Legutóbb arról volt mindenkinek véleménye, hogy a Hallgatói Hálózat együtt tüntetett a Koppány-csoporttal, és, ahogy ilyenkor lenni szokott, mindenki mindenki véleményét előre is megírhatta volna. A magyar véleménypiac első számú vonzereje az, hogy a fogyasztót szinte soha nem verik át. A véleménypiac termékeinek funkciója jobbára nem relevánsnak tűnő kérdések feltevése, a problémák körbejárása, hanem épp az ellenkezője: megóvni a véleménycsoportok tagjait az elbizonytalanodás lehetőségétől, attól, hogy kérdések merülhessenek fel bennük. Ennek egyik legkézenfekvőbb és méltán népszerű módja, ha rámutatunk az ellenségre, a másik véleménycsoportra (frappánsan beszólunk) és miután látva láttuk, milyenek, megállapítjuk zárásként, hogy mi sokkal, de sokkal különbek vagyunk. Ezzel kész, lehet osztani facebookon. (Bayer Zsolt teljes publicisztikai életműve, annak bármely tetszőleges darabja erre a szerkezetre épül fel, nyugodtan tessék ellenőrizni. A többség, persze, szofisztikáltabban és kevésbé ocsmányul csinálja, úgy is működik.) Természetesen így történt a Koppány-HaHa-Molnár F. Árpád alkalmi szövetség esetében is, az esemény szinte elébe ment ennek a koreográfiának.

Az egyik álláspont szerint a HaHa nácikkal szövetkezik, ami tulajdonképpen várható volt, mert eleve hóbortosak voltak kissé, jó, hogy nem szeretik az Orbán Viktort, de mintha a legradikálisabbak némely megnyilatkozását úgy is lehetett volna érteni, hogy helytelenítik a felsőoktatásban a tandíjat, szinte szociális meg amolyan egyenlősítő követeléseket fogalmaztak meg. Hát, Istenem, fiatalság, bolondság, gondoltuk, majd csak elmúlik, erre tessék. Ezekkel-ezeknek többet semmit. Válaszul – mily meglepő – a lenácizottak lebelvárosizták, lekörútonbelülizték és leliberálisozták a lenácizókat, mondván továbbá, hogy ők az igazi lakosság valódi problémáival foglalkoznak, nem az ilyen felülről direkte megosztásra kitalált ideológiai izékkel, mint nácik meg liberálisok, mindazonáltal voltak a prájdon is hahások és mindenkivel szóba kell állni. Semmi különös, a szokásos tánclépések. De éppen jó alkalom arra, hogy feltegyünk néhány kérdést. Vajon miért nem tudják ezek a srácok, hogy „beszélgetni” valakivel, meghallgatni, megérteni és átérezni, miért beszél ijesztő marhaságokat, majd mindennek ismeretében megkísérelni segíteni rajta egészen más dolog, mint politikai közösséget vállalni vele és a marhaságaival? Úgy csinálnak, mintha közösségként vettek volna részt a Pride-on, holott nem, politikai közösséget a Koppány-csoporttal vállaltak. De szörnyülködés helyett kérdezzünk tovább: vajon miért érzik úgy, hogy a Koppány-csoporttal inkább lehet közösséget vállalni, mint a Pride-dal? Nem, nem azért, mert nácik. Azért, mert azt hiszik, hogy a Pride, amit az ancien régime mindig demonstratíve megvédett, annyira, hogy még a Gyurcsány is ott volt, szóval az valami ilyen felülről csinált ideológiai dolog és nem pedig a lakosság igazi problémája, amelynek (t.i a „lakosságnak”) az a jellemzője, hogy Budapest belvárosán kívül terül el. Miért éppen a belvárosi liberálisoktól akarja megkülönböztetni magát a Hallgatói Hálózat politikailag, miért nem a Koppány Csoporttól? Azért, mert úgy tudják (és nem is minden ok nélkül), hogy a liberalizmus az az ancien régime. Az elmúlthúszév. A mindent elbarmoló, mindent ellopó, mindent eltűrő, érzéketlen és fölényes establishment.

A rendszerváltás vezető gondolata a liberalizmus volt. Nem a vezető ereje, hanem a vezető gondolata. A piac, a vállalkozás szabadsága, a szerződéses szabadság rendszere (amelynek, mint mondani szokás, a maga módján megágyazott a háztájizás, a fusi, a GMK), az állampolgári és a politikai jogok (többpártrendszer, alapjogi garanciák rendszere, joguralom, alkotmány és – ironikus módon – az „ideológiákkal” szembeni bizalmatlanság). A piacgazdaságot hatalmas tömegek szinte azonnal a legmélyebb, legkilátástalanabb nyomorúságként tapasztalhatták meg és úgyérezhették, hogy a jog uralma, politikai jogaik és merőben formális jogegyenlőségük merő absztrakció, semmit sem ér. A jog nem véd meg semmitől senkit. Se az uborka nyomorult „magántulajdonosát” a tolvajtól, se a még nyomorultabb tolvajt a kerítésbe vezetett áramtól. A korrupció mindennek a szimbólumává vált: „azok ott fönn” (az establishment, a nagyfejűek, az urak és az elvtársak) bármit megtehetnek, a törvény egyedül a „kisembert” korlátozza, minél „kisebb”, annál inkább.

A szavazófülkékben 2010-ben igenis forradalom történt. Nem csak az MSZP-t szavazták le, hanem a liberalizmus szellemét. Nem csak az elmúlt nyolc, de az elmúlt húsz évet is. Nagyon is érthető: a jog nem védte a népet, tehát a nép sem védte a jogot. Az ancien régime szegény hívei, persze, mégsem értik: csakis azon gondolkoznak azóta, hogy hát miért nem védi már meg a nép a jog uralmát, mely „szabadságát” garantálná az eddigieknél is sokkal gátlástalanabb uraival szemben és sokan közülük arra jutnak végső soron, hogy méltatlanok ezek a szabadságra, amelyet ők elhoztak nekik, nem értek még meg rá, nem való nekik. Konklúziójuk rendre az, hogy a magyar nép, az istenadta „ebsorsot akar, hát - akarja”. A legutóbbi példa a különben kiváló Konrád György, aki épp e sorok írójának beszélt arról, hogy az általános választójognak, bizony, volt sok hátulütője is, mert a tömegdemokrácia választói tömegei könnyen manipulálhatóak. Nos, Kósa Lajos a regisztráció – legalább átmenetileg – méltán elfedett ötletét védelmezve kicsit sem ment messzebbre ennél: ha legközelebb módja lesz elővenni, immár nyugodtan hivatkozhat Konrádra. Mindezt egy olyan országban, amelyben igen tekintélyes tömegek már eleve, minden további erőfeszítés nélkül is de facto kívül kerültek a politikai közösségen. (Különben ez, a „tömegdemokrácia” iránti ellenszenv és a választójog korlátozásának gondolta egyáltalán nem botránykő Magyarországon, a nyugdíjasok kapcsán például rendre felbukkan a kommentközvélemény állandó paneljeként.)

A bukást követően a liberálisozás nagyhatalmú varázslattá vált: az, hogy az Orbán-kormány minden basáskodó önkényessége ellenére is meg tudta őrizni valamelyest kurucos, „forradalmi” imázsát, nem kizárólag az „idegenek” (EU, IMF stb.) ellen irányuló propagandatevékenységének köszönhető. Az idegenek mindig össze vannak kapcsolva a belső ellenséggel is, az pedig majdnem mindig az SZDSZ, amelyet csak azért szólít elő Hoppál Péter vagy Selmeczi Gabriella hétről-hétre temetőszéli sírjából, hogy mumusként kísérthesse a riadt magyar közvéleményt.

A legendás „holdudvar”, ezek a majdnem minden közvéleményalakító befolyásukat régen elveszítő, egyébként tiszteletet parancsoló tudósi vagy írói életművel rendelkező nénik és bácsik ilyen módon félelmetes nagyhatalommá maszkírozhatóak, mintha tényleg „bankárok és tábornokok” fejlődnének fel mögöttük hosszú, tömött sorokban (a világlapok, Soros, Reding, Barroso, az európai és amerikai diplomácia stb). Ezért tudja még ma is hatékonyan, némi közérdeklődésre okkal számot tartva utálni az „értelmiségieket” a Mandiner-Konzi-Jobbklikk-tengely is. Még mindig el lehet hitetni, hogy ők volnának a százszor rettegett „véleménymonopólium”. Így, a liberális gondolat szidalmazásával a Fidesz bármely pillanatban képes a semmiből jött, romlatlan és tiszta forradalmi erővé változni.

Ezért célszerű minden tiltakozást, minden tekintélyellenes fellépést lebelvárosiliberálisozni, résztvevőit SZDSZ-esnek bélyegezni. Bekenni az „elmúlthúszév” piszkával. Ez az egyszerű retorikai művelet kezeskedik felőle, hogy nem a kétharmados, minden kontrollintézményt és testületet régen maga alá gyűrő, gazdasági hátországát százmilliárdos állami forrásokkal hízlaló, sikeres és zökkenőmentes „state capture”-t végrehajtó, a közmédián innen és túl is óriási sajtóbirodalom felett rendelkező, maradék riválisait épp most kóstolgató hatalom tűnik „establishmentnek”, hanem pár tucat vagy legfeljebb pár száz csóró egyetemista. Hogy mindebből egy szó sem igaz, az még jobb: elfognak kezdeni magyarázkodni és kínosan vigyáznak rá, hogy soha egyetlen kritikus félmondatot se merjenek se ők, se mások anélkül elmondani, hogy ne tennének utalást az igazi, a voltaképpeni establishmentre, a „véleményhatalomra”, a körúti liberálisokra. (Ezt egyébként mindenki imádja játszani. Amikor az ifjúkonziknak csipetnyi szociális érzékenységre meg hozzá egy kanálka empátiára támad gusztusuk, gyorsan megírják, hogy milyen érzéketlenek már „a Starbucks-liberálisok”, az előkelő helyeken „üvegplafonról picsogó feministák” meg azok, akik sietnek rákerülni „a politikailag extrakorrekt nyitottakvagyunk.hu-ra”. A hirtelen és váratlan szolidaritás motivációja alighanem itt is szimplán a homogenizáló liberálisozás lehet, vagyis a tomboló ressentiment.)

A Koppány Csoport és Molnár F. Árpád ugyan mindenféle hülyeségeket hordanak össze, szegények, de ha valakiket, hát őket bizonyosan nem lengi be az establishment messzeható, orrfacsaró bűze: kik lehetnének hát alkalmasabbak arra, hogy demonstráljuk velük: testünk-lelkünk egyaránt idegen a kárhozatos belvárostól? Fair enough. A létező simicskizmussal szembeni mainstream kritika tényleg „liberális” és tényleg nem sokat ér: Orbán államosít, rezsit csökkent, piacot torzít, tehát szocialista. Az ellenzéke is szocialista, a környezetvédelem is szocialista, a hozzáférhető közszolgáltatások gondolata is szocialisták, a „gazdasági racionalitás”, az egyensúlyi politika, a megszorítások ellenzése, az iskolabezárás ellenzése, a nagyobb léptékű újraelosztás helyeslése, az egykulcsos adó ellenzése stb. mind szocialista vagy még inkább kommunista, tehát a legszelídebb, egyenlősítő, szocdemféle javaslatok is. Az elmúlthúszév tényleg nagyon rosszul sikerült, ezt ma már a legelszántabb rendszerváltó sem merné tagadni nagyobb társaságban. Magyarország tényleg egy szociális katasztrófa küszöbén van, és nagyon fontos, hogy megszülessen – a politikai előtt – a valódi társadalmi baloldal, hogy minél inkább be lehessen vonni saját ügyeik intézésébe azokat, akiknek erre nem maradt esélyük, akik absztrakt politikai jogaikról tán nem is tudják, nem is tudhatják, hogy léteznek és aztán majd politikai képviseletet teremteni nekik. Tényleg fontos harcolni a közvetlen beleszólás lehetőségéért, és persze tényleg nagyon fontos tevékeny szolidaritást vállalnunk minden elesett honfitársunkkal, ha veszélyes hülyeségeket beszél, úgy talán még inkább. Az sem vitatható, hogy annak a picike, de mégiscsak mozgásba kezdő közegnek, amelyben mindez megindult, a HaHa nagyon fontos szereplője, és abban is igazuk van szerintem, hogy nagyon sok mindenben határozottan szakítanunk kell majd az elmúlt évtizedek magyar liberalizmusával, amelynek gondolatvilágát olyanok alakították ki, akiket épp a baloldaliságuktól vett búcsú tett liberálissá.

De a liberalizmus akár radikális bírálata és a liberálisokkal való ijesztgetés között meglehetősen nagy a különbség. A külvároshoz és a vidékhez fűző tevékeny szolidaritásnak nagyon kevés köze van a belvárosozáshoz, már csak azért is, mert többféle külváros és vidék, mit több, még a belváros sem teljesen homogén. A „körútiliberális” tökéletesen valóságidegen ideológiai konstrukció, amelyet „felülről” erőltettek a HaHá-ra és másokra anélkül, hogy észrevették volna (ettől még van középosztályos érzéketlenség is, nyilván). Ahogy, persze, a HaHa lenácizása sem több az úri közönség reflexióképtelenségének sokadszori deklarálásánál . A látszat ellenére az ilyen frázisok nem „kritikusak”, kritikus az lehet, aki nem éri be elemzést helyettesítő panelekkel, és akinek nem mindig az örökölt szimbolikus tér helyükön hagyott KRESZ-táblái határozzák meg a mozgását. A „juszt se” egy fél fokkal sem önállóbb vagy értelmesebb döntés a „csakazértis”-nél. Továbbá amennyiben liberalizmuskritika helyett liberálisozással töltjük értékes időt, nem vesszük azt sem észre, hogy melyik harctérre nem szükséges kivonulnunk. A Buzi Újhullám aktivistáinak a Népszabadságban megjelent kiáltványában szerepel, hogy „elutasítjuk azokat a politikai erőket, amelyek az emberi jogokat elválasztják a szociális igazságosságtól, amelyek érdekeltek a manipulálható kisebbségek kisebbségi létben való tartásában”. Igaz: a jogegyenlőség önmagában nem elég, a repressziónak számtalan módja van még. De azt feltételezni, hogy a liberálisok, a jogegyenlőség őszinte hívei „a manipulálható kisebbségek kisebbségi létben való tartásában” volnának „érdekeltek”, már öncélú rosszindulat csupán és színvonaltalan összeesküvés-elmélet. A liberálisok nem ellenségei mindenfajta szabadságnak, csak mi több és valódibb szabadságot akarunk náluk. Nem nagyon ciki véletlenül valamiben egyetérteni, mondjuk, liberálisokkal, nyugodjatok meg, a legjobb családban is előfordulhat. Az, hogy a liberálisok hisznek valamiben, még nem bizonyítja, hogy nem igaz.

Még egyszer: nem a kortárs magyar liberalizmust védem, csak a gondolkodást és a távlatos cselekvést helyettesítő stigmatizálását unom: ugyanis politikailag terméketlen, a szimbolikus ellentéteken nemhogy nem emelkedik felül, hanem éppen megerősíti ezeket, semmihez nem tesz hozzá semmit (méltányolható érzelmi igényeket kielégíthet, de akadnak azért felhőtlenebb örömök is). Ha továbbra is ennyit tud mondani az alternatív baloldal országnak és világnak, akkor nem szabad csodálkoznia, ha ezután is Szárszón fogják megmondani helyette a Nagy Egyesült Nemfidesz nevében, hogy akkor mi is legyen, a Bajnai-e vagy inkább a Mesterházy.

Vári György