A választások után sorozatba kezdünk, amely megpróbálja felfedni a baloldal vereségének okait, és megkeresni a változás lehetőségeit. Ennek első részét olvashatjátok.

Elég sokan vagyunk, akik számára nem okozott túl nagy meglepetést a választási eredmény. Nekem a meghatározó élményem mégsem elsősorban ebből  fakad, hanem az oda vezető zsákutca miatt fokozatosan alakult ki. Hogyan érzem magam? Elegem lett az öncélú, destruktív okoskodásból és a nevetséges pozícióharcokból. Mindez ugyanis szerintem nem más, mint a NER által diktált háborús módszerek és keretek eredménye.

rajz: Kovács Orsi

Ha valaki netán nem politizálgatott volna eleget (szándékosan írom így: nagyobb nemzeti sport ez a focinál) és nem utazott volna néha az országban a saját szubkultúráján kívülre, akkor is kitalálhatta az április 6-i eredményt: mindegyik közvéleménykutatás a NER győzelmét jósolta, és naivitás volt azt feltételezni, hogy az összes ennyit torzított. Elég világos volt az is, hogy a prognosztizálható győzelemre egyébként feleslegesnek bizonyult csalással segítenek rá. Több millió embert sem a tisztességtelen körzethatárok, sem a kampány manipulálása, sem a kamupárt-dömping, sem pedig, és ez a legfontosabb, a NER négy évének teljesítménye nem zavart. Még több milliót pedig nem eléggé zavart mindez ahhoz, hogy egyáltalán elmenjen szavazni a kormány leváltása érdekében. Viszonylag egyértelmű volt az is, hogy a NER-nek 2014 áprilisában nem akad valódi kihívója: a demokratikusabb ellenzék kampánya defenzív bénázásban és felesleges, javarészt káros belső taktikázásban merült ki, a Jobbik pedig hiába támadott vizslákkal a szokásos zsidózás és cigányozás helyett, csak olyan messzire tudott szaladni, amennyire a gazdi, vagyis a NER megengedte a pórázát (a továbbiakban a Jobbikról itt nem írok, ez inkább egy személyes beszámoló, és bocsánat: nincs most a Jobbikhoz semmi kedvem).

A kudarc után a demokratikus ellenzék oldalán sokan az eliten belül kerestek bűnbakot, vagy egyenesen a választókat hibáztatták, némelyek önfeledten vetették magukat belharcokba ún. „önvizsgálat” ürügyén, mások pedig minden kritikát elhárítva hajtogatják, hogy most az Európai parlamenti választásokra kell koncentrálni köldöknézés helyett. Az, hogy nem olvasunk mostanában sem túl sok érvényes, ésszerű és esetleg tanulságos magyarázatot a bukásra a demokratikus ellenzék (hozzá kell tennem: valódi) politikai pártjaitól, mindenesetre arra utal, hogy a racionális elemzés a kampányt sem jellemezte túlzottan.

Sokféle ok áll a demokratikus ellenzék leszereplésének hátterében. Ami engem mindebből a legjobban foglalkoztat, az egyben a NER egyik legnagyobb vétke, s amit könnyedén rá is tudott erőltetni az ellenzékére: a szekértáborosdi, az állóháború és az ehhez tulajdonképpen kierőszakolt mentalitás: a sehová nem vezető igehirdetés a hordóról, a nem megoldás-orientált, pökhendi kritika, a percérdekű hatalmi helyezkedés és az egoista félelmek.

Ha egységes a NER arcvonala (és nincs kiszólás, panelprolizás, kötelezés), akkor eredményesen alkalmazza militáns technikáit: az ellenséget lerohanással, erődemonstrációval pánikba ejti, megosztja, aztán vagy teljesen kivégzi, vagy hagyja, hogy saját kardjába dőljön.

Természetesen nincs semmilyen értelmes változás racionális érvek és konstruktív vita nélkül, amit megelőz az önvizsgálat és amit majd a tettek követnek is. Sajnos a demokratikus ellenzéknél (és a többé-kevésbé ehhez bekötött sajtójában, az ilyen cikkekre kattintgatók véleményeiben) a NER eredményes taktikája miatt ennek láttam és látom sokkal kevesebb nyomát. Teljesen szubjektív benyomásom szerint a baloldali diskurzust sokkal inkább a Kérlelhetetlen Axiómák Kinyilatkoztatása jellemezte, hozzátéve, hogy aki mást gondol, az jobb esetben ostoba, hisztérikus stb., vagy rosszabb esetben velejéig romlott kollaboráns. Esetleg mindkettő. Kívülről legalábbis úgy tűnt, hogy sokszor szinte teljesen ötletszerűen merült fel, hogy kivel kell összefogni, kivel ne, vagy kell-e összefogni egyáltalán, a múltat minden szereplőjével végképp el kell-e törölni, vagy nem kell mindenkit és mindent összemosni, mi legyen: orbántakaroggy/ gyurcsánytakaroggy/ mindkettőtakaroggy/ szavaznisetakaroggy. Szinte egymásra teljesen reflektálatlanul folytak erről néha egyenesen köpködő a viták, részben nem is a teljes nyilvánosság előtt, hanem névtelen források kiszivárogtatásaival és üzengetésekkel. De még a nyilvános - sajtóban lefolytatott - vitákat is mindenek felett dominálta a másik álláspontjának becsmérlése.

Márpedig milyen baloldal az, ami még saját maga és vitapartnerei irányában sem mutat toleranciát és tiszteletet? A NER által diktált agresszív, háborús ordibálástól hangos a közbeszéd: hogy ez hány embert érdekel, hogy mennyi értelme van ezt a stílust átvenni, az látszik a baloldali eredményeken.

Egyrészt tehát a választások előtt sikerült a NER-nek a félelmet elültetnie ellenségei soraiban, s ez talán legjobban az ellenzék zavart kommunikációs kultúráján mutatkozott meg. A kommunikáció elgyengítésének eredménye egyfelől az ellenzéken belüli párbeszéd rossz minősége, (NER logikával az ellenfelet az "utánpótlástól", vagy hátországtól vágta el, gyöngítette a belső információ áramlást), másfelől "kifelé" a választókkal való szót nem értés (kampány kinyiffantása).

Másrészt a NER nyomasztó fölényű gépezete különösebb erőlködés nélkül kipréselte a baloldalból legrosszabb helyezkedős reflexeket is. Rettentő tanulságos, ahogy először ebbe elroppant az LMP, és becsületes, szimpatikus emberek, talán egykori barátok is máig kibékülni képtelen ellenségekké váltak. Ez a párt volt számomra a leglendületesebb, legkreatívabb és leghitelesebb 2010-ben, nem egy "kisebbik rossz", hanem egy értelmes alternatíva: mára azonban a belháború romjait is kezdi felvetni a gaz. Az MSZP bizonyos szempontból talán megújult személyekben, de a klasszikus 50-es éveket idéző szalámizós taktikákat bizony el nem felejtették. Miután az LMP „sikerrel” megbénította és kettészakította magát, a MSZP pillanatok alatt rátelepedett az Együtt és később hozzá csatlakozó PM politikusaira, akik legjobb igyekezetük ellenére, sok szerencsétlenkedés mellett sem tudtak ez ellen mit tenni és esélyük sem nagyon volt gatyába rázni magukat. Az MSZP – bár szándékát nem akarom eleve rosszindulatúnak beállítani, de tény, hogy - villámgyorsan elszabotálta a tárgyalások nyilvánosságát és végül megfúrták a koordinált külön listaállítást is, érthető üzenetek kommunikálása helyett vállalhatatlan céltáblákkal higítva fel az amúgy is agyonfetisizált „összefogást” (pedig a politikában közhely, hogy a koalíciós 1+1 nem mindig kettő, hogy nem minden szövetség kumulálja a voksokat). Az Együtt-PM részben profi politikusai túl sokat küszködtek saját (egyfelől MSZP-s, másfelől LMP-s) kínos múltjukkal és majdnem teljesen elveszették a civil mozgalmak mobilizációjára való képességüket, ami tömegbázisukat gyengítette.

Márpedig hogyan mutat a baloldal igazi szolidaritást, ha saját politikai családján belül a működés legfőbb elve, hogy legyengítjük, megfúrjuk, sarokba szorítjuk, majd izomból lenyomjuk a partnereket? Hogyan lehet az egész ország problémáira érvényes és hiteles válaszokat adni, a kaotikus félelmi reakciók és marakodás közben?

A NER, dacára a nemzeti hitvallásnak, nem békére és egyetértésre épít, hanem egész működésére a harci üzemmód jellemző. Nem nagyon ismeri a nehéz tárgyalásokkal elért, békés kompromisszumokat, hanem sokkal inkább a bajtársak jutalmazását és a legyőzött alattvalók hallgatását kedveli. Erőforrásai (a háborúhoz leginkább pénz, pénz és pénz kell) miatt jelenleg nem lehet legyőzni saját módszereivel és saját frontjain - ellenzéke nem is tud kitörni az általa leuralt hadszíntérről.

Én nem hiszek abban, hogy érdemes túl sokáig másra mutogatni és hogy sok értelme annak, ha az ellenzék kérlelhetetlenül, totálisan agyagba döngöli saját magát – ez a NER játéka: nem akarok belemenni. Éppen ezért az olyan cikkeknek, mint ez is, elég korlátozott a haszna. Inkább az a gondolat foglalkoztat, hogy a csatazajban miként lehet mondjuk három-négy olyan lényegi kérdést találni, amiben az ország békében egyetért és amelyek kedvéért megtanulnak a politikailag nem egy nézeteket valló polgártársak tisztelettel együtt élni, s hogy ezen folyamat természetes részeként a baloldal és a liberális gondolat hogyan építi újra, gyakorlatilag a nulláról legfontosabb értékeit. Nem más kárára, hanem az ország hasznára.

Kattints ide és íratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére