1956 október 23-a 57. évfordulóján az ellenzéki és kormánypárti vezetők, mint az természetes, egyebek mellett azzal a szándékkal fogják megtartani beszédeiket, hogy leróják tiszteletüket 1956 hősei előtt. A kormánypárti, és a kormányt jövőre leváltani kívánó ellenzéki szónokok az ‘56-os felkelők dicséretén túl talán kevés dologban egyeznének ki olyan könnyen, mint a szocializmus elutasításában. Az 1956-os forradalomról való közbeszéd - az eseményekben való szerepükhöz mérten - méltatlanul keveset szól azoknak a felkelőknek a céljairól és politikai nézeteiről, akik 57 éve a nemzeti függetlenség mellett egy igazságosabb társadalomért, a valódi szocializmus kivívását remélve küzdöttek. Ők, politikai nézetüket tekintve, fényévekre állnak balra a mai szónokoktól, akik így ma bizonyára hallgatni fognak ezen ünnepeltek nézeteiről. Mi, Angyal Istvánról megemlékezve, a forradalom egy olyan figurájáról szólunk röviden, aki ‘56-ban a társadalmi igazságosság nevében fogott fegyvert.

 A forradalom idején 28 éves Angyal István november 8-ig volt annak a Tűzoltó utcai fegyveres felkelőcsoportnak az egyik parancsnoka, akiket “az különböztette meg a többi fegyveres csoporttól, hogy egyöntetűen kommunistáknak vallották magukat”. A jellemzés Eörsi Istvántól származik, akit a forradalom után Angyallal együtt fogtak perbe. Később Angyal ügyét elkülönítették, a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezésével és vezetésével vádolták meg, majd ‘58 decemberében kivégezték.

Angyal 16 évesen megjárta Auschwitzot, édesanyja és egyik nővére is koncentrációs táborban halt meg. A fasizmus borzalmának élményétől nem függetlenül gyűlölte az 1945 előtti politikai rendszert, és mint korosztályából sokan - a korszak azon normarendszerével tudott azonosulni, amely az embertől elvárta, hogy “támasszon humánus követeléseket a valósággal szemben, kérje tőle számon a szabadságot, az egyenlőséget, a polgárinál szélesebb körű és mélyebb demokráciát, a kizsákmányolásmentes társadalmat.” Ugyan marxista-leninista műveltség terén - a forradalom fegyveres vezetői közül legalábbis bizonyosan - kiemelkedett, sok társa látta hozzá hasonlóan a forradalomban egy alulról szerveződő, igazságos, kizsákmányolástól mentes társadalom létrehozásának, a valósággal szemben támasztott követelések behajtásának lehetőségét.

A pártba ugyan soha nem lépett be, de a kommunista hatalomátvételt lelkesen támogatta. 1953-ra - elsősorban a koncepciós pereket és a dolgozók szenvedését látva - kiábrándult a Rákosi-rendszerből. A sztálinista önkénynek sem sok köze volt ahhoz, amiben Angyal István és barátai hittek: “Pista <a felfegyverzett munkások államhatalmáról> ábrándozott, a párt- és állami privilégiumok megszüntetéséről, fecsegő és fejbólintó parlament helyett dolgozó népképviseletről, az állam fokozatos elhalásáról...” Október 24-én arra a felvetésre, hogy Magyarországon vége a kommunizmusnak, így felelt: „Kijelentettem, hogy ő rosszul látja a dolgot, mert itt éppen a kommunisták, a szocializmus eszméivel fűtött és azon nevelkedett fiatalok mozdultak meg a szocializmus eltorzításával, eltorzítóival szemben, tehát most lesz csak igazán szocializmus Magyarországon.”

Eörsi elmondása szerint köreiben Angyal volt az egyetlen, aki október 23-a előtt gondolt a forradalom lehetőségével. "Ahogy bizonyos állatok előre megérzik a földrengést, pattanásig feszült idegekkel szimatolnak körbe-körbe, úgy jelezte túlfinomult érzékenysége, hogy nemsokára kizökken az idő. Sétáltunk hárman, a szeptemberi Károlyi kertben, és ő halálosan komolyan tudatta velünk: <Forradalom lesz.> Úgy néztünk rá, mint valami hibbantra. Egy sztálinista rendszerben, még ha viták rendítik meg, még ha a párt meghasonlik is, a hatalmi szervek rendkívüli ereje és brutalitása folytán valószerűbbnek tetszik, hogy egy szép napon megnyílik az ég, és egy arkangyal jelenik meg dalolva a résben, mint hogy a lakosság kitódul az utcára, fegyvert kap a rendőröktől és a katonáktól, és az államhatalom éveken át épített erős bástyája szétesik néhány óra alatt."

A forradalom mégis kitört, Angyal pedig belevetette magát a fegyveres harcokba és a röplapok gyártásába. Kádár lépéseit és a szovjet beavatkozást - elvtársaihoz hasonlóan, és a magyar polgári-konzervatív köröktől eltérően - természetszerűleg nem az ellenállás igazolásaként, hanem hite beszennyezéseként és árulásként élte meg, azok árulásaként, akikről Angyal úgy tudta, hogy szövetségesei az egyenlőségért vívott küzdelemben.

Az 1956 után kiépülő Kádár-rendszer nem kívánt további municiót szolgáltatni a szocializmusért kiáltó későbbi nemzedékek számára, a forradalmat követő hatalom igyekezett inkább elfeledtetni a magasztos politikai elveket. Aztán a Kádár-rendszer - részben a demokratikus forradalom tabusításán alapuló - kompromisszumának is vége szakadt, de a kizsákmányolástól mentes és szabad társadalom eszméi mellett megalkuvás nélkül kiálló felkelők motivációiról továbbra is leginkább hallgatunk. 1989 óta az ‘56-os forradalom elsősorban a rendszerváltás antikommunista előképeként szolgál a kortárs emlékezet számára. Az egyenlőségért és szabadságért életüket adó hősökről így megemlékezünk, hiteikről és meggyőződéseikről azonban hallgatunk.

Az idézetek Eörsi István: Emlékezés a régi szép időkre című könyvéből valók (noran, 2006).

Papp Gazsi

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni emlékezetpolitikáról, támogass minket!