A szakszervezeti tagság csökkenése és a legmagasabb jövedelmek növekedése között egyértelmű összefüggés mutatható ki – állítja egy márciusban bemutatott tanulmány, amely a fejlett országok 1980 és 2010 közötti adatait vizsgálta, méghozzá nem egy kifejezetten baloldali műhely, hanem a Nemzetközi Valutaalap (IMF) megbízásából. Persze mi sem lepődtünk meg nagyon, de azért jó ezt így feketén-feherén olvasni.

A tanulmányt beharangozó cikkből (franciául és angolul) megtudjuk, hogy a két szerző, Florence Jaumotte és Carolina Osorio Buitron szerint az elmúlt harminc év alatt a legmagasabb jövedelműekhez került „plusz” fele hozható összefüggésbe a „bérből és fizetésből élők” önszerveződésének hanyatlásával. A dolgozatról beszámoló Serge Halimi, a Le Monde Diplomatique francia folyóirat főszerkesztője, arra is emlékeztet, hogy a szakszervezetek meggyengülése korántsem egy spontán folyamat eredménye:

1947-ben, amikor a Nyugat épp arra készül, hogy harminc éven át kicsit igazságosabban osztozzon a bőségen, Friedrich Hayek, a századra nagy hatást gyakorló liberális gondolkodó, már megalkotta politikai barátai programtervét: „Ha életben akarjuk tartani a szabadság vezérelte gazdaság visszatértének reményét, a szakszervezeti hatalom visszaszorítása az egyik legfontosabb kérdés”. Hayek ekkor még süket fülekre talál, de néhány évtizeddel később, két csodálója, Ronald Reagan és Margaret Thatcher direkt és brutális módon lépnek majd fel olyan mértékadó konfliktusokban, mint az amerikai légi irányítóké (1981) vagy a brit bányászoké (1984-1985), és intervenciójuk eredményeképp a szakszervezeti mozgalom „kileheli a lelkét”. 1979 és 1999 között a legalább ezer dolgozó részvételével zajlott sztrájkok száma 235-ről 17-re csökken az Egyesült Államokban, a sztrájkkal „elvesztett” napok száma évi húszmillióról kétmillióra. És a bérek részesedése a nemzeti jövedelemből csökken… 2007-ben, Nicolas Sarkozy köztársasági elnökké választása után szintén rögvest megszavaztat egy törvényt a sztrájkjog szigorításáról a közszolgáltatásban. Egy évvel később vidor gyerkőcként büszkélkedik: „Manapság ha sztrájk van Franciaországban, senki nem veszi észre.”

Az egyenlőtlenségek a gazdasági növekedés kerékkötői

Az IMF kutatóinak gondolatmenetére visszatérve: ők azzal kezdik érvelésüket, hogy az egyenlőtlenségek több fejlődő országban jelentősen nőttek a 80-as évek óta, elsősorban a legmagasabb jövedelmek koncentrációja miatt; a lakosság felső tizede jóval nagyobb szelethez jutott az egészből, méghozzá szisztematikusan.

Az IMF kutatói nem csak humanitárius indíttatásból érdeklődnek a téma iránt, hanem azért is, mert a fokozódó egyenlőtlenségek lassítják, illetve kevésbé tartóssá teszik a növekedést, még a fejlett országokban is. A legmagasabb jövedelmek növekvő koncentrációja (egyre kevesebb ember ül egyre nagyobb halom pénzen) azért is csökkentheti a lakosság jólétét, mert a leggazdagabbak alkalmasint a saját érdekükben manipulálják a gazdasági és a politikai rendszert – hivatkoznak a szerzők többek között Joseph Stiglitz 2012-es könyvére. De talán az is elég, ha kinézünk az ablakon, vagy átgondoljuk, milyen paraméterek mentén zajlott a “válságkezelés” az EU-ban az utóbbi években.

Bár ezeket a változásokat jobbára a technológiai fejlődésnek és a globalizáció hatásának szokták betudni (pl. nőtt a kereslet a magasan képzett dolgozók iránt, ami a jövedelmük emelkedéséhez vezetett) – e folyamatoknak pedig a politikai vezetők nem szívesen tesznek keresztbe, hiszen pozitívan befolyásolják a növekedést –, az egyenlőtlenségek különböző ritmusban és mértékben változtak a fejlett országokban, ezért a közgazdászok megpróbálták kideríteni az eltérések okait.

A szakszervezetek az egyenlőtlenségek ellen: bérpolitika és újraelosztás

Az intézményes átalakulások vizsgálata nyomán többen felhívták a figyelmet arra, hogy a pénzügyi szabályozás lebontása és a magánszemélyek felső jövedelemadó-kulcsának csökkentése nagyban hozzájárult az egyenlőtlenségek növekedéséhez. Kisebb figyelem kísérte azonban a munkapiac olyan szerkezeti vonásait, mint a szakszervezeti tagság arányának csökkenése, vagy a minimálbér csökkenése a mediánjövedelemhez képest, szerzőink pedig pont ezt a két tényezőt vették górcső alá.

E kérdésekkel kapcsolatban eddig az lett volna az elterjedt vélemény, hogy csak az alacsony és közepes bérezésű dolgozókat érintik, és nem voltak számottevő hatással a magasabb jövedelmekre. A kutatók azonban teljesen egyértelműen bizonyítják ennek ellenkezőjét: a vizsgált három évtizedes időszakban szerintük világos összefüggés mutatható ki a szakszervezeti aktivitás csökkenése és a legmagasabb jövedelmek emelkedése között.

A munkapiaci intézmények több módon vannak befolyással az egyenlőtlenségekre, először is a bérek megoszlása terén. Bár egyes közgazdászok azt állítják, hogy a magasabb minimálbérek és erős szakszervezetek ugyan csökkentik a béregyenlőtlenségeket, de a munkanélküliséget is növelhetik, ezáltal újra az egyenlőtlenségek irányába hatva. A szerzők szerint azonban ezt a hipotézist nem igazolják az empirikus adatok a fejlődő országokban. (Az OECD által megvizsgált 17 tanulmányból pl. csak 3 jutott erre a következtetésre.)

Másodszor, az újraelosztás terén: az erős szakszervezetek rávehetik a döntéshozókat arra, hogy elkötelezzék magukat a redisztribúció mellett (vagy a szavazókat arra, hogy ilyen programmal induló pártokra szavazzanak.) Hasonlóképp, a szakszervezetek elősegítették a dolgozói és alapvető szociális jogok védelmét és javítását, így meggyengülésüknek épp ellenkező hatása lehet.     

Harmadrészt pedig a dolgozók tárgyalási potenciálja hat a magasabb bérek és a részvényesek jövedelmének alakulására: minél kisebb részt hasítanak a tortából az alacsonyabb bérek, szükségképpen annál több marad a felsőbb vezetők és a részvényesek zsebében. Az érdekvédők gyengülése a tőketulajdonosokkal szemben persze a tőkejövedelmeket is növeli, ezek pedig jellemzően inkább a felsőbb csoportokban találhatók; ahogy az adott cégeken belül kiosztott vezetői juttatások alakulásába is kisebb beleszólásuk van.    

A leggazdagabbak 30 éves nyerő szériája

Az 1980 és 2010 közötti időszakban vizsgált fejlett országok elérhető adatai alapján a kutatók úgy vélik, „szoros összefüggés” mutatható ki a szakszervezetek meggyengülése és a legmagasabb jövedelmek emelkedése között. Ha az ok-okozati viszony bizonyítása nehézségekbe ütközik is, úgy tűnik, a szakszervezetek meggyengülése nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a leggazdagabbak nagyobb jövedelemhányadhoz jussanak. És ez még akkor is így van, ha bekalkuláljuk a politikai folyamatokat, a társadalmi normák megváltozását, a munkapiac egyes szektorainak átalakulását (pl. az iparosítás visszaszorulását vagy a pénzügyi szektor növekvő szerepét) és az oktatási színvonal emelkedését. Ha ez az összefüggés érzékelhető, de nem annyira egyértelmű a Gini-index alakulásában, az azért lehetséges, mert az utóbbi alulbecsüli a legmagasabb jövedelmek növekedéséből eredő egyenlőtlenségeket.

 Az 1980-hoz képest mért változás azt mutatja, hogy a felső tized az összes jövedelem egyre nagyobb hányadát szerzi meg, ezzel növelve az egyenlőtlenségeket. Forrás: World Top Income Database; Standardized World Income Inequality Database Version 4.0. A tekintetbe vett fejlett országok: Ausztrália, Spanyolország, USA, Franciaország, Írország, Olaszország, Japán, Norvégia, Svédország, Svájc.

A vizsgált időszakban, 1980-2010 között, a fejlett országokban a felső tized jövedelemaránya 5%-kal emelkedett – ez első látásra talán nem tűnik soknak, de valójában egy adott társadalmi szerkezeten belül jelentős változásról van szó. Míg a korábban is a legnagyobb jövedelemhányaddal rendelkezők növelték "részesedésüket", egyre nagyobb szeletet kihasítva maguknak az aktuális tortából, addig a többiek, a másik kilenc tized számára egyre kevesebb jutott. A háború utáni évtizedek jellemző módon inkább a kiegyenlítődés irányában hatottak, azaz az alsóbb társadalmi csoportok javítottak hátrányukon a leggazdagabbakkal szemben, de a nyolcvanas évek politikai döntései nyomán fordult a trend. E folyamatok alapján mondják ma egyre többen, pl. Thomas Piketty és kollégái, hogy nemcsak morális szempontokból, de a gazdasági racionalitás okán is (rég) eljött az ideje a felsőbb osztályok nagyobb megadóztatásának, a progresszív adórendszerek visszaállításának és az egyenlőség irányába ható redisztribúciónak, ugyanis már olyan mértékű a jövedelemkoncentráció fenn, és a szűkösség lenn, hogy az a gazdasági-társadalmi fejlődést is hátráltatja.

Nos, ennek az 5 pontos növekedésnek mintegy felét – a tanulmány szerint – a szakszervezetek meggyengülése magyarázná. Hasonlóképp, a Gini-index növekedése a nettó jövedelemre vonatkozóan felerészben a szakszervezeti aktivitás visszaszorulásával függne össze. (A Gini-indexet vagy együtthatót többek között a jövedelmi- vagy vagyonegyenlőtlenségek mérőszámaként alkalmazzák, értéke minél közelebb van a nullához, annál kiegyenlítettebb, illetve minél magasabb, annál egyenlőtlenebb társadalomról beszélünk. Az indexet használják 0-1 és 0-100 tartományban is.)

És mi az új ebben az egészben?

Mindaz, amiről eddig írtunk, persze a tapasztalatok szintjén elég nyilvánvaló összefüggés, csak épp az az újdonság, hogy ennek egzakt vetületét egy közgazdasági tanulmány húzza alá, méghozzá az IMF berkeiben. A Nemzetközi Valutaalap szaktekintélyét becsülő magyarországi elemzőket is ritkán halljuk afelett szomorkodni, hogy a dolgozói érdekképviselet milyen gyenge, vagy arra bátorítani a döntéshozókat, hogy támogassák egy izmosabb szakszervezeti mozgalom kialakulását, hiszen ezzel egy kevésbé egyenlőtlen társadalom jövőjét alapoznák meg.

Európai viszonylatban pedig azért érdekes mindez, mert az utóbbi évek európai válságkezelésében kiemelt szerep jutott – annak ellenére, hogy ez nem tartozik az Európai Bizottság kompetenciái közé – a „megsegített” országokban működő dolgozói érdekképviseletek leépítésének. Ezt a folyamatot persze az egyes országok gazdasági elitje is több esetben támogatta – a munkapiac deregulációjának spanyol vagy francia projektjei mellett kiálltak a legnagyobb munkaadói szervezetek –, de a portugáloknál vagy a görögöknél pl. egyes foglalkoztatói egyesülések mellett miniszterek vagy a portugál alkotmánybíróság is ellenezte, hogy a trojka programja nyomán egy olyan új társadalmi modell jöjjön létre, amelyben a szociális egyeztetés fórumait beszántják. Lehetséges, hogy a szakszervezetek szétverése az állítólagos célt, a gazdasági növekedést is veszélybe sodorta volna?

A tanulmány szerzői egyébként óvatosan zárják cikküket, és további kutatásokat sürgetnek nemcsak a szakszervezeti tevékenység egyes aspektusainak vizsgálatára, hanem annak érdekében is, hogy kiderüljön, „az egyenlőtlenségeknek a szakszervezetek meggyengülésével összefüggő növekedése jó vagy rossz a társadalom szempontjából”.

Ha ugyanis a magasabb bérek nagyobb termelékenységet takarnak, az „pozitív egyenlőtlenség” lehet, ha pedig nem ezen alapulnak, hanem szimpla tőkejövedelmeken, akkor az „kedvezőtlen egyenlőtlenség”. Kíváncsian várjuk a kritériumok pontosítását, hogy egzaktabban ítélhessük meg pl. a Mészáros Lőrinc jövedelememelkedése okozta egyenlőtlenségek pozitív vagy kedvezőtlen jellegét.