Minden kormányzat politikai célokra akarta használni a civileket. Korábban a rossz pályázati rendszerekkel, most teljes forrásmegvonással büntetik őket - mondja Móra Veronika az Ökotárs Alapítvány igazgatója, a Norvég Civil Támogatási Alap magyarországi kezelője, biológus. Interjúnk:

fotó: Halász László, Zöld Pók

Én egy percig nem állítom, hogy az előző kormányzatok megpróbálták volna megérteni a civilek működését és igényeit. Az aktuális kormányzat a civil szektorban mindig is a saját politikai céljai elérésének az eszközét látta. A különbség abban van, hogy a többieket, akik nem az ő politikai köréhez tartoztak, mennyire hagyta levegőhöz jutni.

Pénzt osztani könnyű, nagyon könnyű, de jól pénzt osztani, hogy annak tényleg valami hatása és eredménye is legyen, az borzasztó nehéz. Ezzel a nehézséggel a korábbi intézményrendszer sem tudott megküzdeni, a mostani meg már nem is akar. 

KM: A Nemzeti Civil Alapból Nemzeti Együttműködési Alap lett. A nevében is megüzeni, hogy mire számíthatunk. Vagy együttműködünk, vagy mehetünk a sóhivatalba. 

A biológusok között járja egy mondás: mérd mikrotómmal, rajzold meg krétával, vágdi ki baltával. Ezt csinálja a Fidesz. A diagnózisai nagyon helyesek és pontosak: tényleg nagy baj volt a korábbi pénzosztó rendszerrel. Erre ők fogták, lebontották a régi rossz rendszereket, és a helyükbe új, szintén rossz, de legalább kormányhű rendszert ültettek. 

A válságig, majdhogynem a Fidesz kormány hatalomra kerüléséig áltathattuk magunkat abban a hitben, hogy itt relatíve erős civil szektor van. Sok szervezet van. Még a foglalkoztatottságban is mérhető volt a részvételünk: nyolcvanezer ember dolgozott a szférában.

Mindig volt sírás, hogy kevés a pénz, de valahogy azért mindig lett pénz. A Nemzeti Civil Alap évente 8-10 ezer szervezetet támogatott. Az elmúlt tíz évben az NCA-val és az uniós pályázatokkal azonban belekényszerítették a pályázókat egy olyan világba, ahol a civil a pályázati felhíváshoz igazítja a maga tevékenységét, és nem a helyi, releváns, valódi céljaihoz és tevékenységéhez keres forrást. Mivel a pályáztatókat nem érdekelte, hogy valójában mit csinálnak a civilek, ezért a civilek elkezdték azt nézni, hogy mire lehet pénzt kérni, milyen indikátorokat kell produkálni. 

KM: Lehetett tudni, hogy rendes projektbe mindig bele kell írni két rendezvényt.

Nyitó és zárórendezvényt is!

KM: Meg nagyon sok gémkapcsot. 

Ebbe belekergették a pályázókat a rossz pályáztatói működésükkel. És aztán 2010-ben ezek a csapok egyszerre záródtak el. Ezzel párhuzamosan az érdekérvényesítésnek a hagyományos csatornái, mint a petíciók, beadványok, egyeztetések, egyszerre befulladtak. A lobbimunka szinte megszűnt.

KM: Olyan szintű a pártfegyelem a kétharmadon belül, amilyet soha nem láttunk korábban. A kormánnyal szembehelyzekedő szervezeteknek haragoztak. Ők már szinte csak tőletek számíthatnak pénzre. De vajon a ti elvárásaitoknak megfelelnek?

Látjuk a Norvég Civil Támogatási Alapnál, hogyan küzdenek az állami pályázati logikához szokott szervezetek azzal, hogy mi embernyelven beszélünk velük, és tényleg arra vagyunk kíváncsiak, hogy ők mit tudnak, mit szeretnének. Megpróbáljuk előhívni azt, ami emberek fejében van. Aki ott van helyben, ő tudja, hogy mire van ott szükség.

Mi alapvetően őszinteségre és bizalomra építünk. Az állami rendszerek jellemzően azt keresik, hogy hol akar csalni a pályázó. Mi ezzel szemben azt mondjuk, hogy legyél velünk őszinte, és mi is őszinték leszünk veled, és dolgozzunk együtt, mert a siker közös érdek. Igyekszünk elmozdulni a horizontális partnerség felé.

Van egy személyessége annak, ahogyan a pályázókkal bánunk, van arca a rendszernek. Minden projektenk van egy felelőse a mi oldalunkon, egy olyan ember, akit lehet ismerni. Föl lehet hívni, lehet neki ímélt írni, vászolni fog rá. Ezzel szemben a régi Nemzeti Civil Alapnál, meg most a Nemzeti Együttműködési Alapnál van egy darab telefonszám, azt hívja mint az ötezer pályázó és támogatott, ahol szerencsétlenek gépzenéket hallgathatnak egy félórán keresztül, aztán vagy fölveszi valaki, vagy nem.

KM: Azért talán mégiscsak meg kell nézni valahogyan, hogy a vállalt munkát elvégezték-e.

Az elszámoltathatóság nyilvánvalóan nekünk is fontos. Mi is elvárjuk és ellenőrizzük is, hogy megtegye, amit elvállalt, és tisztességesen elszámoljon felőle. Volt már szervezet az előző támogatási ciklusban, amelyiktől bírosági úton követeltük vissza a pénzt, mert nem számoltak el. Egy ilyen volt a 240-ből.

KM: Meg kell mérni, hogy mennyit végeztek? 

A korábbi pénzosztó szisztéma csak nagyon kézzelfogható dolgokban tudott gondolkozni. Infrastrukturális beruházásokra állították be a rendszert, arra jó indikátor a méter, a kiló meg a vasbeton-acél. És amikor humán típusú fejlesztésekre kerül sor, mint oktatás, szociális munka, közösségfejlesztés, olyankor már nem lehet a méterben és kilóban megmérni az eredményeket, de ezek helyett nem tudtak jó indikátorokat kitalálni. És még kevésbé tudták az indikátorokat mérni.

Ahhoz, hogy ilyen humán típusú fejlesztésekben mérjél, pénz-paripa-fegyver kell. De az állami pályáztatók sose áldoztak erre. Az csak egy dolog, hogy egy projekt X munkanélkülit átképzett akárminek, ez csak egy szám, de nem jelent sokat. Hogy azokból a munkanélküliekből mi lett, hogy el tudtak-e helyezkedni vagy sem -, többnyire nem -, hogy az ő hozzáállásuk az élethez változott-e, hogy esetleg jobban tudták-e szervezni az életüket – ennek a megállapításához szociológusok hadát kellett volna ráereszteni a terepre. 

KM: Ez drága mulatság. 

Nagy kérdés, hogy mennyibe kerülne a rendszert átalakítani bizalmon alapuló igazgatási módba, ahogy mi is csináljuk. Nem hiszem, hogy drámaian sokkal több lenne így. Több idő, energia a támogatottak „simogatása”, meg a velük való együttműködés, cserébe az adminisztratív oldalon szerintem megtakarítunk annyit, mint amennyi többletmunkát igényel a pályázóval való partnerség.

A mi munkatársainknak van bizonyos fokú autonómiájuk. Őket tényleg érdeklik azok a szervezetek, akikkel együtt dolgoznak. Az a céljuk, hogy hozzásegítsék a támogatottakat, hogy a lehető legjobbat hozzák ki magukból. Ez viszont csak olyan szervezeti kultúrában működhet, ahol az alsó szinten levő beosztottakban is megbíznak valamilyen szinten a főnökeik.

KM: Végülis a kormány is ezt csinálja: mindenhová olyanokat ültet, akiben megbízik. Csak hát ő egy bizonyos típusú emberben bízik meg, aki a strukrúrához a belehalásig hű. 

Az állami pályáztatóknál sem szörnyek ülnek. Aki a pályázóval közvetlen kapcsolatban áll, az nem azért undok, mert így született, hanem azért, mert borzasztóan fél attól, hogy mi lesz a következménye, ha nem találja ki a felettesei gondolatait. Semmilyen döntési kompetenciája nincs.

Mi ezzel szemben egy lapos szervezet vagyunk. Sok minden rá van bízva a programfelelősre, ő ezeket el tudja dönteni. Ha meg nem, akkor is csak egy szintet kell följebb mennie, mert nincs több szint..

Vannak necces esetek, előfordul, hogy egy pályázó megpróbál sunnyogni. Rendszerint ilyenkor kell nekem, vezetőként belépnem a helyzetbe. 

KM: Ezzel szemben az uniós pénzek átszervezésénél Lázár János ujjaira varrják rá a összes szálat. Központosítanak. 

Teljesen ki van zárva, hogy ezt a feladatot valaki el tudja látni. Alapvető célokat ki lehet tűzni központi szinten, de a lényeg az aprómunkában rejlik. Nem véletlen, hogy ők is minél nagyobb kupacokban akarják kitolni a pénzt. Az a baj, hogy ezeknek a nagy projekteknek a hatékonysága a béka feneke alatt van. 

KM: Ez a pályázati logika éppenhogy kizárja azokat a kis helyi szervezeteket, akik tényleg kint vannak a terepen, és az ottani valósághoz alkalmazkodva működnek. De rendes alulról szerveződő civil, vagy akár egy helyi kisvállalkozó soha nem fog tudni olyan betűlevest meg papírtengert produkálni, amit ezek a nagy pályázatok igényelnek. 

Az uniós pénzekben, a Strukturális Alapos pénzekben is lenne lehetőség arra, hogy egy külső szervezet bonyolítson le egy kispályáztatást, meghatározott célokkal. Ezt úgy hívják, hogy Global Grant. Hosszú lobbifolyamat hatására nagy nehezen 2009-ben ki lett írva egy keret global grantre, amit kifejezetten közösségfejlesztésre kellett volna szétosztani. Lett volna erre körülbelül egymilliárd forint. Lelkesen meg is pályázatuk a lebonyolítás feladatát. Élénken előttem van: 2009 szeptember 15-e volt a beadási határidő. 14-én este megjelent az NFÜ honlapján, hogy fölfüggesztik ezt a pályázatot. Akkor a mienk már bent volt. Teljesen jogtalan volt, mert felfüggeszteni csak egy folyamatos beadású pályázatot lehetne. Soha nem kaptunk választ arra, hogy miért. Nekem egyetlen magyarázatom van erre: a rendszer akkor is, most is félt attól, hogy egy nagyobb kupac pénzt kiadjon kezelésre egy olyan szervezetnek, amely szervezet fölött nincs direkt kontrollja.

KM: Hogy milyen EU-s pénz jut el Magyarországra, és azt hogyan osztják, azt ki dönti el? 

Az elosztás és főleg az eljárás részletei teljes mértékben magyar döntések eredményei. 

KM: Pedig van ennek legendáriuma, hogy az EU értelmes dolgora sose ad pénzt.

Ez legenda. Az NFÜ-sök maguk ismerték el. Az előző ciklusban az NFÜ Koordinációs Igazgató Hatóságával hosszan egyeztettünk arról, hogyan tehetnék pályázóbarátabbá az uniós pénzek osztását. Ők voltak azok, akik kimondták a szájukkal: az, hogy hogyan működik a rendszer, 80%-ban hazai hatáskör. Mindenki azon parázik a projektje körül, hogy mit szól majd Brüsszel. Pedig nem Brüsszel kötözködik itt a pályázókkal, hanem a magyar kormány.

Köszönet a technikai segítséget Moór Évának és Papp Gabriella Zsófiának.

Kattints ide és íratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére