Bár az uniós csatlakozásnak köszönhetjük, hogy a magyar törvények immáron tiltják a faji megkülönböztetést, az azóta eltelt évtizedek politikai akarat híján nem hoztak érdemi változást a romák helyzetében. Ha az oktatási, egészségügyi, foglalkoztatási csődről, a szegénység növekedéséről beszélünk, az elszenvedők között a romák messze-messze túl vannak reprezentálva. A kötelező óvodáztatás és a roma szakkollégiumok kivételével, integráció helyett a fokozódó elkülönítést segítették elő a kormányzati politikák, írja Újlaky András az EU-ról szóló sorozatunk negyedik darabjában.

Ha megkérdezi valaki, hogy kinek mi jut eszébe az Európai Unióról, szerintem legtöbben a pályázati támogatásokat, azaz a pénzt említenék.

A minap megnéztem a Trainspotting 2 című filmet, és lám, nekik is. Öregedő csibész barátaink egyetlen – működni tűnő – ötlete egy kis uniós támogatást kérni az öreg kocsma átalakításához. A jelenetet akárhol fel lehetett volna venni, sok aranycsillagos, kék háttér, fényképdokumentáció korábbi, sikeres projektekről, néhány formálisan, de olcsón öltözött, unott, fiatal hivatalnok. Barátaink persze nem azt mondják, hogy kuplerájt készülnek csinálni, hanem egy jó dumát adnak elő, nyilván a kiírás szellemében.

A jelenet mindjárt illusztrálja is egy problémáját a közösségi mindennapoknak. Bojár Gábor régen mondja, a gazdaságfejlesztési forrásokra való pályázás rendszere nem arra ösztönzi a vállalkozókat, hogy optimális ráfordítással maximális jövedelemre tegyenek szert, mint kellene, hanem arra, hogy igyekezzenek megfelelni a bürokraták által kitalált fejlesztési céloknak, melyek a kiírásban szerepelnek. Így jutnak maximális ingyen, vagy olcsó pénzhez, a projekt meg majd gondoskodik magáról.

A T2-ben a pénzt (ne felejtsük, az Európai adófizetők pénzét), egy kis trükkel – lám ott is – saját számlájára utalja a Veronika Kovach nevű bolgár (?) lány, aki talán még nem is élt a T1 idején. Vajon ki fogja keresni, a rendőrség, az OLAF, és milyen sikerrel?

De van ennek a közösségi létnek egy másik, talán kevésbé szembetűnő aspektusa is. Nevezetesen, hogy egy olyan nemzetközi szerződésre épül, mely számos érték, szabály, szokás tiszteletben tartására kötelezi az aláíró, csatlakozó felet a sok nagy „ajándék” (vámmentesség, szabad utazás, szabad befektetés stb., és igen, fejlesztési támogatás) ellenében.

Egyike ezeknek a szabályoknak, hogy nem szabad az állampolgárok egy csoportját, vélt vagy valós tulajdonságai alapján a velük összehasonlítható helyzetben lévő társaiktól eltérően kezelni az iskolában, a kórházban, a munkahelyen, a törvény előtt, a hatóságoknál stb. Nemcsak azért, mert nem illik, ilyet nem tesz egy civilizált, európai, ha úgy tetszik, keresztény nép. Pláne egy olyan, melyet egyszer már a legszörnyűbb és legszégyenletesebb katasztrófába sodort ez a viselkedés.

Racionálisan főleg azért nem tesz ilyet egy ország, mert rosszat tesz az üzletnek. Ha a minőségi oktatásból és a munkahelyekről kiszorulnak, ha rosszabb jóléti szolgáltatásokhoz  férnek hozzá a lakosság bizonyos csoportjai, akkor képzetlenek és alkalmatlanok maradnak a jövő dolgozói. Betegek lesznek, és idő előtt meghalnak; amíg élnek, kevesebb adót fizetnek és fogyasztanak, nyomorukkal és szenvedésükkel rontják a környezetet, ahelyett, hogy hozzá tudnának járulni a nemzet gazdagságához, azaz önhibájukon kívül „sok pénzbe kerülnek”.

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Ha szerinted is fontos, hogy ezt megírtuk, támogass minket, hogy tovább működhessünk!

Amikor népszavazáson úgy döntöttünk, hogy csatlakozunk az Unióhoz, a Bizottság már gondoskodott arról, hogy egy sor hazai jogszabály harmonikusan illeszkedjen a közösségéhez. Korábban nem tiltották a magyar törvények a faji alapú megkülönböztetést, ez a 2003. évi EBKTV vívmánya, amely a 2000 évi Race Equality Directive hazai adaptációja.

Amire nem gondoltak, vagy ha gondoltak, jóhiszeműek voltak, az a mi jogszabály követő magatartásunk, hozzáállásunk a jog, a törvény hatalmához.

Eszükbe sem jutott annak a lehetősége, hogy az állam végrehajtó karja (a kormány) majd esetleg nem lép fel érvényt szerezni a törvényhozó kar (országgyűlés) által megalkotott szabályoknak, sőt, az a végrehajtó kar egyes esetekben az állam igazságszolgáltató karjának (bíróság) ítéleteit sem hajtja végre, ahogy ez nap, mint nap történik a diszkriminált emberek esetében.

Az eddigiek igazak voltaképp minden olyan csoportra, akik elszenvedik a rendszerszintű diszkriminációt – így a nőkre, fogyatékos emberekre, de a szegényekre, képzetlenekre, lakóhelyük miatt hátrányt elszenvedőkre is. Itt és most a romákról van szó, akik jellemzően halmozottan, csőstül találkoznak ezekkel a nehézségekkel.

Nem látták tehát előre, hogy 13 évvel az EU-hoz való csatlakozásunk után is – az egymást követő kormányok mulasztásai miatt – a lakosság 8-10%-át kitevő romák diszkriminációja és jogellenes elkülönítés okozta helyzete az egyik legsúlyosabb társadalmi probléma, hiszen amikor oktatási, egészségügyi, foglalkoztatási csődről, a szegénység növekedéséről beszélünk, az elszenvedők között a romák messze-messze túl vannak reprezentálva.

Azután persze kezdték látni, részben a civil szervezetek jelentései alapján, másrészt – a szabad utazással élő – így hozzájuk eljutó cseh, szlovák, román, bolgár, magyar romák állapotán. Míg a nem-roma kelet-európai migránsok viszonylag könnyen beilleszkedve hasznos munkavállalói akárhol az Uniónak, a romák gyakran magukkal hozott társadalmi problémáikkal küzdenek ott is. A megoldás nyilván otthon, hazájukban kezelni a problémát, de hogyan lehet erre a kormányokat rávenni, ha maguktól nem jut eszükbe.

 Az EU persze nem az általunk ismert, megszokott eszközöket alkalmazza, nem zárják el a gázcsapokat, nem küldenek tankokat. Eszközeik inkább a „soft power” kategóriába esnek, érvelés, meggyőzés, közös érdekek megvilágítása. Az első jelentős program a Roma Decade ('roma évtized') volt, 2005-ben hirdették meg, a Bizottság, a Világbank és az OSI közreműködésével. Célja a romák helyzetének felmérése, térképezése, a megoldást célzó jó gyakorlatok összegyűjtése és szakpolitikai beavatkozásokra vonatkozó ajánlások megfogalmazása volt, módszere a kormányokkal való konstruktív kooperáció.

De hát volt-e, akivel lehet kooperálni? Tudtak volna, akartak a résztvevő tagországi kormányok váltóztatni gyakorlatukon? Mire 2015-ben véget ért a program, már senki sem emlékezett az induláskori nagy lelkesedésre, aminek terméke rengeteg jól strukturált adat és információ, de súlyos érdektelenség, és semmi változás a kormányzati attitűdben, a romák helyzetében.

A negatív tapasztalatok, a romák romló helyzete, a 2008-as gazdasági válság negatív hatásai, és az egyre szaporodó figyelmeztetések hatására a második nekifutás sokkal komolyabbra sikerült, ez az Európai Parlament és a Bizottság közös kezdeményezése: Framework for National Roma Integration Strategies 2011-2020.

A dokumentumnak külön jelentőséget ad, hogy a magyar elnökség idején lett meghirdetve és a magyar kormány vitán felül sokat tett létrejöveteléért. A magyarul keretrendszernek fordított Framework nemzeti stratégiák megalkotását írja elő a tagállamoknak, specifikus célkitűzésekkel a helyzet ellenőrizhető javítására, mindehhez pedig jelentős forrásokat is rendel.

A roma emancipációs mozgalmak számára külön jelentősége van annak, hogy ez az anyag konzekvensen az inklúzió és integráció kifejezést alkalmazza a romák társadalmi helyzetének kezelésével kapcsolatban. Mi, magyarok mindjárt az elején megpróbáltunk túljárni a Bizottság (és a romák) eszén, a fenti kifejezéseket visszatérően „felzárkózásnak” fordítottuk, ez szerepel valamennyi dokumentumban, az újonnan létrehozott intézmények nevében.

A felzárkózás pedig a magyar szóhasználatban már mindig elkülönítést jelent, előbb felzárkóztatjuk ezeket a szegény ördögöket (honnan, hová, hogyan, mennyi idő alatt, honnan tudjuk, hogy már felzárkózott?), azután majd integrálódhatnak.

Még 2012-ben írtam egy elemzést a magyar keretstratégiáról, amelynek fenntartásai sajnos beigazolódtak. Bár kifejezetten jó és megalapozott elemzést ad a helyzetről a keretstratégia, azután szép célokat tűz ki, de már publikáláskor érződik az anyagon, hogy hiányzik belőle a politikai akarat a megvalósításra, az őszinte elszánás, a romák helyzetének javítására, a változtatásra. Hiszen végig felzárkózásról beszél, burkoltan az elkülönítés fenntartásáról és nem integrációról, amit az EU-anyag elvár a tagországoktól.

Meg is van ennek a nem-akarásnak az eredménye.

Az ígért munkahelyekből közmunkahelyek lettek, ami óriási különbség. Míg a versenyszférában vagy az állami szektorban kínált állás állandó foglalkoztatást (kiszámítható jövedelmet) jelent, legalább minimálbér mellett, a közmunka időszakos, és a biztosított jövedelem alacsonyabb, mint a minimálbér. Egy rendes munkahely integráló, önbecsülést, jövőképet ad, értéket temet.

Ezzel szemben az önkormányzatok által szervezett közmunka a kiszolgáltatottságot növeli, és lehetőséget ad a rendszeres zaklatásra, zsarolásra. Fenntarthatósága pedig igen kétes, hiszen költségeit nem a dolgozók termelik meg, ahogy értéket sem igen teremtenek. Ma már alig beszél a kormány, az amúgy közismert munkaerőhiány mellett sem, a romák munkahelyeiről a versenyszektorban. Utóvéd harcokat folytatgat, bizonyítani próbálva, hogy a közmunkások  7-8%-a vagy 10-11%-a lép tovább igazi munkahelyre.

Hasonlóan gyászos a helyzet az oktatás területén. A keretstratégia célkitűzései ütköztek a köznevelési reformokkal, a tankötelezettség 16 évre csökkentése, az érettségit adó iskolák keretszámainak csökkentése tovább rontja a roma gyerekek érettségizési lehetőségeit, ahelyett, hogy a keretstratégia célkitűzéseinek megfelelően javítaná. Kiszorulnak az amúgy tovább butított szakiskolákba, innen, ha el is végeznék, több mint a felük vagy közmunkásként folytatja, vagy nem a tanult szakmájában helyezkedik el.

A roma emancipációs mozgalom nagy reményeket fűzött a kormány valódi innovációjához, az oktatással foglalkozó történelmi egyházak bevonásához, hogy elősegítsék a roma gyerekek minőségi oktatásához való hozzáférését. Ismét csalódás: az elit iskolákba továbbra sem vesznek fel roma gyerekeket, az egyházak úgy próbálják letudni a kormány elvárásait, hogy átvesznek cigány iskolákat és változtatás nélkül tovább üzemeltetik őket.

Két ígéretes szakpolitikai intézkedés valósult meg a keretstratégiából. A kötelező óvodáztatás bevezetése 3 éves kortól nagyon előremutató, nem tudjuk azonban, adatok híján, hogy sor került-e a szükséges kapacitásbővítésre azokban a helységekben, ahol nagyszámú roma gyereknek amúgy sem volt férőhely. A roma egyetemistáknak nyitott szakkollégiumok pedig már csak a fiatalok azon néhány ezrelékével foglalkoznak, akik minden akadály és nehézség leküzdése után eljutnak az egyetemre.

A lakhatási szegregáció, a cigánytelepek felszámolása terén – a keretstratégia tervei ellenére – nincsen változás. Sőt, jól követhetően nőnek a településen belüli különbségek a romák és nem-romák lakta környékek között. Csatorna, vízvezeték, járda, közvilágítás fejlesztések nemegyszer elkerülik a telepeket, nyilván a beépítési területek besorolási különbségei miatt. Az EU-alapokból megvalósuló fejlesztések igazi sztárjait, a főtér díszkövezetét és szökőkútjait persze a romák is élvezhetik, ha eljutnak odáig.

A keretstratégia elképzeléseinek, célkitűzéseinek kétes megvalósulása ellenére az erre a célra elkülönített EU-források költése jó ütemben halad. Ne csak az ORÖ elhíresült programjára gondoljunk, hanem van itt még számos kevésbé neves ügynökség, szervezet számtalan projekttel.

Most, hogy a keretstratégia 10 éves megvalósítási periódusa nagyjából félúton van, a Bizottság elhatározta magát, nem elégszik meg a tagállamok évenkénti győzelmi jelentéseivel, hanem kikéri a célcsoport képviselőinek a véleményét is, pénzt különített el erre a célra, és megbízott egy csomó civil szervezetet az árnyékriportok elkészítésére. Kíváncsian várjuk az eredményt.

És szerencsére van még egy eszköz a fegyvertárában. Az elmúlt két évben három tagország, köztük Magyarország ellen is kötelezettség szegési eljárást indult a roma gyerekek iskolai szegregációja miatt.   

Mit várhatnak a romák a Bizottságtól, és mire számíthat a kormány? Nehéz eldönteni, és előre látni, ki, hogyan, mikor, milyen váltózást tud kikényszeríteni egy tarthatatlan helyzetben. Egy biztos, a Bizottság semmilyen akciója, eszköze nem helyettesítheti azt a politikai akaratot, amire a változáshoz elsősorban a kormány, de a romák részéről is szükség van.

Újlaky András

A szerző az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány elnöke.

Mi lesz veled, Európai Unió?

Március 23-án indult Brüsszel +/- című sorozatunkban azt szeretnénk körbejárni, mi közünk is van az Európai Unióhoz. Hogyan befolyásolhatja a hazai viszonyokat az uniós tagság, és mi, magyar állampolgárként milyen eszközökkel rendelkezünk az EU politikáinak alakítására.

Vitaindítónkat itt találod, az eddig megjelent cikkeket pedig itt.

Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!

Kattints, és olvasd el, mit értünk el a ti támogatásotokból az előző hónapban!
Kattints, és támogass minket, hogy a Kettős Mérce tovább működhessen!