“Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.”
- József Attila

Csak most tudok írni róla.

Rózsa Milánt - mint legtöbb barátomat - közös politikai küzdelmeinkben ismertem meg, és elsősorban ezeken keresztül kötődtünk egymáshoz. Legtöbbször szervezési találkozókon, tüntetéseken, polgári engedetlenségre való készülődés közben, bírósági tárgyalásokon - vagy éppen a Budapest Pride esti buliján - találkoztunk. Egyik legszebb élményem róla, ahogyan A Város Mindenkié csoport József Attila megemlékezésén megrendítően szépen felolvasta egyik kedves József Attila versét. Mikor a polgári engedetlenség gyakorlatáról tartok előadást, a fegyelmezett erőszakmentesség legszebb magyarországi példájaként mindig egy arról készült rövid videót vetítek le, amelyen Milán 2013 márciusában a Fidesz-székház udvarán rendületlenül tűri annak a Fidesz-szimpatizánsnak a verbális és fizikai agresszióját, aki azt kérdezte tőlünk: „Kértek egy kis sósavat a pofátokba?”, az arcába tolta Milán „Nincs papír - nincs család?” feliratú transzparensét, majd letépte róla.

Barátai, aktivista-társai és tisztelői emlékeznek Milánra, fotó: Lukács Áron

Először nem tudtam felfogni, hogy mi történt, aztán sokat sírtam, úgy mint legutóbb gyerekkoromban. Bátor, nyílt szívű, elkötelezett embernek ismertem meg, aki példamutató következetességgel állt ki azért, amiben hitt. Kevesen értették annyira, hogy a személyes: politikai, és fordítva. Mikor aznap este az Aurórában - annak a Sirálynak az utódjában, ahol gyakran találkoztunk - mécseseket gyújtottunk az emlékére, felmerült bennem, hogy miként lehetne valahogyan ezzel összhangban emlékezni rá. Az jutott eszembe, hogy mikor Szabó Ervin az őszirózsás forradalom előestéjén elhunyt, temetése napján a szervezett munkásság 10 perces munkaszünettel tisztelgett emléke előtt.

Azok a közös barátaink, akik nálam jobban ismerték Milánt, határozottan elutasítják, hogy politikai gyilkosságról szóló összeesküvés-elméletekkel próbáljuk feldolgozni a halálát. Egyetértek velük.

Ugyanakkor, ahogy Milán küzdelmét is csak azzal a siralomvölggyel együtt próbálhatjuk megérteni, ami a hazánk, úgy a halálát is. Az elnyomás nem csupán egy elvont fogalom, ott van a mindennapi életünkben, köztünk és bennünk: a bőrünk alá szivárog, a húsunkba vág. Legbelsőbb érzéseink: a büszkeség, az önbecsülés, a szégyen, a pszichológiai problémáink okozta szenvedésünk, éppúgy, mint az egészségünk - mind a társadalmi viszonyok, az elnyomás, és az egyenlőtlenség rendszerében elfoglalt helyünk függvénye. Ezt - és nem csupán a totalitariánus rendszereket - mutatja be mindennél szebben és pontosabban Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse. Az elnyomás ott van „az óvodákban, az apai tanácsban, az anya mosolyában, abban, ahogy a gyermek dadog az idegennek”, álmainkban, vágyainkban, holnapunkban, gondolatunkban, minden mozdulatunkban. „Mint a betegség, veled megy, mint az emlék, vonat kereke, hallod, rab vagy, erre kattog”.

Ezt mutatja például, hogy az egyenlőtlenebb társadalmakban többen szenvednek mentális betegségektől, és hogy az öngyilkossági kísérletek gyakorisága meleg férfiak körében többszöröse az átlagnak. Milán nem egyszer olyan pólóban jött tüntetni, amelyre azokat a stigmákat írta rá, amelyeket élete nagy részében viselnie kellett: „buzi”, „köcsög”. Egy akkor készült képen mellette vonuló tüntető azt írta a táblájára: „a homofóbia öl”. Milánt nagyon sok gyűlölet érte azért, amiben hitt, és azért, aki volt. Ez nem természeti adottság volt, hanem azokból a társadalmi viszonyokból következett, amelyekbe beleszületett, és amelyek megváltoztatásáért olyan sokat tett.

Sokan írtak Milánról a halála kapcsán. Több közös barátunk hangsúlyozta, Arthur Koestler József Attiláról szóló nekrológjához hasonlóan, hogy a humanista értékek, noha szóban és írásban méltó helyükre állítjuk őket, nincsenek méltó módon jelen a mindennapi gyakorlatunkban. Hogy nem vigyázunk eléggé egymásra. Igazuk van, és ez azt is jelenti, hogy a politikai aktivizmus magától értetődő részévé kell tennünk a hozott és az aktivizmus során szerzett traumák feldolgozását - különösen most, amikor nem adatik meg számunkra, hogy egy jogállami, plurális demokrácia jelentette kiváltságos politikai környezetben küzdjünk azért, amiben hiszünk.

Nem csak barátai írtak Milánról, hanem egy jobboldali blog is rövid írással tisztelgett emléke előtt. A szerző elismerését fejezte ki azért, hogy Milán „a szorongásaival, saját démonaival küzdve is vállalta a nyilvános küzdelmet azért, amiben hitt. Amiben én sosem hittem, amit mindig elutasítottam és elutasítok most is.”

Nem tudom, Milán mit érezne, ha olvasná. Csak azt tudom, én mit éreztem: fájdalmat és dühöt. A szerző jószándéka és őszinte megrendültsége ellenére sem tudtam a humanizmus értő megnyilvánulásaként tekinteni az írására.

Mert mi volt az, amiben Milán hitt, amiért küzdött? Milán kiállt az ország függetlensége mellett, az új paksi atomerőmű és az ahhoz kapcsolódó oroszországi hitel ellen, a felsőoktatás jogfosztó átalakítása ellen és az iskolai esélyegyenlőségért, az alkotmányos demokrácia és a jogállam eszméje mellett, a hajléktalan emberek hatósági üldözése ellen és a lakhatáshoz való jogért, legutóbb az internet-forgalom megadóztatása ellen. Ott volt a nők elleni erőszak áldozataira emlékező “Néma Tanúk” felvonuláson, segített az árvíznél, kiállt a törökországi Taksim téri tüntetők mellett, és gyertyát gyújtott az ukrajnai háborúskodás áldozatainak emlékére.

A legfontosabb számára, azt hiszem, az a nagyon egyszerű eszme volt, hogy egyenlőek vagyunk.

Milán hitt abban, hogy a megszokás (a „hagyomány”) nem igazolja az egyenlőtlenséget, a kirekesztést és az elnyomást. Hogy két férfi vagy két nő szeretete nem ér kevesebbet, mint egy férfi és egy nő szeretete, és igazságtalan, ha egy ország törvényei az előbbit - és így közvetve meleg és leszbikus állampolgárait - alacsonyabbrendűnek tekinti a másiknál. Erről szólt - az Alaptörvénybe és annak 4. módosításába foglalt kirekesztő házasság és család fogalom kapcsán - a „Nincs papír - nincs család?” feliratú transzparense is, amit leszaggattak róla. Miként volna lehetséges tisztelegni Milán emléke előtt, ha közben nem hiszünk vele együtt abban, hogy mindenki az lehessen, aki, és azt szerethesse szabadon, akit szeret; ha elutasítjuk, hogy a szexuális kisebbségek tagjai - köztük Milán - velünk egyenrangú és egyenjogú emberek?

Petri György írta A 301-es parcelláról című versében:

"Másrészt mit is kívánnék magamnak,
ha – ha-ha! – halott lennék,
és visszalátogatnék ide, mint kővendég?
Hogy hagyjanak már békén.
A kegyeletre szarok. Az élőkkel
kellett volna irgalmasabbnak lenni
(élni hagyni őket). Most már késő."

Akkor kellett volna kiállni Milán mellett, amikor örülhetett volna neki, és amikor szüksége lett volna rá. Akkor, amikor például a legutóbbi Pride-on egy dühös tömeg öklöt rázva ordította félelmet keltően, hogy „mocskos buzik, megdöglötök!” (több százezer honfitársunk mellett Milánra gondoltak), és a rendőrség mulasztásának következtében a felvonulás résztvevői sok esetben teljesen védtelenek maradtak a randalírozók fenyegetésével és esetenként az ellenük irányuló fizikai erőszakkal szemben. Vagy akkor, amikor a jobboldali médiabirodalom közellenségként kezelte, ami miatt félt, hogy felismerik az utcán, és összeverik. (A kevés személyes beszélgetéseink egyike során mesélte el nekem, hogy ezért egyszer egy közeli utcából is taxival ment haza, de amint beült a taxiba, azon kezdett szorongani, hogy a sofőr fogja felismerni és bántani őt. Annak kapcsán mesélte el nekem, hogy akkoriban én is hasonlókat éltem át. Talán senki nem értette annyira, hogy mit érzek, mint ő. Megértett, és ez nagyon jó érzés volt. Remélem, hogy ő is így érezte.)

Milán meghalt. Őt már nem tudják bántani azért, aki, és azért, amiben hisz. Ezért aztán nem sokra megy ezzel a sok elismerő szóval se. Bárcsak életében kaphatott volna többet, kisgyermek korától kezdve.

Sokan élnek köztünk viszont, akiket még meg tudunk védeni mindattól az elnyomástól, jogfosztástól, kirekesztéstől és az ezekből fakadó lelki szenvedéstől, ami Milánt is sújtotta – melegként, és az egyenlőség eszméje mellett a heteronormatív elnyomással szemben is kiálló bátor aktivistaként. Ezt viszont csak akkor tehetjük meg, ha vele együtt hisszük: mindannyian egyenlőek vagyunk, és teszünk azért, hogy ez valóra váljon. Így emlékezhetünk méltó módon Milánra.

Misetics Bálint

Misetics Bálint írásáról baráti beszélgetés alakult ki Milán aktivista-társai, a Kettős Mérce szerkesztői és szerzői között. Ennek során fogalmazta meg Vári György a lenti gondolatmenetet, ami számunkra hasonlóan fontos szempontból közelíti meg a fent hivatkozott, jobboldali blogon megjelent nekrológot. Ezért döntöttünk úgy (a szerzővel egyetértésben), hogy a két szöveget együtt tesszük közzé.

Megrendítően szép Bálint írása, annak ellenére is, hogy én a Jobbegyenesen megjelent nekrológ-poszt ügyét másként látom. Ez az emlékbejegyzés számos gesztusával elismeri a politikai közösség tagjai, a honpolgárok egyenlőségét, vagyis a köz társaságát, amely társaságnak Milán a szerző szerint is vitathatatlanul része volt, fontos, kitüntetett figurája, becsületes, bátor, nagyformátumú ellenfél, akinek a halála nekik is veszteség, ahogy a közösség minden más tagjának. A gesztus, hogy a "progresszív" Kossuth utódának festi le, hogy nem egyszerűen megrendíti Milán halála, hanem úgy látja, vele beszélgetve, az ő politikai aktivitásával lehetne, lehetett volna jobbá tenni az országot, elismeri és megerősíti, amit amúgy a magyar szélsőjobb minden fontos gesztusa tagadni és rombolni szokott: a hon polgárainak teljes jogi, politikai egyenlőségét etnikai, vallási, nemi, szexuális identitásuktól függetlenül. Ha ez az egyetlen előfeltevésünk, hogy mind összetartozunk magyarokként, tartós maradhat, már sokkal-sokkal előrébb leszünk - ez a gesztus nekünk, az élőknek is szólhat. A szerintem sok tekintetben megindító nekrológ szerzője életében egyszer beszélt Milánnal és mégis, jól érezhetően, személyesen is megrendítette a halála: ez talán a legfontosabb tanúbizonysága annak, hogy Rózsa Milán – akit én személyesen nem ismertem - úgy tudott konzekvensen, megalkuvásmentesen radikális maradni, hogy megőrizte hallatlan integráló erejét is a személyisége. Egyszerre volt konfliktusos és konszenzuális figura. Az ilyesmi roppantul ritka, pedig nagy szükségünk volna rá. Erre, azt hiszem, kitüntetetten fontos emlékeznünk, amikor majd az elkövetkező hosszú és nehéz korszakban, bizonyosan nagyon sűrűn, Rózsa Milánra fogunk gondolni.

 Vári György

Jámbor András emlékező írása itt olvasható.

Kattints ide és iratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére