Nem tudom, hányan kattintottak jóleső borzongással azokra a cikkekre, amelyekben a „dunakiliti Norman Bates” történetét tálalta a bulvársajtó. Számomra ez a történet jóval több annál, mint amennyit ezek a lapok leírtak, végtelenül gyászos látlelete annak, hol tart ma Magyarország.

Dunakiliti, madártávlatból (Kép forrása)

A történet, bulvárkörítés nélkül: egy 35 éves, Dunakilitiben élő férfi édesanyja még 2014-ben meghalt, a férfi azonban ezt nem jelentette be. Két évig tehát anyja holttestével élt közös háztartásban, végül tavaly januárban lebukott. A nyomozók először gyilkosságra gyanakodtak, utóbb kiderült, hogy erről szó sincs. Az ügyészség végül gondozási kötelezettség elmulasztása miatt vádat emelt a férfival szemben, mivel az idős asszony folyamatosan romló fizikai állapota miatt gondozásra szorult, ami az ő kötelessége lett volna. Három hónaptól 3 évig terjedő börtönt kaphat.

És mi volt mindehhez a bulvárkörítés? Például a „Norman Bates” jelző, amit ráaggattak a férfira, ráadásul volt olyan lap, ami illusztrációként is a Psycho kulcsjelenetét használta, a székben ülő anya mumifikálódott arcával. Társult mindehhez még egy kis jóleső dagonyázás a történtekben, a „kevéssel megússza” kitétel (még egyszer: három hónaptól három évig tartó börtön), a szomszédok kérdezgetése, meg a többi, a kommenteket meg jobb nem is idézni. Vagyis csak a szokásos.

Van azonban ebben a történetben egy részlet, ami miatt túlmutat önmagán. A férfi azért nem jelentette be édesanyja halálát, mert attól félt, hogy el kell költöznie a házból, és nem lenne hova mennie. Ettől válik számomra ez az egész történet végtelenül elkeserítővé, még úgy is, hogy a sajtóhíreken kívül semmit sem tudok róla.

Indítsuk egy kicsit messzebbről a dolgot. Minden évben minimum egyszer (ha nagyon rossz a helyzet, többször is) megírom telente azt a cikket, amiben a kihűlés veszélyeit sorolom fel. És minden évben megírom azt is, hogy a legtöbben (főként idősek, betegek és gyerekek) saját, fűtetlen otthonaikban halnak meg a hidegtől. Sírni, üvölteni szeretnék minden alkalommal, amikor a tél végén megjön az összegzés arról, hányan haltak így meg.

Hogy ez nem tartozik ide, semmi köze a dunakiliti esethez? Dehogynem.

Három dologra mutatnak rá ezek a történetek. Egyrészt arra, hogy ma Magyarországon a szegénység alattomos formában is képes ölni, és évről évre rengetegen esnek áldozatul annak, hogy nincs pénzük fizetni a fűtést (sem). Másrészt arra is, hogy az állam gyakorlatilag magukra hagyja ezeket az embereket, a szociális védőháló lyukas, képtelen megvédeni a szegénységben élőket. Harmadrészt pedig a társadalmi szolidaritás, odafigyelés hiányára: arra, hogy nem megyünk át a szomszédhoz, hogy megnézzük, él-e még, segítsünk neki, ha szüksége van rá, egyáltalán – hogy a környezetünkben élő rászorulókra odafigyeljünk.

És most nézzük meg, mi is történt Dunakilitiben.

Gondoljunk bele abba a rettenetes élethelyzetbe, amikor valaki azért nem jelenti be, hogy az édesanyja (vélhetően az egyetlen rokona, akivel közeli kapcsolatban van) meghalt, mert nem akarja elveszteni az otthonát. Nyilvánvalóan nem egészséges az ilyen gondolkodás. De vajon miféle kétségbeesés szülhette? Az otthon elvesztése valóban kritikus pont minden szegénységben élő ember számára – innen, főleg ha egyedülállóról van szó, a visszakapaszkodás szinte lehetetlen.

De vizsgáljuk meg egy más irányból is a kérdést. Az idős asszony beteg volt, háziorvosa 2010 óta nem látta mégsem. Kényelmes dolog az állam számára, hogy az idős, beteg emberek ápolását hozzátartozóikra bízta. Valójában viszont felmerül a kérdés: ha az egészségügyi rendszerben ismert, hogy egy idős ember ápolásra szorul, akkor nincs senki, aki ránézzen, hogy él-e még? Az egészségügyhöz való hozzáférés elvben persze mindenki számára adott – de tudjuk, hogy a szegénységben élők e tekintetben is súlyosan hátrányos helyzetből indulnak. Az idősgondozás szintén költséges dolog, az állami segítség itt is elenyésző, az intézményrendszer forrás- és helyhiánnyal is küzd. Az állami felelősségvállalás a szociális szférában jelenleg nem megfelelő – ez pedig emberi életekbe kerül.

És a harmadik tényező: a bulvárlapok, miután szenzációként tálalták a Norman Bates-sztorit, természetesen megkérdezték a szomszédokat is, akik persze a férfit „rendes, dolgos emberként írták le”, az idős nőről meg annyit tudtak elmondani, hogy férje halála után magába zárkózott, és nem nagyon mozdult ki az otthonából. „Horror” – tálalja mindezt a bulvársajtó. Az, de inkább az a csendes fajta: ahol a szomszédoknak fogalmuk sincs arról, hogy mi folyik a szomszédban, hiába tudják, hogy egy idős, beteg asszony él ott a fiával, eszük ágában sincs átkopogtatni. Bezárkóztunk, csak akkor jövünk elő, ha van valami szenzáció. Egy ember meghalt, egy pedig börtönbe megy – még olcsón meg is ússza, legalábbis a sajtó értékelése szerint. Abba pedig senki se gondol bele, ennek a férfinak vajon nincs-e magának is segítségre szüksége .

Az állam papíron nyilván szabályszerűen jár el, teszi a dolgát. Most éppen. Mert akkor, amikor az idős nőnek ellátásra lett volna szüksége, nem volt sehol. Mert akkor, amikor a férfi, akinek nincs hova mennie, inkább ezt a szörnyű életet választotta, nem volt sehol. Most büntetés jön, a megelőzés ugyanis nem sikerült. Valahogy mindig a megelőzés marad el.

Emlékszik még valaki a tűzoltóra, akinek amputálták a lábát, és a születésnapján tudta meg, hogy az elmaradt lakbér miatt ki fogják lakoltatni? Felakasztotta magát. Az önkormányzat persze papíron ott is szabályosan járt el: aki szegény, és nem tud fizetni, annak utcára kell kerülnie – így megy ez.

De nincs ez rendben: az állam feladata nem a büntetés, hanem a támogatás lenne. Hogy ne azok váljanak még kiszolgáltatottabbá, akik amúgy is nehéz helyzetben vannak. Hogy az idősgondozás ne megfizethetetlen vagy minősíthetetlen színvonalú szolgáltatás legyen. Hogy az egészségügy szabadon hozzáférhető legyen mindenki számára, nemtől, kortól, anyagi helyzettől és születési helytől függetlenül. Hogy ne kelljen senkinek attól félnie, hogy nem lesz hova mennie, hogy a szegénységet ne büntessék még további retorziókkal. Hogy legyen egy olyan rendszer, amiben a rászorulókat nem fegyelmezi, hanem segíti az állam.

Ám amíg ez nincs így, csak ugyanazt tudom mondani, amit minden télen is elmondok: ne hagyjuk magunkra egymást. Igenis kopogtassunk át a szomszédba, figyeljünk a rokonainkra, az ismerőseinkre, de még a szemközti kapualjban ülő hajléktalan emberre is. És ne csak az után, hogy kiszállt a rendőrség, és kopogtatott a sajtó. Figyeljünk oda egymásra. Mert minden ember megérdemli a figyelmet.

Ez a cikk a ti támogatásotokból készült el.

A Mérce cikkeit ingyen olvashatjátok, de nem ingyen készülnek, hanem a ti támogatásotokból és a mi munkánkból! A Mércét nem támogatják pártok, oligarchák, hanem 100%-ban az olvasók hozzájárulásából működik, ez biztosítja a függetlenségünket, és pont ezért csak akkor maradhatunk fenn, ha te is beszállsz!

Kattints és támogasd a Mércét rendszeres havi 2000, 5000 vagy 10 000 forinttal, hogy tovább működhessen és még jobb lehessen!

Támogass minket egyszerűen bankkártyával:

Támogatom!

Más támogatási lehetőségekért és több infóért kattints ide.