Tömeges felmondás egy kórházban: a két nappal ezelőtti hír pusztán azért hat kuriózumként, mert egy olyan életpályával váltották fel felelősségteljes szakmájukat nővérek és ápolók, amelyről vajmi keveset gondol a köz. Most rácsodálkozunk arra, hogy valaki többet keres egy bútoráruházban, mint egy kórházban. Pedig ez rég nem újdonság.
kép eredetije: sgtbobafett.tumblr.com
380 ezer ember egészségügyi ellátását biztosítja a Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház és Rendelőintézet. Ebből az intézményből vándorolt át sajtóhírek szerint háromszoros bérért a szomszédos Ikeába annyi ápoló és nővér, hogy egy egész osztályt le kellett zárni.
Hallottunk már a Jahn Ferenc kórházról, épp tavaly, amikor napokig feküdt egy holttest a koraszülött osztály melletti mosdóban. Akkor Ónodi-Szűcs Zoltán egészségügyi államtitkár cinikusan közölte, nem az egészségügyi ellátórendszer hibája, hogy ilyesmi megtörténhet, a felelősséget pedig csípőből áthárította a kórházi takarítókra (hogy miért nem az ő felelősségük volt az a tragédia, arról itt írtunk).
Persze, a kórház is lefolytatta a maga belső vizsgálatát, meg is állapították rögvest, hogy az intézményben senki sem hibázott...
Most viszont itt ez a tömeges felmondás, ezzel is kellett kezdeni valamit, mégse lehet szó nélkül hagyni az egyre dagadó botrányt. Mit mondott tehát a kórház a sajtóhisztériára? Először is azt, hogy nem volt tömeges felmondás. Az osztályt pedig azért zárták le, mert épp kifestik. Ennyit.
Túl azon, hogy a kórház állapotát elnézve üdvözlendő a tatarozás híre, meg kell itt állni egy pillanatra, és venni kell egy nagy levegőt:
be kell végre fejezni ezt a hazug retorikát, ami az egészségügy csendes agóniáját rózsaszín ködbe csomagolja.
Múlt vasárnap Kövér László azzal sokkolta az ország erre fogékony részét, hogy kijelentette: a magyar egészségügy világszínvonalú. Szavait rögvest fel is kapta Semjén Zsolt és Rétvári Bence is, és együtt tettek hitet az egyre fejlődő, de már így is kiemelkedő teljesítményt nyújtó állami ellátórendszer nagyszerűségéről.
Tudjuk, hogy nem mondanak igazat.
Nézzünk meg egy-két hírt a nem is olyan távoli múltból:
- A veszprémi Csolnoky Ferenc Kórház belgyógyászati centrum 16 orvosa másfél évvel ezelőtt azért akart felmondani, mert főorvosuk ellehetetlenítette a gyógyítás alapvető körülményeit is osztályukon.
- A fővárosi Szent Imre kórházban dolgozó altatóorvosok háromnegyede mondott fel csaknem ugyanekkor, mert úgy érezték, nem tudják biztonságosan végezni a munkájukat.
- A győri Petz Aladár Megyei Oktató Kórház 15 sebésze tavaly februárban túlterhelés, szakemberhiány, bérfeszültség, és a betegek életének veszélyeztetése miatt helyezte kilátásba felmondását.
- Idén tavasszal Budapesten a Szent János Kórház felnőttsebészeti osztályán mondtak fel tömegesen a rezidensek, mert nem operálhattak eleget, a műtétek nagy részét ugyanis a hálapénz miatt a főorvosok végezték.
- Másfél hónappal ezelőtt a mentők körében indult tömeges felmondási hullám, mivel a kormányzat átverte őket béremelési ígéretével.
Amellett, hogy ezek az esetek nem kifejezetten keltik világszínvonalú egészségügy benyomását, az is tisztán kirajzolódik belőlük, hogy a kórházakban jóval nagyobb a feszültség, mint amit a kormányzati kommunikáció sugall.
A bebetonozott hierarchia, a túlterhelés, a forráshiányos eszközkészlet, az életpálya sivársága mindennapos alapélmény az egészségügyi intézményekben (is). És bár rengetegszer írunk-olvasunk az orvosok elvándorlásáról, és arról, hogy ez milyen katasztrófa felé tolja az országot, bármilyen hihetetlen is, de nem látunk egyetlen kósza próbálkozást sem a kormány irányából, ami ezt a problémát megoldani szándékozna.
Ami mindebben ugyanis a leginkább felháborító, az az, hogy az egészségügyi tárca újra meg újra hallgat ezekben az ügyekben ahelyett, hogy nyílt színen vállalná a felelősséget. Ónodi-Szűcs Zoltán a hárítás nagymestere. Ha rezidensek mondanak fel, arról nem nyilatkozik, de elmeséli, milyen csodás rezidensprogramok várják országszerte a pályakezdőket. Ha meghal valaki egy kórház mosdójában, a felelősséget kiutalja másoknak. Mindezek tetejébe Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere néma csöndben lapul valahol (látta mostanában valaki?), míg az általa vezetett tárca alá tartozó ágazatokban – az egészségügy mellett itt senyved ugye az oktatás, a szociális szféra, a civilek, a családpolitika, és egy sor más, ugyancsak nehéz sorsú ügy még – egyre gyűlik a baj. Balog pedig még mindig a helyén van.
Az igazán nagy baj pedig az, hogy a dél-pesti tömeges felmondás is csak utóélete miatt vetett nagyobb hullámokat más, már-már „szokásossá” váló felmondásokkal szemben. Ez az eset ugyanis érzékletessé teszi, milyen helyzetben vannak az egészségügyi dolgozók (nahát, tényleg jobb az Ikeában?), újdonságértéke azonban nincs a dolognak. Igaz, érdemi megoldási javaslat sem született még a megoldására.
Ne feledjük el, a napokban jött ki a győzelmi jelentés az erős és egyre jobban teljesítő Magyarország rohamléptekkel emelkedő átlagbéreiről: míg a magyarok átlagosan bruttó 303 ezer forintot kerestek áprilisban, addig a humán-egészségügyi és a szociális ellátás területén dolgozók átlagbére mindössze bruttó 178 400 forint volt. Sok jóra pedig nem érdemes számítani, pont tegnap jelezte Lázár János hogy nincs költségvetési fedezete egy a korábbi megállapodásnál nagyobb egészségügyi béremelésnek. Az pedig édeskevés.
A béregyenlőtlenségek mellett fontos látni azt is, hogy az egészségügyben a forrás- és szakemberhiány okozta problémák jelenleg valóban veszélyeztetik már a betegek ellátását is. Egészségügyi koncepciót azonban, olyat, ami ezen problémák megoldására tenne kísérletet, az Orbán-kormány 2010 óta nem tett le az asztalra.
Az elvándorlás megfékezésére tett kísérletek rendre kimerülnek némi eseti juttatás felkínálásában, ez azonban mindeddig nem vezetett kézzel fogható eredményre. A kórházak adósságait időről időre rendező állam továbbra sem képes megfelelő forrást biztosítani az ellátórendszernek, hogy az életben tudja tartani saját magát. Az állami- és a magánszektor közti minőségbeli különbség egyre nő – s miközben a társadalom jelentős része számára a „nem fizetős” egészségügy is óriási költségterhelést jelent, sokan egyáltalán nem férnek hozzá az amúgy nekik is járó egészségügyi ellátáshoz.
Az egyenlőtlenségek pedig egyre inkább kézzel foghatóvá válnak a betegek számára is: ma Magyarországon az, hogy az ország mely részén él valaki, milyen végzettsége van, és mekkora a jövedelme, nemcsak a várható élettartamát határozza meg, de azt is, hogy mennyire fér hozzá az egészségügyi szolgáltatásokhoz.
És ha ma ott tartunk, hogy egy ápolónak jobban megéri BILLY könyvespolcokat pakolni a piactéren, mint életeket menteni, és erre sem az egészségügyért felelős miniszter, sem az alá tartozó államtitkár, sem az őt kinevező miniszterelnök nem reagál, akkor nyugodtan kimondhatjuk: egyikük sem alkalmas arra a pozícióra, amiben ül. Talán van még pár hely abban az Ikeában...
Ez a cikk a Ti támogatásotok nélkül nem készült volna el.
A Kettős Mércét nem segítik oligarchák, pártok, nincs reklámbevétele nagy cégektől, a ti támogatásotoknak köszönhetően működik! Ez biztosítja a Mérce függetlenségét.
Támogass minket egyszerűen bankkártyával:
Támogatom!
Más támogatási lehetőségekért és több infóért kattints ide.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.