„Mit akar ez az egy ember. Ninive, ninive, király, király biztos.” Ha a Liget projektről hallok, előfordul, hogy ez a dalocska kúszik be a gondolataim közé; egy gyerekjátékhoz tartozik, olyan, mint az Adj király katonát. Eleinte úgy tűnt nekem, hogy a dalban említett „egy ember” csakis Baán László lehet, aki akaratát ügyesen viszi keresztül tűzön és vízen, bosszút áll azokon, akik az utolsó pillanatban elvették tőle a Szépművészeti Múzeum térszint alatti bővítésére kilobbizott pénzt, és most beépít, átalakít, kerül, amibe kerül. Később ráébredtem, hogy a játéknak van egy másik olvasata: az „egy ember” természetesen a Várat régóta akaró Orbán Viktor. Ő az, aki szuverénként királyi biztosokat nevezhet ki, s akinek akaratából kiindulva más „egy emberek” saját elképzeléseiket bármilyen egyéb kontroll nélkül keresztülvihetik a sokaságon. Ha ezt a logikát felismerjük, kiderül az is, hogy a Liget projekt egyetlen mozgatója valójában a Magyar Nemzeti Galéria eltávolítása a Várból. Minden más erre az alapvetésre épül, Baán László valamennyi konstrukciója ezt a kívánságot köríti; ez az, amire pénz kapható. A másik biztos, L. Simon László is erre az egyemberes szándékra építi Várbéli saját működését, és Baánhoz hasonlóan ő is pontosan tudja, hogyan működik ez a rendszer: amíg nagyobbat tudsz harapni, életben maradsz.

FotóMúzeum Budapest és a Magyar Építészeti Múzeum a magyar Középülettervező Zrt. tervei alapján épülhet meg.

Kívülről most úgy tűnik, határponton állunk, minden további folyamat azon áll vagy bukik, hová kerül a kiakolbólítás eredeti tárgya, a Galéria. Itt álljunk meg egy pillanatra, mert továbbindulva mi is csak az „egy emberek” gondolatmenetébe ragadhatnánk. Ha így tennénk, kívülről magunkra nézve azt láthatnánk – ha már egyszer a népi játékok világában jártunk –, ahogy mindannyian a Csillagszemű Juhász (pontosabban és lefordíthatóan: a hamelni patkányfogó) furulyájára táncolunk: egyetlen akaratból kiindulva lépkedünk erre-arra. Úgy tűnik, elfogadjuk, hogy át kell alakítani a Várat, hogy maradjon is benne kultúra, meg nem is. Úgy látszik, érdemesnek látjuk, hogy vitatkozzunk a múzeumi negyed gondolatáról, ahogy tesszük ezt most már évek óta (persze nincs is sok választásunk). Úgy néz ki, mintha elismernénk, hogy így legnagyobb problémáink egy csapásra megoldódhatnának.

Pedig a nagy problémák még a múzeumi területen is máshol vannak. Ha öt évvel ezelőtt múzeumi szakembereket kérdeztek volna, melyek lennének a szakterület legsürgősebben megoldandó gondjai, bizonyosan nem a Nemzeti Galéria áthelyezését említették volna, és nem is egy Múzeumi Negyed létrehozását. Ha eltekintünk a törvényi szabályozások szövevényeitől (korszerű múzeumi törvény hiánya vagy a megyei múzeumok elkorhadt rendszere), és ráadásul pusztán a budapesti vonatkozású épületek felől közelítünk a kérdéshez, elsők között lett volna a problémalistán az Iparművészeti Múzeum felújítása és a Műszaki Múzeum méltó helyének megtalálása. Kicsit hátrébb ott lett volna a vágy, hogy az Építészeti Múzeum végre méltó otthonhoz jusson, vagy hogy a Fotómúzeum is Budapesten kaphasson helyet. 2010 után a kormány a lista elejére megoldást nem kínált, viszont továbbiakkal bővítette azt: azóta probléma lett a Néprajzi Múzeum, a Ludwig Múzeum és mindenekelőtt a korábban leginkább csupán belsőépítészeti szempontból kritizált Nemzeti Galéria új elhelyezése, vagy most legutóbb a Közlekedési Múzeum őrült historizálása.

Vegyük észre, hogy hatalmas léptékű építkezésekkel játszunk gondolatban, olyan intézmények esetében, amelyeknek jövőjéről mit sem sejthetünk. Olyan nagyságrendű pénzeket helyezünk bele képzeletben múzeumépületekbe, amelyekről korábban azt gondoltuk, ehhez mi nem vagyunk elég gazdagok. Az „egyember” kijelölte az új problémát, a következő egy ember ezt jó érzékkel egy csomagba rakta más múzeumi ingatlankérdésekkel (meg kell hagyni, ebben a rendszerben valószínűleg ennek köszönhető, hogy egyáltalán még szó van múzeumokról), a harmadik egy ember most magához vonná a csomag magját, hogy az őt legitimálja, a negyedik pedig már el is készítette az első egyember szája íze szerinti terveket. Eközben a csomagokhoz mindenki ideológiákat rendelt: az 1944 előtti állapotokkal, a nemzetközi kontextusba helyezett magyar művészettel, vagy épp a Magyar Akropolisszal.

A sokaság pedig háromféle dolgot tesz. A nagy többség hallgat – ahogy Marosi Ernő a minap megfogalmazta, a szakma nagyobb része közgyűjteményekhez kötődik, s így manapság nehezen szólalhatna meg. Mások az időközben elkészült tervek kritikáját nyújtják, onnan kezdve, hogy miért lehet ennyire igénytelen az Építészeti Múzeum kockája, egészen odáig, hogy a Fotómúzeum kockája otthont adhatna akár egy Médiamúzeumnak is. A sokaság harmadik csoportja pedig figyelemre méltó terveket készít a város szövetébe valóban illeszkedő múzeumépületekről. Ezek közül már most kikristályosodni látszik a Néprajzi Múzeum új elhelyezésének ideája az Iparművészeti Múzeum közelében, vagy ugyanígy egy Szent György térre építhető múzeum gondolata. Az utóbbiakból kiindulva, ahelyett, hogy elfogadnánk, hogy a Várban a kormányzat felmondja a kulturális hasznosítás közmegegyezését (valószínűleg ugyanúgy maradna meg az átépítés után a kultúra fölénye a Várban, mint ahogy nőne a Liget projekt révén a városligeti zöldfelület), inkább az alternatív múzeumi kritikák, tervek és javaslatok új közmegegyezését lenne szükséges megteremteni. Közösen, sok (szak)emberrel együtt elgondolkozni rajta, vajon mennyi kiállítótérre lehet szüksége még Budapestnek (csak az elmúlt egy-két évben a Vigadóval, a Várkert Bazárral, a Bálnával, a Honvéd Főparancsnoksággal duzzadtunk), hány múzeum átépítését és költöztetését bírja el reálisan a város, úgy hogy mindez 30-50 éves távlatban is fenntartható lehessen. És feltétlenül leszögezni, hogy ez semmiképpen nem egyemberes feladat.

Mélyi József

Korábbi cikkeink:

TROLLOK HARCA - ÚJRAPROGRAMOZHATÓ-E A LIGET PROJEKT?

VITA A MÚZEUMI NEGYEDRŐL, AVAGY HÜLYÉNEK NÉZ-E BENNÜNKET GYÖRGY PÉTER?