A segélyezési rendszer március 1-jei átalakulása egybeesett a téli kilakoltatási moratórium végével, emiatt néhány hónap alatt több száz család kerülhet utcára. Ennek fényében cinikus lépésnek tűnik, hogy egyes önkormányzatok luxus gépkocsis segélyezettekre fogják a változtatásokat. Szó sincs azonban egyszerű cinizmusról: az önkormányzatok jelentős része kényszerhelyzetben van. A helyi hatalom önkényes pénzosztási lehetőségeinek erősítése mellett akár törvénytelen, vagy alkotmányellenes helyi rendeletek megszületését és túlélését is lehetővé teszi az új rendszer.

Az embereknek elegük van abból, hogy vannak, akik luxusterepjáróval mennek segélyért – így kommentálja Józsefváros honlapja a segélyezési rendszer március 1-je óta hatályos változásait. A kerület költségvetésében látszólag feleakkora összeg áll rendelkezésre a szociális ellátásokra, mint tavaly – ha csupán ennyi információnk lenne, akár azt is hihetnénk, hogy a segélyezettek fele rendelkezik felső kategóriás gépjárművel.

(Fotó: Csoszó Gabriella/FreeDoc)

A VIII. kerületi önkormányzat nem az egyetlen, ahol lényegesen csökken a támogatásra jogosultak köre, és nem is az egyedüli, amely a változásokat könyörtelen cinizmussal tálalja. Ugyanakkor Józsefváros (az összes fővárosi kerülettel együtt) beletartozik az önkormányzatok viszonylag módosnak számító felső tizedébe, amelyek mostantól nem kapnak központi forrást a szociális feladataik ellátásának túlnyomó részéhez. Így az lenne a különös, ha az ellátottak köre nem szűkülne.

A múlt vasárnap óta hatályos változások rengeteg embert „hagynak az út szélén”, ráadásul hatályba lépésük egybeesik a téli kilakoltatási moratórium végével. Az elkövetkező hónapokban több száz, eddig a hajléktalanság szélén egyensúlyozó háztartás találhatja magát fedél nélkül. A magyar társadalmi valóság közelebbi ismeretében nehéz megemészteni, ha a segélyezettek körét radikálisan megszorító változtatásokat bármely önkormányzat a segélyezettek luxus gépjárműveivel indokolja. Nem segít a helyzet megértésében az sem, ha a hibát csak az önkormányzati döntéshozókban keressük. A szélesebb politikai közeg nyomása ugyanis eddig sem könnyítette meg az önkormányzatok szociális feladatainak ellátását, és gyakorlatilag ellehetetlenítette azok egyik törvényi kötelességét, a hajléktalanság kialakulásának megelőzését.

A közelmúltban több elemzés is megjelent a segélyezési rendszer átalakulásáról, közülük talán Janecskó Kata írása a legalaposabb. Szintén a legszegényebbeket érinti az elmúlt hetek néhány változása, köztük a kilakoltatási moratórium vége, illetve a Fővárosi Közgyűlés február 25-i döntése a hajléktalan emberek számára elérhető segélyek szűkítéséről. Érdemes ezért megvizsgálni, vajon milyen esélyei vannak a lakásszegénységben élőknek, a hajléktalanság szélén állóknak az új rendszerben?

Segélyek és lakásszegénység: fél lábbal az utcán

Az egyes, különböző jogcímeken adható segélyek eddig sem alkottak koherens rendszert, ám az új helyzet az eddiginél is kaotikusabb. Egyes ellátások megszűnnek, mások szabályozása a szociális törvényből települési rendeletek hatálya alá kerül át.

Szakértők százezres nagyságrendűre becsülik azok számát, akik ugyan nem hajléktalanok, de lakáshelyzetük olyannyira bizonytalan, hogy egy komolyabb anyagi nehézség hatására könnyen elveszíthetik lakhatásukat. A számukra legfontosabb segélyezési formák a lakásfenntartási támogatás és az adósságkezelési szolgáltatás voltak. Az előbbit közel félmillió rászorult háztartás vette igénybe, az utóbbi pedig több mint tízezer háztartás lakhatási költségekkel kapcsolatos problémáit segített rendezni. Március 1-je óta ezek az ellátási formák ugyan nem szűntek meg, de szabályozásuk kikerült a szociális törvényből, és települési támogatás formájában a helyi önkormányzat ítélheti meg őket, településenként eltérő feltételekkel. A helyi rendelettől függ tehát, hogy a változatlan az élethelyzetben lévő jogosult-e támogatásra, és ha igen, mennyire.

Ráadásul a döntéshozók sok helyütt építenek be olyan diszkrecionális elemeket a helyi támogatási rendszerbe, amik érdemesség-vizsgálattal, környezettanulmányokkal nagyon tág teret adnak az önkényre, a segélyezettek önkényes szűrésére. Ismét Józsefváros példája kívánkozik ide: a szegényeket és marginalizált helyzetűek kriminalizációját egyébként is a zászlójára tűző kerületben semmiféle települési juttatáshoz nem juthatnak a fogvatartott, vagy előzetes letartóztatásban lévő személyek. Ez a kitétel nem csak alkotmányossági szempontból lehet aggályos, hanem azért is, mert az ilyen segély sokszor a fogvatartott családjának utolsó kapaszkodója, ráadásul az előzetesben lévők esetében az ártatlanság vélelmének elvetését is jelenti. A segélyezésből azok a rászorulók is kizárhatók, akik a környezettanulmányt végző bizottságok véleménye szerint nem élnek rendezett lakókörnyezetben – az eleve szubjektív, esetekben akár önkényes megítélésre lehetőséget adó „rendezettség” feltételeként pedig a helyi rendelet olyan feltételeket is felsorol, amelyeket a háztartás akár pénzhiány miatt sem feltétlenül tud teljesíteni (a lakás „bútorokkal, berendezési tárgyakkal, eszközökkel való ellátása”). A miskolci helyi rendelet is szemléletes példája az új szabályozás lehetőségeinek: az érdemesség vizsgálata során az önkormányzat dolgozója nem csak a lakás porosságát méri fel, de a rászorult mellékhelyiségébe is benéz. Az érdemességi vizsgálatok során segélyezettek köre gyakorlatilag tetszés szerint szűkíthető.

Önkormányzatok kényszerhelyzetben

A segélyezés rendszere tehát jelentősen átalakul: sok rendelkezéssel beáll azon intézkedések sorába, melynek célja a helyi szegények kiszorítása és más területekre tologatása – ezzel éppen a szociális jellegét veszíti el.  A segélyezési környezet változásával a településekhez kerülő, szociális célokra fordítható központi támogatás jelentősen szűkül, miközben a települések minden eddiginél nagyobb szabadságot kapnak új adók kivetése terén. Az önkormányzat tehát vagy még jobban eltávolodik a szociális funkcióktól és feláldozza a társadalmi célokat a pénzügyi fenntarthatóság érdekében, vagy magasabb helyi adókat szed. Az utóbbi döntés nyilvánvaló politikai hátrányokkal jár. Marad tehát az előbbi: az önkormányzat újabb erőfeszítéseket tesz arra, hogy leépítse a gazdaságtalan funkcióit, megvágja a segélyezettek körét, és megszabaduljon szociális bérlőitől, miközben lehetőség szerint a lakosság egészét igyekszik jobb fizetőképességűekre cserélni. Ennek eszközéül használhatják az önkormányzatok azt, hogy a települési támogatás feltételéül szabják a lakhatás rendezett jogcímét. Ez nemcsak azokat sújtja, akik önkormányzati bérleményükbe fogadnának be valakit, hanem sok albérlő helyzetét is megnehezítheti. Egy for-profit gazdasági szervezet esetében normális lenne a kevésbé kockázatos bérlők leválogatása, ám ez ellentétes a helyi önkormányzatok törvényi feladataival, a helyi lakosság szociális védelmével és a hajléktalanság kialakulásának megelőzésével. Ezek elmulasztása azonban ritkán jár valós szankciókkal, miközben a települések minden eddiginél erősebb pénzügyi és hatékonysági nyomás alatt állnak.

A szociális kiadások megkurtítása szintén politikailag kockázatos lépés. A segélyezést szűkítő települések ennek kivédésére népszerű eszközt vetnek be: a szegénység és marginalizált élethelyzetek kriminalizációját. A fent hivatkozott önkormányzati hírek nem véletlenül céloznak egységesen a visszaélésekre és a mesés vagyonukat eltitkoló álszegényekre: azt az üzenetet kell átvinniük, hogy a segélytől elesők egyfelől nem érdemlik meg a segítséget, másfelől pedig eddig sem lettek volna jogosultak. Mindezt úgy, hogy az új rendelet értelmében a nagyon is valódi szegényeket – akár a legnyomorultabbakat – is ki lehet zárni a „rászorultak” helyileg meghatározott köréből. Mindeközben továbbra sincs olyan segély, amely pusztán a jövedelemhiány, szegénység, ellátatlanság miatt járna a rászorultaknak: nulla jövedelemmel rendelkező személyekkel is megeshet, hogy hónapokat, vagy akár egy évet is várniuk kell valamiféle segélyjogosultság megszerzésére.

Azok az önkormányzatok, ahol (amint ez Janecskó Kata cikkéből is kiderült) kormányhivatal mondja ki a helyi rendelet törvénybe ütközőségét, a jelek szerint azzal védekeznek, hogy ezeknek a problémáknak a megoldása (elsősorban a más területekről kiszorított szegényekről való gondoskodás) nem az ő feladatuk. Tisztán jogi szempontból nincs igazuk. De érvényes és nagyon fontos problémára hívják fel a figyelmet: az olyan kérdéseket, mint a szociális ellátás és a lakhatás, nem lehet csak helyi szinten megoldani.

A hiba nem az Ön településében van

Az önkormányzatok mozgásterét jelentős részben az országos törvényi és politikai keretek határozzák meg. A források nélküli decentralizáció során a települések új felelősségeket kapnak, valós lehetőséget azok vállalására viszont már nem. Végső soron nem a helyi önkormányzat, hanem az állam hagyja magukra a legelesettebbeket.

Jó hír, hogy van olyan ellátási forma, amelynek megítélése magasabb (településiről járási) szintre került. Összességében viszont megerősödött a felelősségek decentralizációja, ami világosan rámutat: az országos politika mind a mai napig nem ismerte fel az alapvető szociális gondoskodás és a lakhatás gazdasági és társadalmi jelentőségét, sem pedig azt, hogy ezek problémáit nem lehet helyi szinten megoldani.

A települési önkormányzatok, a budapesti kerületek most már nem csak a központi források megszerzéséért versengenek egymással, de a szegények egymáshoz tologatásáért is. Miskolc „költözési támogatással” hajléktalanságra kárhoztatja elűzött lakóit, akiktől a régió városai sebtében megalkotott rendeletekkel védik be magukat. Az önkormányzatok tudatosan törekszenek rá, hogy nincstelen bérlőiket bármikor megfoszthassák jogviszonyuktól, mivel ingatlanportfóliójuk fenntarthatóvá tétele nagyobb kényszerítő erővel bír, mint a törvényi feladataik előírásai. Ennek szemléletes példája, hogy a VIII. kerületi rendelet szerint a segélyek odaítélését megelőző környezettanulmánynak része lehet a lakhatás jogcímének ellenőrzése is. Olyan alacsony jövedelmű háztartások is eleshetnek a segélytől, akik önhibájukon kívül szerződés nélkül bérelnek lakást, és lakhatásuk megoldására nincs is egyéb lehetőségük.

A segélyezés jelenlegi változtatásaival kialakuló helyzet – a felelősség helyi szintre tolása megfelelő központi támogatási háttér nélkül – párhuzamba állítható az önkormányzati tulajdonú lakások bérbeadásának rendszerével, ami szintén túlnyomórészt települési szinten szabályozott. A rendszerváltás után a települések a lehető leggyorsabban szabadultak meg a rájuk tukmált veszteséges lakásállománytól, és a megfizethető önkormányzati (vagy piaci) bérlakások aránya ma európai összehasonlításban elenyésző. A megfelelő források nélkül helyi szintre tolt segélyezés hasonló képet vetít előre. Mára többször annyi család lenne törvény szerint jogosult szociális bérlakásra, mint amennyi ilyen lakás összesen maradt az ország területén, és nincs két területe az országnak, ahol azonos helyzetű rászorultak hasonló esélyekkel és feltételekkel juthatnának megfizethető lakhatáshoz.

Égetően fontos lenne a szabályozás egységesítésével megelőzni a szegmentált és kiszámíthatatlan segélyezés kialakulását, és megakadályozni, hogy emberek teljes egészében kieshessenek az ellátórendszerből. Ennek most éppen ezek ellenkezője zajlik. Bár a segélyezéssel a kormányzat kimondott célja az, hogy senkit ne hagyjon az út szélén, ehhez a jelenlegivel éppen ellentétes tendenciát kellene követnie.

Horváth Vera
Kovács Vera