Most, Baja után, bírósági ítélet után (az önkéntesség elvének sérülése) és eredményhirdetés után érdemes talán pár szót szólni a természetesen bizonyítatlan gyanúról, amely (túl a nyilvánvaló és szisztematikus megfélemlítésen) az egész választást belengte. Hogy az önkéntesség elve esetleg nem csak az ingyenes szállítás miatt sérülhetett, hogy kaphattak a körzet némely lakói más ellenszolgáltatást is. Hogy a konkrét esetben így volt-e, nem tudhatjuk. Azt viszont nagyon is jól tudjuk, hogy általában véve már réges-régen bekövetkezett a politikai jogok áruvá válása Magyarországon. Tudjuk, persze, de mégsem értjük, hiába volt jóformán szükségszerű.   

Hogy mi akadályozza a különben nyilvánvaló megértését szerintem, annak megvilágítására hoznék egy szemléltető példát, ígérem, hogy csak látszólag térek el a tárgytól.

Bizonyára Önök is megfigyelték, hogy a progresszív és rém kritikus, minden talmit megvető, minden manipuláción átlátó okosemberek között divatba jött a „prostizás”: a független megszólalók szép szokásává vált lekurvázni azokat, akik szerintük nem annyira függetlenek, mint maga az éppen igét hirdető észosztó – és aztán, persze, viszont. Vegyük például az önmagába (saját bátor éleslátásába) teljes mértékben viszonzottan és boldogan szerelmes alterceleb, Puzsér Róbert tankönyvi tisztaságú esetét.

Puzsér egyik mélyenszántó bejegyzése elején megállapítja, mennyire álszent dolog Szepesi Nikolettet lekurvázni, mivel könyve „mélyén” nem más mint  „egy borzalmas emberi sors” „rejlik” (különben vicces, hogy úgynevezett együttérzését” csak a filléres romantikus lányregények kliséinek átvételével képes megfogalmazni a hiperreflektált jólmegmondás honi virtuóza). A következő mondatban viszont rögtön hozzá is teszi érzékeny megfigyeléséhez, hogy Szepesi „mindössze egy hétköznapi prosti, akit számtalan férfi megkúrt, csak ő a fizetségét nem direktbe kérte el, hanem most hívja le a számláról egy tételben”. Mert mit akar ez a repedtsarkú céda, ez a riherongy? Igen, hogy megvegyék a könyvét. Sőt, hogy egyenesen pénzért vegyék meg. Bizonyára már Puzsérnak és lelkes lájkolóinak is feltűnt, hogy ez nem csak Szepesi Nikolettel van így, hanem, mondjuk, Günter Grass-szal és Umberto Ecoval is. Azt tetszettek szellemesen felfedezni, hogy a könyvpiacon úgynevezett „áruk” cserélnek gazdát, a magasztos és jobbító kultúra: árucikk (és a könyvekkel megszerzett, megérdemelt hírnév aztán ismét konvertálható pénztőkére, példányszámra). És további rossz híreim is vannak, hogy ugyanis többé-kevésbé mind abból élünk, hogy áruba bocsátunk valamit, azok, akiknek más nem áll a rendelkezésükre, ismeretesen a munkaerejüket idegenítik el, adják bérbe. Szóval „prostik”. Az ápolónők, a tanárok, a multinacionális gyárak mérnökei, az informatikusok és a kukások, továbbá például e sorok írója is a cikkeivel. Valamint a kőfaragók és a balettáncosok.  

Ezekben a folyamatokban a százszor szent szerződési szabadság érvényesül, mindenki saját akaratából adja el a munkaerejét, amely az övé, tetszése szerint rendelkezhet vele. Pompás.  

És akkor most már csak azt kéne megválaszolni, hogy mégis milyen portékát vihet még ki ama híres szabad piacra az, akinek a „munkaereje” már nem eladható, nem kell, aki „kiszorult” a „munka világából”. Mije is marad – jó esetben – a lakosság ezen korántsem elhanyagolható részének egy a polgárok jogegyenlőségére és a szent magántulajdon tiszteletére alapuló államban? A politikai jogai, ezeket, - ha van még lakcímük és ehhez tartozó lakcímkártyájuk – problémátlanul birtokolják, bár nem használhatják őket semmire. Valójában nem részei már a politikai közösségnek. Rég megtanulták, hogy a „demokratikus váltógazdaság” őket sehogy sem érinti, konkrétan sehogy. Számukra a magyar pártpolitikai küzdelem minden tekintetben tökéletesen irreleváns. Nagyon pontosan elmondja egy a 32-es körzetben élő bajai „választópolgár”, egy idős asszony a 444. hu kampánytudósításában, egyetlen röpke percben, miről van szó(8.17-től).

A felvetésre, hogy „azért van egy másik lehetőség is”, vagyis a „politikai alternatíva” felkínálására az asszony kapásból visszakérdez: „Mi? Nézze, énnekem a saját pénzemen kell a tűzrevalómat megvenni, maga nem hoz nekem ide 5 köbméter fát, amivel egész télen tüzelek…, úgyhogy megköszönöm, ha elállnak a bejárattól”. A politikai jogok gyakorlása, vagyis a népuralom, a saját uralma a nép jó része számára olyasmi , aminél nem csak a tüzelő beszerzése, de még a bejárati ajtó elállása is sokkal fontosabb és valóságosabb kérdés. Rájuk szokták azt mondani az ellenzéki pártok Puzsérjai megvetően, hogy „eladják magukat pár ezer forint rezsicsökkentésért” (ezzel tökéletes kompatibilis érvelés azoké, akik ilyenkor – ha nem a szívüknek kedves párt nyer – nekiállnak cigányozni, a kettő remekül kombinálható is). Miért, mégis mit adjanak érte cserébe, ha nem a választójogukat? Van egyebük is? Ja, hogy az effajta jogok „elidegeníthetetlenek”. Hogy éppen-pont ezek, egyes-egyedül ezek, a politikai jogok nem árucikkek? De édes, drága szíveim, kedves liberális demokrata barátaim, hát sosem hallottatok még Ti a „gazdaság vastörvényeiről”? A kereslet meg a kínálat viszonyáról? Meséljek? Ha az egyetlen dolog, amit birtokolunk, nekünk nem kell semmire, míg másoknak jól jön és fizetni is tudnak érte, eladjuk, mint a szél, legyen akármilyen elidegeníthetetlen elvileg.

Mit gondoltatok, mégis hová teszik a politikai jogaikat ezek az emberek? Szerintetek mit kéne csináljanak ezekkel a jogokkal, ha különben semmire se jók? Nincs mit meglepődni azon, ha az új magyar demokrácia történetében nem először merül fel annak igen erős gyanúja, hogy a nyomornegyed, a cigánytelep, a prekariátus szavazatait a pártok egyszerűen megvásárolták. (és némelykor nem csak a gyanú merül fel: gondoljunk, mondjuk, a minden tekintetben emblematikus Papcsák Ferenc politikusi pályakezdésére). Ugyanide tartoznak a tüntetésekre kirendelt közmunkások is, mert ne tévedjünk el, nekik sem a munkaerejük lett megvéve. Először megfosztattak attól, hogy állampolgárnak tekinthessék magukat, aztán a gyülekezéshez, a nyilvános véleménykifejezéshez és általában a politikai cselekvéshez fűződő, immár merőben formális jogaikat egyszerűen felvásárolták. És ezzel – mint mondani szokták – be is fejeződött a rendszerváltás. A Nemzeti Együttműködés Rendszere (lám, milyen beszédes név) azzal járult hozzá a fejlődéshez, hogy ezt a piacot lényegében „államosította” például a közmunkaprogram keretében és eredményesen leszorította az árakat.   

Mindaddig, amíg tekintélyes tömegek számára értéktelennek tűnnek politikai jogaik, ameddig szociális helyzetük kívül tartja őket a valódi politikai közösségen, addig tehát a Baja-jelenség szükségszerűen fog majd megismétlődni. Mindaddig, amíg ilyen kiterjedt lesz az underclass, a prekariátus és ilyen mértékű marad kiszolgáltatottsága és nyomorúsága, addig velünk marad a politikai jogok áruvá válása is. Akinek a Magyar Köztársaság „helyreállításával” kapcsolatban vannak ambíciói, annak érdemes mindezt néha az eszébe idéznie.  

Vári György