmasok megbüntetésének, a vérengzésnek és rombolásnak, a hamis és tartalmatlan zendülésnek, hanem a forradalomnak mint az igazság pillanatának lehetőségét: mikor az életünket uraló valóság megmutatja magát akként, ami, és e valóság, ezen igazság terhe alatt összeomlik. Mint ilyen, a Mindenki utópikus. Az életünket ugyanis olyan mértékig átszövi a hamisság, az idegenség, a hazugságok sora arról, hogy hogyan és miért élünk, hogy úgy tűnik, nincs is igazság, ami felszínre juthatna: mintha a legtermészetesebb és a leginkább magától értetődő dolog volna, hogy az ember azért énekel, hogy versenyt nyerjen, és azért él, hogy címeket és javakat nyerjen.

Úgy tűnik, a változás lehetetlen. Amit a gyerekek csinálnak: lehetetlen. Kimondani a rendszer igazságát: lehetetlen. De éppen itt érkezünk el minden forradalmi utópia legalapvetőbb kérdéséhez: mi másért volna értelme megkísérelnünk a lehetetlent, ha nem azért, hogy úgy élhessünk, ahogyan élni akarunk?

Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!

Kattints, és olvasd el, mit értünk el a ti támogatásotokból az előző hónapban!
Kattints, és támogass minket, hogy a Kettős Mérce tovább működhessen!