Sokan ma felelőtlen és demagóg ígérgetéssel vádolják a Szirizát, de vajon nem volt-e felelőtlen ígérgetés arról meggyőzni a „megsegített” államokat, hogy a trojka és az IMF máshol sem túl sikeres tervei kihúzzák őket a bajból? Nem azok voltak-e a felelőtlen ígérgetők, akik azután is ragaszkodtak a megszorításokhoz, hogy ezek, már az IMF saját értékelése szerint is túlságosan visszahúzták a növekedést? Nem azok a demagógok, akik azt mondják, tessék csak tovább csinálni, amit mondunk, és akkor majd beszélhetünk a tartozásotokról? Nem az lenne a felelős és racionális, felvilágosult hozzáállás, ha elismernénk, hogy az eddigi stratégiát érdemes legalább megvitatni? És esetleg felülvizsgálni a premisszáinkat?

Az újbaloldali pártok előretörése abban is a segítségünkre lehet – írtuk korábban–, hogy jobban megértsük, mi történt az utóbbi jó 3 évtizedben a nyugati világban, és melyek a legfontosabb problémák az uniós konstrukcióval.

A nyolcvanas évek neoliberális fordulata egy olyan helyzetet teremtett, ahol a gazdasági és elsősorban pénzügyi elit egyre többet fölözhetett le a közösen megtermelt javakból: miközben évről évre csökkent az a jövedelem és jóléti juttatás, ami a széles tömegek, az úgynevezett bérből és fizetésből élők zsebébe vándorolt, a leggazdagabbak része folyamatosan nőtt a tortából. („A munkától a tőkéhez megy a pénz” - fogalmazott jó hónapja az ENSZ Munkaügyi Világszervezetére hivatkozva a 444.hu.) A többek között a nemzetközi kereskedelemben és a pénzügyi szektorban végbement deregulációs folyamatok úgy csökkentették az egyes államok kompetenciáit, hogy egyre nagyobb hatalmat kapott a nemzetközi gazdasági elit, amely persze arra is figyelt, hogy a politikusok és a sajtó felé irányuló „befektetésekkel” a saját érdekei szerint alakítsa a demokratikus vitákat és a döntéshozatalt.

Ennek a folyamatnak az eleje táján ment végbe térségünkben a rendszerváltás, ekkor alakult ki a monetáris unió ideája, majd történt meg az EU több körös bővítése, ami magától értetődően csökkentette annak az esélyeit, hogy az ún. szociális Európa vágya valóra váljon, azaz a legszegényebb és a legnagyobb egyenlőtlenségeket fenntartó országok fokozatosan felzárkózzanak. Az eurózóna válságának kialakulásakor is a fenti neoliberális modell szereplőit találjuk a kormánykerék mögött: az elképesztően megerősödött pénzügyi szektort, a profitja meredek emelkedéséhez néhány évtized alatt hozzászoktatott nemzetközi és nemzeti nagyvállalkozásokat, és az előbbieknek kiszolgáltatott, azzal gyakran összefonódó politikai elitet. Következésképpen a válságkezelés elsősorban az ő érdekeiket szolgálta: strukturális változások kikényszerítése nélkül mentették, mentettük közpénzből a bankszektort – erre ment el a görögöknek nyújtott „mentőcsomag” majd 90 %-a – de a spanyoloknál is hasonlóan alakult a helyzet.

A szociális és munkavállalói jogok visszavágásával, illetve a privatizációkkal újabb előnyökhöz és profitforráshoz juttattuk a nagyvállalkozói szektort. A jóléti szolgáltatások csökkentésével és a megszorításokkal tovább gyengítettük az államokat, és mindennek költségeit a lakosságon vertük le, különös tekintettel annak legszegényebb csoportjaira.

Persze nem valamiféle gonosz összeesküvésként kell elképzelni a dolgot, inkább egy ideológiai trendként, amely sok tisztességes politikussal vagy épp közgazdásszal elhitethette, hogy a leggazdagabbaknak és a nagyvállalatoknak adott törvényi, adminisztratív vagy adókedvezmények hosszú távon „lecsorognak” a „néphez” is, és a piramis egyre szélesebb alján is lehetővé teszik az emancipációt. Vagy azt, hogy az állam forrásainak visszavágása kikényszeríti a jobb hatékonyságot, és a radikális adócsökkentésre alapozó republikánus stratégia az USA-ban, a „Starve the beast”, azaz ’éheztesd ki a fenevadat’ járhat pozitív eredményekkel is, így pl. segítheti a „szolgáltató állam létrejöttét”. Vagy azt, hogy a hagyományos ipari tevékenységek leépítése ellenére megélünk majd a szolgáltató szektorból. Vagy azt, hogy amennyiben egy ország végrehajtja a trojka által kijelölt reformokat, akkor az „európai szolidaritás” megmenti majd az utolsó pillanatban. E politikák megvalósítói és propagálói tehát jóideig találtak még néhány kifogást, de egyre nyilvánvalóbb, hogy „tévedéseik” alaposan aláásták nemcsak az európai gazdasági struktúrákat és a társadalmi kohéziót, de magát a demokratikus reprezentáció rendszerét is. Ugyanis nemcsak hazánkban áll tanácstalanul a szavazók nagy része az urnák előtt, és nemcsak nálunk gondolják úgy milliók, hogy a politika rég lemondott róluk...

Az eurózónán belül akadtak speciális strukturális problémák, az egységes monetáris politika különböző folyamatokat indított el a más és más gazdasági szerkezetű országokban. Azonban az egyenlőtlenségek továbbgerjesztésében nagy felelőssége van a versenyképességét nem kooperatív módon, a bérek visszafogásával,  a Schröder-féle reformokkal vagy az ún. szociális áfa segítségével turbózó német politikáknak is. Paradox módon, ma Németország a felelős állam és a megmentő szerepében tetszeleghet, miközben a 2000-es évtizedben az OECD országok egyik legmagasabb egyenlőtlenségi növekményét termelő ország úgy oldaná meg a válságot, hogy a déliek versenyképességét a megszorítások révén hozná egyensúlyba. Az óriási társadalmi áldozatokkal járó stratégia ráadásul meg is bukott, az USA-val összehasonlítva Európa sokkal megtépázottabb ma, mint amilyennek a 2009-es helyzetéből következően lennie kellene.  

Mindeközben a mainstream sajtó gondoskodott róla, hogy véletlenül se legyen valódi vita arról, hogy léteznek-e alternatívák. Margaret Thatcher és a There is no alternative (TINA) szlogenje sosem visszhangzott ennyire erősen a nyolcvanas évek óta. És megpróbálta feledtetni, hogy talán mégsem olyan tökéletes ebben a formában a bankrendszer, ha a nyereség az övék, a veszteségen pedig a legjobb esetben osztozunk. Hogy talán az üzleti titok mégsem fontosabb, mint a transzparens demokratikus vita. Hogy adót fizetni nem a lúzerek ügye, mert nincs igazi demokrácia közteherviselés nélkül. Hogy a politika nem egy korrupt, magamutogató, öncélú biznisz, hanem igenis állhat a polgárok szolgálatában, csak ahhoz társadalmi mozgósításra is szükség lesz, olyan kollektív struktúrákra (pl. működő szakszervezetekre), amelyeket a közelmúltig idejétmúlt dolognak tartottunk errefelé.

Az újbaloldal megerősödése remélhetőleg hozzájárul ahhoz, hogy ezek a viták nagyobb teret kapjanak, és sokak számára kiderüljön: van alternatíva. A görögök a „remény útjára” léptek, a spanyolok pedig azt üzenik: Podemos, azaz „képesek vagyunk rá”.   

Ilyen jövendőbeli vita lehet az, ami már a közgazdasági térfélen egyre jobban hallható, és Thomas Piketty könyvének amerikai visszhangjával talán végleg bekerült a köztudatba: a mai gyakran regresszív adórendszerek és a dereguláció nemcsak morális, hanem racionális szempontból sem működőképesek. Az állam mint a valódi újraelosztás és a gazdasági reguláció megszervezője a kapitalista piacgazdaságnak is életbevágó fontosságú szereplője, nem afféle kivérzendő bestia. Nem véletlen, hogy Piketty is üdvözölte a megszorítás ellenes újbal jövendőbeli sikereit, hiszen a saját bőrén tapasztalta a francia szocialisták félreállított tanácsadójaként, hogy a mainstream szocialista pártok nem vállalkoznak arra a feladatra és az elitekkel való konfrontációra, ami nemcsak a választóik, hanem a politikai gazdaságtan szerint is indokolt lenne. (Igen, mi is tisztában vagyunk vele, hogy az Orbán-érában arról beszélni, hogy az állam lehet jó gazda, sokak számára irracionálisan cseng, de a történelem során voltak már – és feltehetően lesznek is – olyan konstrukciók, amelyek felülmúlják az utóbbi 20 év magyar államférfijainak teljesítményét.)

Hasonlóképpen, érdemes lenne górcső alá venni az Európai Központi Bank szerepét, státuszát is, ahogy azokat a pénzügyi konstrukciókat is, amelyek elvileg az eurózóna bajba jutott államait segítik, mégis meglepőn jól járnak velük a hitelezők (nem, nem valószínű, hogy ún. 'win-win’ szituációról beszéhetünk).

A Sziriza győzelme talán abban is segít, hogy megerősödjön az az elgondolás, hogy az adósság elengedése korántsem egy elszállt demagóg eszme vagy populista fantáziálás, hanem többször megtörtént már a történelem folyamán. Legutóbb például, ahogy erre a Sziriza képviselői is sokszor felhívták a figyelmet 1953-ban, amikor a 2. világháború győztes hatalmai elengedték Franciaország és … Németország adósságát. Ugyan most épp ennek ellenkezőjét hirdetik az európai döntéshozók, de egy nép jólétének, egy ország kormányozhatóságának és egy gazdaság életképességének biztosítása előbbre való, mint az „adósságkötelezettségének való megfelelés”.

Annál is inkább, mert a mai görög adósság jelentős része onnan ered, hogy az országnak nyújtott, a kölcsönzőknek egyébként kedvező kamatú hitelek majd 90%-át át is utalták az eurózóna legnagyobb, elsősorban német és francia bankjainak. Azaz a görögök helyett az Unió az északi államok nagy bankjait és a bankrendszer egészét mentette meg. (A folyamat eredményeként az egykor főleg magánhitelezőket terhelő görög papírok ma túlnyomórészt “köztulajdonba” kerültek: – 254 milliárd euró értékben az EU-hoz, illetve az IMF-hez, és 44 milliárd maradt volna a magánszektorban.) 

Életbevágó lenne az is, hogy felszínre kerüljön mindannak kritikája, amit úton-útfélen „szükséges strukturális reformoknak” neveznek – és jobbára neoliberális ihletettségű átalakítások, a munkajogtól a nyugdíjrendszerekig. Így pl. kiderülhetne, hogy a nyugdíjkorhatár emelése önmagában nem tartja tovább munkában az embereket, kísérő politikák nélkül szimplán elszegényíti a nyugdíjasokat. Vagy az, hogy a megszorítások programjával nemcsak az a baj, hogy katasztrofális társadalmi hatásuk van, hanem az is, hogy egyáltalán nem váltotta be az ígéreteket. Hiába van zéró deficitje ma a görög államháztartásnak, az államadósság, csakúgy mint a többi gazdasági mutató, a spanyolokhoz, portugálokhoz hasonlóan is brutálisan romlott (de ugyanez a trend érvényesül finomabban a franciáknál is). A 25%-os GDP zuhanás okozta károk, a megszűnt munkahelyek rekonstrukciójához  hosszú évekre lesz szükség, még az adósság részleges elengedése esetén is.

Végezetül, a populizmus vádjával kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a Sziriza, akárcsak a Podemos nem a légüres térből  fogantak. Épp ellenkezőleg: mindkét formáció úgy vált a jelenleg legnépszerűbb párttá, hogy az utóbbi években megszámlálhatatlan tiltakozás, tüntetés, és általános sztrájkok révén is kifejezésre juttatták a görög és spanyol polgárok, hogy alternatív politikákat követelnek, amelyek valóban a „nép” érdekeit képviselik, és nemcsak a szűk elitét.

A Sziriza győzelme a civil társadalom önszerveződése, alkotó és lázadó energiái nélkül nem lett volna lehetséges, és ugyanez lesz érvényes a Podemosra is. Sőt, megkockáztatjuk, hogy jövendőbeli eredményeik is attól függnek majd, mennyire támogatja őket az utca, a szervezett kollektívák és a civil társadalom.  

Nyilván lesznek tévedéseik. Lesznek nehezen vállalható döntéseik. És hosszabb távon a sikerükben bízni is kockázatos lehet, de olyan új energiát képviselnek, ami legalább reményt ad arra, hogy sok munkával és szerencsével, a polgárok aktív részvételével, alakíthatunk a rendszeren. Hogy ne maradjon felelőtlen és demagóg ígéret: a politika valóban a közérdek és a progresszió szolgálatába állítható.