Időről-időre és szerencsére egyre több szakértő megszólaltatásával esik szó a családon belüli bántalmazásról vagy a szexuális erőszakról: egyetemi gólyatáborok, nőverő politikusok és bántalmazott gyerekek történetei tűnnek föl a sajtóban. Itt az ideje, hogy beszéljünk fogyatékos embereket ért abúzusról is, különösen, mivel őket kutatások szerint a nem-fogyatékosoknál is nagyobb arányban bántalmazzák.

Fogyatékos emberek állandó lakóhelye - egy intézetbelső Magyarországon (Fotó: Társaság a Szabadságjogokért)

A BBC három hete számolt be arról, hogy az Egyesült Királyságban több ezer eddig elhallgatott szexuális visszaélésre derült fény: az áldozatok minden esetben fogyatékos emberek voltak. A jelentés szerint közülük is értelmi fogyatékos, autista, ill. mozgássérült emberek a leggyakoribb áldozatok. Felvetődhet: miért nem tudtunk erről eddig? Mi a helyzet Magyarországon? A sajtó és az szakmai szervezetek főleg a terápiák (pl. csoportos és egyéni fejlesztések, autizmus-specifikus terápiák stb.) hozzáférhetőségéről, a segítés módjáról, a segélyek és ellátások (pl. szociális alapszolgáltatások) rendszerének fejlesztéséről beszélnek – miért tabu a bántalmazás?

Fontos tény, hogy az abúzus nem szexuális vágy, hanem elsősorban hatalmi helyzet eredménye. Ezért azt, hogy ki válik szexuális abúzus, szexuális erőszak áldozatává, egyáltalán nem befolyásolja, hogy az áldozat mennyire felel meg az aktuális szépségideálnak. Az elkövetők hatalmat akarnak gyakorolni valakin, aki gyengébb náluk: így a fogyatékos emberek kimondottan vonzó áldozatok bántalmazó viszonyokban, szexuális, de más típusú (fizikai, vagyoni, pszichés) erőszakot is sokszor követnek el ellenük. Az esetek kevés kivétellel mégsem kerülnek napvilágra, több ok miatt sem.

Először is: az esetek nagy részét hivatalosan sosem jelentik be. Az áldozatok fogyatékosságuk miatt rendszerint elszigeteltek: ha családban élnek, akkor családjukon és közvetlen környezetükön kívül (rokonok, szomszédok) kevés kapcsolatuk van, amin keresztül segítséget tudnának kérni. Ha intézetben élnek, a helyzet még rosszabb: az intézetek dolgozói és intézeti lakók jelentik az egyetlen – zárt és monoton rend szerint működő – közösséget. Bejelentésre, segítségkérésre kevés a lehetőség.

Fontos leszögezni: a bejelentés nem az áldozat miatt nem történik meg. A bántalmazott ember ugyanis sokszor próbál segítséget kérni, jelezni, ám ezek a próbálkozások rendszerint a környezet ellenállásán elbuknak. A fogyatékos emberek helyzetét vizsgáló (kevés) abúzus-kutatás mind azt találta, hogy a bántalmazók szinte minden esetben a fogyatékos személyhez közel állók: segítők, családtagok, közeli ismerősök, gondozók. A bántalmazás sokszor ismétlőleges, akár éveken keresztül történik: hiszen a bántalmazónak tökéletes hozzáférése van az áldozathoz, hatalmi viszonyát a fogyatékos ember – részben fogyatékossága, részben a társadalomban elfoglalt helye miatt – nem kérdőjelezheti meg. Az elhallgatás oka tehát főleg az, hogy a fogyatékossággal élő áldozatnak épp azokat kellene „jelenteni”, akiktől (olykor önálló jövedelem híján) megélhetése, lakhatása, vagy mindennapi ellátása (étele, ruházkodása, egészségi állapota, tisztálkodása, akár a házból való kijutása) függ.

Otthon, édes otthon?

A családon belül élő fogyatékos emberek helyzete több szempontból különleges. A segítő, szerető családi közeg minden erőt megmozgat azért, hogy a szükséges – és nehezen elérhető, drága, fáradságos – ellátásokat, terápiákat kiskortól megadja a fogyatékos gyereknek vagy felnőtt családtagnak. Az érintettek szülei, testvérei valóban mindennapi hősök, hiszen minimális állami segítséget kapnak csak 24 órás segítői, támogatói munkájukhoz: érzelmi és anyagi áldozatvállalásuk is rendkívüli és tiszteletreméltó (és az állam által kormányoktól függetlenül megalázó mértékben honorált). Más esetekben viszont épp ez az a közeg, amely olykor ideális terepet nyújthat a bántalmazáshoz: az áldozatok visszaemlékezései családtagokról, családi ismerősökről és terapeutákról, segítőkről is szólnak. „Megerőszakoltak. Bántalmaztak otthon és máshol is. Szexuálisan kihasználtak. Azt akarom, hogy tanítsatok meg minden gyereket arra, hogy mondjanak nemet. (…) A fogyatékos gyerekeket arra tanítják, hogy alkalmazkodjanak – az autizmussal kapcsolatos terápiák szerintem maguk is ezt célozzák 90%-ban. Én köteles voltam megölelni azt az embert, aki egy évtizedig szexuálisan visszaélt velem – és nem mondhattam nemet...” – írja egy blogon egy autizmussal élő áldozat.

Magyarországon ugyan még nem készült átfogó kutatás a fogyatékos embereket érő fizikai vagy szexuális bántalmazásról, ám egy közelmúltban tartott szakmai konferencián a jelenlévők egyetértettek abban: nagyon kevés ügyre derül fény. Az bizonyosnak tűnik, hogy tekintve, hogy a szexuális, párkapcsolati és családon belüli erőszak statisztikák szerint milyen arányban történik a családban, vagy függő viszonyban, valamint tekintve a nők elleni erőszakról szóló legfrissebb nemzetközi adatokat, több ezer fogyatékos áldozat élhet köztünk, családban és intézetben egyaránt. (Magyarországon az értelmi fogyatékos és autista emberek kb. 90%-a családban él.) A fentiek fényében meglepő, hogy a családokat képviselő szervezetekhez szinte alig érkezik bántalmazásról szóló segítségkérés. Az érintett szakértők tudják, ennek oka az, hogy az áldozatok félnek, nem mernek árulkodni, nem tudják, hova fordulhatnak, nem bíznak a segítségben. Ha mégis segítséget kérnek közvetlen környezetüktől, nem hallgatják meg őket, nem hisznek nekik, hasonlóan a gyermekkori abúzus áldozataihoz. Ráadásul az áldozatok fogyatékosságuk miatt sokszor azt sem tudják, hogy a testükkel saját maguk rendelkezhetnek, és nincs rendben, ha valaki a beleegyezésük nélkül őket fogdossa őket vagy másképp él vissza kiszolgáltatottságukkal. Sokan még a telefont vagy az internetet sem tudják használni fogyatékosságuk, elzártságuk vagy anyagi helyzetük miatt.  

A kerítés mögött

A fogyatékosok bentlakásos intézeteiben élők vélhetőbben még gyakoribb áldozatok, ezt az Egészségügyi Világszervezet legutóbbi jelentésében is elismeri. Angliában három éve országos botrányt kavart a Winterbourne-ügy: egy bentlakásos intézetben értelmi sérült és autista lakókat vertek és inzultáltak a segítőszemélyzet tagjai. Egy 2012-es németországi kutatás azt találta, hogy az intézetben élő értelmi sérült nők 6%-át éri szexuális bántalmazás – a valós szám még nagyobb lehet annak fényében, hogy egy közelmúltban végzett EU-s kutatás szerint a magyar nők legalább 9%-a esik szexuális erőszak áldozatául (és ez az adat is tekinthető konzervatív becslésű alsó értéknek). Itthon Kiskunhalason 2010-ben derült fény arra, hogy pszichiátriai ápolók hónapokig éltek vissza az egyik (autizmussal élő) intézetlakóval. A többszörös szexuális erőszakot az ápoló azért is követte el, mert tudta: „úgysem fognak a betegnek hinni”. Nemrég jogerősen elítélték ugyan az azóta már Németországban dolgozó elkövetőket, ám ez az eset messze nem egyedi: az intézetben élő fogyatékos és pszichiátriai beteg emberek olyan mértékben alá vannak vetve az intézeti kultúrának, hogy szinte teljesen védtelenek bármiféle erőszakkal szemben, érkezzen az a személyzet vagy épp más lakók részéről. Az állam által fenntartott, 2000 óta működő beteg- és ellátottjogi rendszer ugyan elvben elérhető számukra is, ám mégsem hallani napvilágra került esetekről.

A bejelentések hiánya itt is szorosan összefügg a bántalmazást lehetővé tevő helyzettel. Az intézetben élő fogyatékos vagy pszichiátriai betegként nyilvántartott emberek végtelenül kiszolgáltatottak: jóformán önálló jövedelem nélkül, fizikailag is védtelen helyzetben (pl. kerekesszékben, ágyhoz kötve, legyógyszerezve) élnek. Még jogi cselekvőképességük sem teljes: kevés kivétellel minden intézeti lakó gondnokság alatt él, így szinte teljesen elzáródnak előtte a segélykérés (pl. panasztétel, feljelentés) útjai. Fogyatékosságuk miatt gyakran nem is hisznek nekik: ha értelmi sérültek, akkor egyszerűen képzelgésnek, túlérzékenységnek tartják, ha pszichiátriai ellátottak, akkor paranoidnak vélik őket. Eközben több eddigi, vonatkozó kutatás is egyetért: a bántalmazások esetén a hamis vád ugyanolyan ritka (pár százaléka az összes bejelentésnek), mint bármilyen más bűnügyi vád esetén. Ha abúzussal kapcsolatos bejelentés érkezik, minden esetet ki kell vizsgálni – egy értelmi fogyatékos, autista vagy pszichiátriai beteg embernek is hinni kell.

Másrészről a bentlakásos intézetben dolgozók ugyanúgy áldozatai az intézeti kultúrának, mint az ott élők – az elkötelezett szakemberek is társutasok egy embertelen, totális rendszerben. A leromlott egészségű és a sokéves intézeti lét miatt „hospitalizálódott” lakókkal dolgozó ápolók és szociális gondozók bére az elmúlt 25 év kormányainak konszenzusa alapján a megélhetésre is alig elég, a munkakörülmények pedig elkeserítők. A komoly fizikai és érzelmi terhet jelentő munkához szinte semmilyen szakmai támogatást (pl. a területen szükséges rendszeres szupervíziót) nem kapnak, az abúzust kezelő protokollok bevezetésére és alkalmazására sem ereje, sem ideje nincs senkinek. Az intézetek túlnyomó része ráadásul valóban a világ szemétől elrejtve, távol eső falvakban van – a kistelepülési mélyszegénységben és reménytelenségben itt egyszerre elfelejtett áldozat lakó és dolgozó.

Van kiút?

Már kevés pénzzel és erőfeszítéssel is lehetne segíteni. Az ígéretes hazai programokat folytatni kell. Képzéseket, programokat kellene indítani szociális gondozók, segítők és terapeuták számára, hogy felismerjék a bántalmazás jeleit, érzékennyé váljanak a bántalmazottak hangjára. A rendőrség és hatóságok jobban tudnának segíteni, ha megtanulnák, mik a fogyatékossággal élők speciális igényei, mire figyeljenek, ha bejelentést kapnak – érzékenyítő programok ebben sokat segítenének, átvehető külföldi példák vannak. Fontos lenne az érintett fogyatékos személyek számára programokat, könnyen érthető anyagokat, brosúrákat készíteni, képzéseket tartani, hogy megtanulhassák, mi a helyes és „nem helyes” érintés egy terápiás vagy családi viszonyban – az értelmi sérült és autista gyerekek speciális iskolai tananyagában ennek a kérdésnek fontos helyen kellene szerepelnie. Az erőszak ellen küzdő szervezetek és fogyatékos emberek szervezetei közös programokat, szolgáltatásokat indíthatnának. A meglévő segélyvonalak elérhetőségei és brosúrák kerülhetnének ki olyan helyeken, ahol fogyatékos áldozatok nagyobb eséllyel járnak (speciális iskolák, diákotthonok, intézetek, nappali ellátók, munkahelyek, civil szervezetek központjai stb.) A vonatkozó törvény módosítása is segítene: az elkövetői kör kiegészítését érdekvédők már kezdeményezték, eredmény nélkül. Kutatásokat kellene indítani, hogy megértsük, miben más a fogyatékos embereket érő családon belüli bántalmazás – nehezíti a cselekvést, hogy jelenleg nagyon keveset tudunk.

Az intézetben élők abúzus elleni védelme esetében a megoldás némiképp egyszerűbb, ám sokkal drágább: a nagy létszámú bentlakásos intézeteket be kell zárni és a speciális ellátásokat a közösségben, kislétszámú lakásokban kell nyújtani. Az ez irányú állami program évtizedes késlekedés után 2012-ben elindult végül, és csak remélhetjük, hogy a következő években is folytatódni fog.

Végül fontos lenne a fogyatékos emberek (és pszichiátriai diagnózissal élők) jogegyenlőségének megteremtése: a cselekvőképességet kizáró gondnokságot el kell törölni. Az értelmi fogyatékosság vagy az autizmus önmagában is elég leküzdenivaló problémát jelenthet bárkinek, de ha ezt azzal súlyosbítjuk, hogy az érintettet még a jog előtt sem ismerjük el egyenrangúnak, azzal csak a bántalmazás, kihasználás és elnyomás előtt nyitunk kaput, valódi segítséget nem adtunk. Sokan emlékszünk még a Stieg Larsson svéd író nagysikerű krimijének, a Millenium-trilógiának főhősére, Lisbeth Salanderre: a pszichiátriai intézetet is megjárt, autisztikus Lisbeth-et hosszú időn át saját gondnoka bántalmazza a könyv lapjain. A cselekvőképességet kizáró gondnoksági rendszer – amely több tízezer fogyatékos embert érint ma Magyarországon – nem garantálja az abúzus elleni védelmet, ezért, követve a nemzetközi trendet, a rendszer gyökeres átalakítását mihamarabb el kell kezdeni.

Lóránd Zsófia - Petri Gábor