Lassan eldől, hogy megkaphatja-e a 86 milliárd eurós újabb hitelét a görög kormány. Persze nem lesz nagy meglepetés: valószínűleg igen. Csak épp az elvárások kemények, a görögök helyzete pedig továbbra is kilátástalan, a kormánynak pedig végképp semmi mozgástere nincs – mintha tényleg nem számítana, mire szavaznak a görög állampolgárok. A görög parlament nem tehetett mást, elfogadta a feltételeket, aztán szerdán szavaz a német Bundestag. Mindeközben hiába derült ki egy friss német tanulmányból, hogy Németország kb. százmilliárd eurót nyert a görög válsággal, az információ keveseket látszik érdekelni. Akárcsak az, hogy minden mérvadó vélemény szerint el kellene engedni a görög adósság egy részét.

A sztori még mindig ugyanaz: Görögország helyzete fenntarthatatlan, és ezt kb. minden politikai szereplő tudja. Mint ahogy azt is, hogy átlag görögnek (nem oligarchának) lenni már régen nem volt ennyire szar, mint a válság kirobbanását követő években: hatalmas a munkanélküliség, a fiataloknak esélyük sincs belépni a munkaerőpiacra, az idősebb munkavállalóknak az az egyetlen esélyük, ha korkedvezménnyel nyugdíjaztathatják magukat, most meg elvárnák az országtól, hogy három éven belül 3,5 százalékos költségvetési többletet produkáljon – ami újabb kiadáscsökkentéseket és adónöveléseket jelent majd; azaz, akinek eddig rossz volt, annak a jövőben se lesz jobb.

A Sziriza hatalomra kerülése előtt és közvetlenül utána is azt ígérte, véget vet a nép szenvedésének, és egy olyan válságkezelésért fog küzdeni, ami nem hagyja elszegényedni az országot. Ez nagyon nem jött össze.

A német baloldal elégedetlen

Gregor Gysi, a német Die Linke frakcióvezetője nemrég Gerhard Schröder egykori szociáldemokrata kancellárral csevegett a témáról.

„Ha Görögországban ülnék a parlamentben, akkor fájó szívvel, de az igen mellett szavaztam volna. Zsarolva lettem volna, de akkor is azt mondtam volna: meg kell akadályoznom a szegénységet és a nyomort, ehhez pedig el kell ezt fogadnom (a mentőcsomag feltételeit – a szerk.), még ha ezek részben rossz lépések is. Amikor viszont a német parlamentben ülök, akkor a saját kormányom politikáját kell értékelnem, ezt pedig kritikusan kell szemlélnem, ezért nemmel fogok szavazni.”

Schröder erre felveti, hogy ez „politikai skizofrénia”, mire Gysi azt mondja, egyáltalán nem, hiszen egyik esetben az elnyomottak, másik esetben pedig az elnyomók helyében van, és ez egy hatalmas különbség. Végülis más, ha feltételeket diktálunk valakinek – és minden erőnkkel azon vagyunk, hogy ne hagyjuk a nekünk kiszolgáltatott felet levegőhöz jutni –, és teljesen más helyzet, amikor arról van szó, hogy elfogadjunk egy rendkívül előnytelen ajánlatot, amelynek az alternatívája viszont a teljes összeomlás.

Gysi szerint vannak ugyan üdvözlendő részei a friss csomagnak, például a vagyonadó, vagy a legjobban keresők jövedelemadójának növelése – amelyek végre lehetővé teszik, hogy a gazdag, és mindeddig a közteherviselés alól többé-kevésbé kibújó lakosok is a zsebükbe nyúljanak – de összességében a csomag továbbra sem felépíti, hanem leépíti Görögországot. Gysi hozzáteszi azt is, a pozitív lépések sem feltétlenül a trojka (Európai Bizottság, Európai Központi Bank és az IMF) érdemei, hiszen a görög kormány már próbálkozott ilyenekkel, csak épp a trojka meg a német kormány azzal hárította el az ilyen próbálkozásokat, hogy ez ártana a gazdaságnak.

(Emellett pozitívumként értékelhetjük jelenleg azt is, hogy a tervek szerint most már lesznek konkrét előírások a korrupció felszámolására és az adóelkerülés megnehezítésére, és a katonaságra is – úgy tervezik – hosszabb távon évi 400 millió euróval kevesebbet fognak költeni.)

Ami igazán rossz, hogy a csomagot úgy nyomták le a görögök torkán, hogy,  a !!444!!!-et idézve „ennél rövidebb pórázon állam már nem is lehetne”, hiszen az amúgy pont az establishment neoliberális kormányzásához képest alternatívát ígérő újbalos Sziriza kormány arra kényszerült, hogy megalázottan, ugyanazt a programot folytassa, amit a sokat kritizált elődkormányai is. Az üzenet talán az akar lenni, nincs alternatíva a nagy államok által kitűzött úthoz képest. Ne is próbálkozzatok.

Hogy ebből bármi jó kisülhet-e, az nagyon kérdéses, hiszen egy évek óta a csőd szélén lévő országra erőltetett rá Európa egy olyan programot, amelynek sikerességében nemzetközi elemzők sem bíznak. Arról nem is beszélve, hogy sem a kormány, sem a görög nép nem ért egyet vele.

Elhisszük, hogy az emberek hajlandók meghúzni a nadrágszíjat, hajlandók koplalni és nélkülözni, ha tudják vagy hiszik, hogy a megszorításoknak van értelmük. Az ember viszont hülye lenne koplalni, ha azt gondolja, attól csak még szarabb lesz neki.

Nehogymár valami értelmeset csináljunk

Hogy a görög adósság leépítéséhez hozzájáruljanak, az meg sem fordul a nyugat-európai vezetők fejében. Jens Spahn, a német pénzügyminisztérium államtitkára a héten azt mondta, az adósság elengedése a valutaunióról szóló szerződés nevében kizárt. Angela Merkel kancellár pedig hasonló véleményének adott hangot a német állami televízióban. Pedig még a sokáig olyannyira gyűlölt IMF is azon a véleményen van, hogy ideje lenne már valamit könnyíteni a görögök helyzetén. Az észak-európai válasz továbbra is változatlanul a „nein”, vagy annak valamely országspecifikus variációja.

A dolgos német ember, akárcsak a holland, a finn meg a többi, nem akar fizetni a „dőzsölő” görögöknek és azok kormányának, amely szerintük hamisan állítja magáról, hogy felelős gazdaságpolitikát akar művelni. Hiába történt meg a szakítás januárban az addig kormányzó korrupt elittel, Görögország kormányát a nyugati politika máig egy kalap alá veszi az oligarchákkal összefonódott korábbi elittel, amely felelőtlen kormányzásával tényleg nagyon sokat tett azért, hogy Görögország annyira rossz helyzetben legyen, mint most.

„A görögök meghamisították a statisztikáikat, csalással kerültek az eurózónába” – panaszkodnak sokan ma is, elfeledve, hogy erről nem a nép, hanem annak vezetői tehetnek. Azokat a vezetőket pedig idén év elején leváltotta egy alternatívát kínáló párt.

De elfelejtik azt is, hogy az EU intézményekben és a tagállamok vezetőségében elvileg komoly szakértelemmel rendelkező emberek (is) ülnek, úgyhogy eléggé hihetetlen, hogy senkinek nem esett le, hogy a görög gazdaság nem is volt annyira jó állapotban anno, mint azt állították. Akkor tökmindegy volt nekik, nem foglalkoztak vele. Mint ahogy látszólag ma is tökmindegy nekik, mi lesz a görögökkel. Akkoriban talán úgy volt a legegyszerűbb, hogy szemet hunytak a problémák felett, és azt üzenték, az európai projekt feltartóztathatatlan és hatalmas sikersztori (pedig minden szépsége mellett nem feledkezhetünk el az euró, mint konstrukció gyenge pontjairól, melyek korrigálásához nem volt eleinte politikai akarat, ma pedig már egyesek szerint túl késő, lásd itt pl.).

Kicsit olyan ez az egész, mint a Bazi nagy görög lagzi című ezredfordulós sikermozi: míg ott a görög bácsi a Windex ablakpucoló szert ajánlotta sebfertőtlenítéstől takarításig mindenre, mint univerzális csodaszert, úgy az Unióban az eurózónába való belépést marketingelték ugyanígy. Az nem merült fel bennük, hogy várjanak egy picit, hogy mindenki felkészülten kezdjen bele a projektbe. Hisz el kellett volna magyarázni a választóknak is. Az meg talán túl macerás lett volna. Meg hát minek is kell, hogyha a németek az eurózóna hibái ellenére is profitálnak a görögök tagságából...

Még nyertek is a görögökön

Ugyanitt tartunk most is. A németek profitálnak ma is a relatíve gyenge euróból, aminek köszönhetően ők továbbra is exportálhatnak, mint az állat.

Közben nem felejthetjük el azt sem, hogy a válság alatt azért is előnyhöz jutott Berlin, mert a befektetők – a németek biztonságra törekvő magatartása miatt – a válság elmélyülése, azaz kb. 2010 óta egyre inkább tekintették a német államkötvényeket befektetési menedéknek (ld. pl. itt).

A hallei Leibnitz Intézet (Leibniz-Instituts für Wirtschaftsforschung – IWH) ugyanis azt számolta ki, hogy Németország nagyjából 100 milliárd eurót takarított meg amiatt, hogy a görög válság miatt csökkent az államháztartás kamatkiadása. Értsd: ha Görögország semmit nem fizetne vissza a neki juttatott kölcsönből, akkor is – ezen tanulmány szerint – összességében 10 milliárd eurót nyerne a válságon a német kormány. (Persze a számokról lehet vitatkozni, hisz a görög válság korántsem az egyetlen faktor, ami a német állampapírok felé irányíthatta a befektetők  figyelmét, és simán lehet, hogy a válság továbbdurvulása miatt a német adófizetőknek majd még perkálniuk kell, de a lényegen ez sem változtat: az nyilvánvaló, hogy a helyzet nem annyira egyszerű, hogy a németek állandóan csak fizetnek, a görögök meg hálátlanok, mert nem akarják lenyelni, amit a szívességért cserébe kérnek tőlük. A valóság inkább az, hogy a németek fizetnek ugyan, de azt úgy teszik, hogy közben a saját pozíciójukat ne gyengítsék, esetleg még jól is járjanak, még ha az Görögországnak, vagy épp az Európai Uniónak egyáltalán nem a legelőnyösebb.)

A tanulmány megjelenésekor a baloldali értelmiségen kívül senkinek nem érte el az ingerküszöbét, így hatása kb. annyi volt, hogy páran kiposztolhatták a Fészbukra azzal a szöveggel, hogy „na én megmondtam.” A nyugati választó pedig mindeközben ragaszkodik az eddigi narratívájához, és azt mondja: eleget fizettem, többet nem fogok.

Mindenkit csak a rövidtáv érdekel

A politika pedig? A mainstream pártok pont a közvéleményre hivatkozva azt mondják: nem tehetünk semmit, a nép nem akar fizetni, minket meg a nép választott. Hogy a nép közben azt is elvárná a választott vezetőitől, hogy tájékoztassák arról, mit is csinál, mire költi az adófizetői pénzeket, és miért pont arra, az teljesen elkerülte a kormánypártok figyelmét.

Így ahelyett, hogy Merkelék kiálltak volna a választók elé, és azt mondták volna: „Meg kell mentenünk a görögöket, mert nagy szarban vannak. Ráadásul a mi jólétünk részben annak is köszönhető, hogy ők most szarban vannak. Sőt, még keresünk is azon, hogy ők szarban vannak. Szóval az a minimum, hogy kisegítjük őket.” Na ilyen szavak helyett jön a „nein”: elég volt a türelemből, nincs több pénz a görögöknek, nein, nein, nein.

És akkor most mégis miért jön az új mentőcsomag? Mégis miért fizetünk megint ezeknek a lusta görögöknek? – kérdezheti Heidi Hanstól, aki miután letörölte a sörhabot kackiás bajszáról, csak annyit mond: Nem tehettünk mást, azok a rohadt görögök megzsaroltak.

Rövidtávon persze működik ez. Rövidtávon elfogadjuk, hogy a kormányunk jót akar nekünk, a pénzünket védi, még ha nem is jár sikerrel. De hosszabb távon Hans nem csap vajon az asztalra, és mondja azt „Milyen kormány az, amit folyton meg lehet zsarolni?” És ha már feltette a kérdést, elkerülhetetlenül jön az, hogy „Komolyan újra akarom ezeket választani, ha hagyják, hogy egy dél-európai törpe állam az orrunknál fogva cibáljon minket? Nem, és nem.”

Talán nem kell mondani: így erősödik meg aztán a szélsőjobb.

A német választók (hasonlóan a többi tagállaméhoz), már amúgy is egyre kevésbé bíznak a demokráciában, nem érdekli őket mi folyik a parlamentben, miről döntenek a képviselők, és miért.

Nem biztos, hogy elhiszik, hogy az érdekükben cselekszenek. Sőt, azt sem, hogy a képviselőknek van saját akaratuk, vagy hogy lenne súlya azon emberek szavának, akiket a parlamentbe választottak. Ezen pedig az is inkább csak rontani fog, hogy Volker Kauder, a CDU frakcióvezetője a napokban rászólt a frakciójára: aki a pártjából nem hajlandó megszavazni az említett mentőcsomagot, azt ne számítson arra, hogy helyet kaphat bármilyen fontosabb parlamenti bizottságban.

A rendszer tehát – ahol a politikusok nem gondolkodhatnak, a nép pedig el van zárva az információtól – a népakaratra hivatkozva hozza meg rövidtávú célokat követő döntéseit. Hogy ez mennyire lehet fenntartható? Az is minimum kérdéses. Az viszont, hogy az EU-n belüli szolidarításnak már véget vetett, az teljesen biztos.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni a görög helyzetről, támogass minket!