Ma választásokat tartanak Ausztriában. A verseny kiélezett: a centrumpártok mellett a szélsőjobboldali FPÖ esélyes arra, hogy a következő kormány meghatározó szereplője legyen. A kormányzó nagykoalíció pártjai, a Néppárt és a szociáldemokraták a legutóbbi közvéleménykutatások szerint 32-36%, illetve 22-27%-on állnak, az FPÖ 25-27%-ával erősödő tendenciát mutat. Orbán nagy tisztelője, a neonáci múlttal rendelkező Heinz-Christian Strache pártjával egyik nagy párt sem zárta ki a koalíciót. A szélsőjobboldali FPÖ volt már kormányon Ausztriában, ahogy akkor is, ma is az „az utca emberének” pártjának képében tetszeleg. A kereszténydemokrata ÖVP-vel 1999 és 2005 között koalícióban irányították az országot, alább megnézzük, hogy vajon kormányon valóban az „utca emberét” képviselte-e a párt?
Heinz-Christian Strache, fotó: Picture Alliance
Az FPÖ-t megviselte az 1999 és 2005 közötti kormányzás. Ahogy az alábbi ábrán is látszik, a párt 1999-ben az ÖVP-val egyenlő erőt képviselt (a szavazatok 26,9 százalékával), a 2002-es választásokra azonban a párt majd’ harmadára zsugorodott, míg az ÖVP jelentősen megerősödött. Ezután ismét az ÖVP-vel közös kormányzás következett, aminek 2005 áprilisában a szélsőjobboldali párt kettészakadása lett az eredménye.
Az FPÖ-t 1999-ben legnagyobb választási sikerére vezető korábbi elnök, a 2008 októberében autóbalesteben elhunyt Jörg Haider, karintiai kormányzó a párt összes miniszterével és legtöbb parlamenti képviselőjével új pártot alapított Szövetség Ausztria Jövőjéért (BZÖ) néven (innentől a BZÖ volt az ÖVP koalíciós partnere). Az FPÖ elnöke pedig három hétre rá a párt kormányzati szerepének legkeményebb kritikusa, a még az FPÖ-ben is a legszélsőségesebbek közé tartozó Heinz-Christian Strache lett, aki a mai napig vezeti a pártot.
Strache 12 év alatt küzdötte vissza az FPÖ-t oda, ahonnan az ÖVP-vel való 5 éves együttkormányzás előtt voltak: van olyan október 9-i közvéleménykutatás, amely szerint 27 százalékkal a 25 százalékos támogatottságú szociáldemokraták (SPÖ) előtt állnak a második helyen (az ÖVP 33 százalékkal vezet).
A szélsőjobboldali párt ellenzékből tehát másodjára kerül kormányközelbe, érdemes megnézni, miért veszítette el az FPÖ választók bizalmát akkor, amikor valóban hatalomra is került?
De kik az FPÖ szavazói? Az ORF/SORA/ISA adatai alapján a tavalyi elnökválasztás decemberi, végső fordulójában az FPÖ jelöltjére, Norbert Hofer a férfiak szavazatainak 56 százalékát kapta meg, míg a nők között csak 38 százalékot ért el. Ekkor az alacsony képzett férfiak 68 százaléka szavazott az FPÖ jelöltjére. A választás első fordulója alatt végzett kutatás alapján a fizikai – kékgalléros – munkások 72 százaléka szavazott Hoferre. Arra a kérdésre, hogy miért tettek így, a válaszadók legfontosabb három indoka, hogy érti a „hozzájuk hasonlók” gondjait, kompetens, és hogy a hagyományos osztrák politikai rendszer ellen van. Az FPÖ 1999-es sikerében is nagy szerepet játszott a hagyományos politikai elitből való kiábrándultság: míg a bevándorlóellenesség csupán a választóik 47 százalékának volt fontos, a politikai elit kritikáját 60 százalékuk jelölte meg fontos indokként.
Az FPÖ már 1999-ben is a legerősebb párt volt a kékgalléros munkások között. A pártot a kormányzás után elsősorban azért büntették meg ezek a választók, mert nem tudott megfelelni annak az ígéretének, hogy a kisemberek érdekeit fogja képviselni. A gyakran nyilvánvalóan inkompetens kormánypolitikát végig heves belső viták, megosztottság, botrányok kísérték.
Az ÖVP-FPÖ koalíció vezényelte le Ausztria történetének legkomolyabb liberalizációs reformprogramját. Ezek közül különösen a nyugdíjreform és a privatizáció emelkedik ki, de komoly megszorítások érték a munkanélküli biztosítási rendszert és a felsőoktatást is.
A jobboldali koalíció stílusa is szokatlan volt a világ egyik legerősebb neokorporatív intézményrendszerével bíró országában. Ausztriában rendszerint lassú a szakpolitikaalkotás, mert a kormányok – a második világháború óta eltelt 72 évből 45-ben ráadásul nagykoalíció volt a kereszténydemokraták és a szociáldemokraták között – mindent egyeztetnek a szociális partnerekkel, vagyis a szakszervezetekkel és a munkaadói szervezetekkel is. Ehhez képest az ÖVP-FPÖ koalíció hihetetlen tempóban fogadott el komoly reformokat. A törvénykezési láz ráadásul óhatatlanul a minőség romlásával is együtt járt, az osztrák alkotmánybíróság sok törvényt alkotmányellenesnek talált.
A Schüssel-kormányok reformpolitikája
A Wolfgang Schüssel vezette ÖVP-FPÖ (végül ÖVP-BZÖ) koalíciók megszabadulva a szociáldemokraták - és velük a szakszervezetek – jelentette féktől, ráléptek a gázra és osztrák léptékkel mérve átfogó liberalizációs programot valósítottak meg (tehát nem thatcheri programra kell gondolni azért). A legnagyobb hatású és legkomolyabb konfliktusokkal járó intézkedésük a nyugdíjreform volt.
A koalíció több lépcsőben valósította meg a nyugdíjreformot. 2000-ben megszorító intézkedéseket vezettek be a nyugdíjrendszerben. Kedvezőtlenebb lett a rokkantnyugdíjak megállapítása, és a nem munkaképeseket kizárták a korkedvezményes nyugdíjból. A korkedvezményes nyugdíjat is szigorították. Az özvegyi nyugdíjat radikálisan megvágták (eltörölték a biztosított minimumot). Ez a reform még a költségvetési konszolidációs csomag része volt (csakúgy, mint például a munkanélküli biztosítás szigorítása, lásd lejjebb). De a 2003-2004-ben elfogadott nyugdíjreformok már rendszerszintű változásokat hoztak:
a korkedvezményes nyugdíjak fokozatos kivezetése mellett döntöttek, a nyugdíjak számításának alapját is megváltoztatták: a legjobb 15 év átlaga helyett 40 évnyi kereset átlagát tették meg, és a maximális nyugdíj feltételéül szabták a 45 évnyi járadék fizetést. Megemelték a 65 évnél korábban nyugdíjba vonulók „büntetését” is.
Az FPÖ nem volt egységes a kérdésben. Belső viták, az ÖVP-vel való harc, követelőzések, a reform blokkolásával való fenyegetés kísérte a folyamatot. Az FPÖ a fokozódó társadalmi konfliktusok, a zuhanó támogatottság, és a párt radikálisainak nyomása alatt próbált a kis keresetűek és kisnyugdíjasok számára kedvezményeket elérni, és – az ellenzékkel együtt – sürgette, hogy a kiváltságos foglalkoztatási csoportokra vonatkozó nyugdíjszabályokat egységesítsék azokkal, amik a dolgozók többségére érvényesek. Ez utóbbit az ÖVP akadályozta amennyire csak tudta, hogy védje az egyik legfőbb választói csoportját képező közalkalmazottakat, akikre eredetileg sokkal kedvezményesebb nyugdíjszabályok vonatkoztak.
Ma délután fél 4-től késő estig percről percre közvetítjük az osztrák választást: beszámoluk az eredményekről és az esélyekről, követjük és elemezzük a politikusok megszólalásait.
Kövesd ma este is a Mércét!
Az FPÖ végül csak kisebb engedményeket tudott elérni, és képviselői végül minden egyes alkalommal megszavazták a reformokat. A nyugdíjreformot hatalmas politikai és társadalmi ellenállás kísérte, a többi között 1 milliós sztrájk a szakszervezetek részéről, míg a nyugdíjasok megemelt egészségügyi hozzájárulása ellen – ami 1 millió nyugdíjas juttatását vágta meg – a szociáldemokraták 627,559 aláírást gyűjtöttek (ez az összes választó 10,5 százalékát tette ki 2004-ben).
A nyugdíjreform mellett a koalíció a munkanélküli biztosításban is megszorításokat vezetett be 2000 és 2001 között. Egységesítették, és a legtöbb ember számára csökkentették a juttatás mértékét, illetve szigorítottak a jogosultságon is (igaz, ez még nemzetközi összehasonlításban így sem számított kedvezőtlennek). Eközben az adókat csökkentették: növelték az adómentes jövedelmet, csökkentették a gyerekes családok adóját, illetve a vállalati adókat is – de valójában az alacsony (és a nagyon magas) jövedelműek adóterhei nem csökkentek a megemelt nyugdíjjárulék és energia adók miatt.
Nekiestek az Ausztriában – nem csak a közművek esetében - hagyományosan magas állami tulajdonnak is.
2000-ben új privatizációs törvényt fogadtak el, és elsősorban a telekommunikációs szektorban indult el ekkor átfogó magánosítás, de más fontos állami vállalat eladását is megkezdték, például 2003-ban egy jelentős acélgyárban is 50 százalék alá csökkent az állami tulajdon, 2004-ben pedig teljesen eladtak egy másikat.
Más területeken is sok konfliktussal járó változásokat fogadtak el: az osztrák államvasutak, az ÖBB átalakítását 2003 során például országos sztrájk kísérte. A felsőoktatásban is komoly változások történtek. 2001-ben egyetemi tandíjat vezettek be. A 2003-ban életbe lépő felsőoktatási reform pedig az egyetemeket önálló jogi személlyé tette, de egyúttal egyetemi tanácsok kezébe helyezte az egyetemi vezetők választását, amelyek tagjait részben a kormány jelöli. Az egyetemi dolgozók közalkalmazotti státusza megszűnt.
Strache egy összefirkált plakáton, 2010-ben, a felirat: "Mert én hiszek bennetek!"
Az FPÖ végig napirenden tartotta a bevándorlási kérdéséket, de ez sem segített megítélésükön. A 2002 novemberi előrehozott választást végső soron Jörg Haider robbantotta ki. A párt radikálisait fellázította a pragmatikus szárny, és különösen a párt kompromisszumkész és kompetens miniszterei ellen (és akik az ellenük összehívott 2002 szeptemberi pártkongresszus „hangulata” miatt lemondtak, köztük a széles népszerűségnek örvendő pénzügyminiszter is). A konfliktust formálisan kiváltó ok az adóreform elhalasztása volt, amit Haider fő célkitűzésének tartott, illetve szerepet játszott még benne, hogy a pragmatikusok támogatták az EU keleti bővítését, amit a radikálisok élesen elleneztek. A 2002 novemberi választásokon nem jött be Haider számítása, az FPÖ leszerepelt. 3 évvel később pedig már Haidert magát is elsöpörta párt radikális szárnya: Haider és a kormánytagok kiléptek és BZÖ néven új pártot alapítottak, az FPÖ vezetését pedig a párt mai vezetője, Heinz-Christian Strache vette át.
Sokat elmond a szélsőjobbos párt dinamikájáról, hogy a 2005 áprilisi pártszakadás után a párt addigi kormányzati szerepvállalását megtagadó Strache-féle FPÖ előbb viszonylagos tartományi választási sikereket ért el (megállt az addigi zuhanás), majd a 2006-os szövetségi parlamenti választásokon kicsit még javított is a 2002-es eredményen (1 százalékot). Eközben a koalícióban maradó, a párt kormányzását felvállaló „új” párt, az ekkor már pragmatikust játszó Haider vezette BZÖ 2006-ban épphogy bejutott csak a parlamentbe.
Következtethetünk-e az FPÖ korábbi kormányzati szerepvállalásából arra, hogy mi lenne, ha ismért kormányzati szerepet vállalnának? Strache az FPÖ 1999-2005 közötti kormányzásának leghatározottabb belső kritikusaként lett pártelnök.
Kérdés, hogy egy esetleges újabb kormányzati szerepvállalás nem vezetne-e ismét egy újabb liberalizációs hullámhoz, mert a párt kritikusai szerint a szociális jelzővel is kampányoló párt programja valójában nagyon is piacbarát.
Az FPÖ választási programját a neten böngészve azonban csak egy biztos, szinte minden egyes programpontot képesek voltak bevándorlózásra és/vagy külföldözésre kihegyezni.
***
A cikk írásához felhasznált források
Klaus Armingeon, Lucio Baccaro, Anna Fill, Jorge Galindo, Stefan Heeb, and Rafael Pablo Labanino: Liberalization Data Set 1974-2013, Bern, Insititute of Political Science, University of Bern, Geneva, Department of Sociology, University of Geneva, 2017
Klaus, Armingeon, Christian Isler, Laura Knöpfel, David Weisstanner, and Sarah Engler: Comparative Political Data Set 1960-2014. Bern, Institute of Political Science, University of Bern, 2016
Franz Fallend: Austria, European Journal of Political Research 40: 238-253, 2001
Franz Fallend: Austria, European Journal of Political Research 41: 906-914, 2002
Franz Fallend: Austria, European Journal of Political Research 42: 887-899, 2003
Franz Fallend: Austria, European Journal of Political Research 43: 934-949, 2004
Franz Fallend: Austria, European Journal of Political Research 44: 940-956, 2005
Franz Fallend: Austria, European Journal of Political Research 45: 1042-1054, 2006
Franz Fallend: Austria, European Journal of Political Research 46: 876-890, 2007
Franz Fallend: Austria, European Journal of Political Research 40: 902-916, 2008
Frizt Plasser and Peter A. Ulraum: The Changing Austrian Voter, Wien/Vienna, Zentrum für Angewandte Politikforschung / Center for Applied Political Research, 2000
OECD Economic Surveys Austria, Paris, Organisation for Economic Co-operation and Development, 2001
OECD Economic Surveys Austria, Paris, Organisation for Economic Co-operation and Development, 2003
OECD Economic Surveys Austria, Paris, Organisation for Economic Co-operation and Development, 2005
Wolfgang C. Müller: The Austrian election of October 1999: A shift to the right, West European Politics, 23:3, 191-200, 2000
Ez a cikk a ti támogatásotokból készült el.
A Mérce cikkeit ingyen olvashatjátok, de nem ingyen készülnek, hanem a ti támogatásotokból és a mi munkánkból! A Mércét nem támogatják pártok, oligarchák, hanem 100%-ban az olvasók hozzájárulásából működik, ez biztosítja a függetlenségünket, és pont ezért csak akkor maradhatunk fenn, ha te is beszállsz!
Támogass minket egyszerűen bankkártyával:
Támogatom!
Más támogatási lehetőségekért és több infóért kattints ide.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.