Cikksorozatot indítottunk WTF baloldal (Mi az a baloldal? Kell-e baloldal? Mi lesz a baloldal?) címen, amelyben azt az egyszerűnek tűnő kérdést tesszük fel, hogy mi a baloldal ma Magyarországon, az Unióban, a világban. (A felvezetőt és az eddig megjelent írásokat lásd itt.) A sorozat alábbi, negyedik darabjában Ungár Péter amellett érvel, hogy a baloldalnak fel kell adnia az identitásalapú politizálást és vissza kell térnie a társadalom egészének képviseletéhez. 

1. Az identitáspolitika zsákutca

Ha körbenézünk Európában, azt látjuk, hogy a baloldal mint politikai projekt, mindenhol kifulladófélben van. Ezt példázza az angol munkáspárt mostani elnökválasztási kampánya is, ahol vagy olyan elnökjelöltet választanak, aki a thatcheri konszenzust képviseli, vagy olyant, aki tagadja. Olyan üzenettel, olyan politikai programmal, ami a konzervatívok, illetve Margaret Thatcher nélkül értelmezhető, egyikük sem rendelkezik. Nincs olyan munkáspárti kínálat, ami a ma Nagy-Britanniájáról szólna, neki üzenne. Ezzel a mondanivaló-hiánnyal nincsenek egyedül. A baloldal Nagy-Britanniában, akárcsak Magyarországon, az 1980-as évek óta nem rendelkezik önálló narratívával, képtelen a közhatalom birtoklásának értelméről koherens történetet felépíteni. Az ilyen célnélküliség és az ezzel járó ideológiai vákuum vezetett oda például Spanyolországban, hogy Zapatero elvileg baloldali kormányának egyetlen markáns eredménye a melegházasság bevezetése volt.

Szemmel látható, hogy az európai baloldal identitásválságban van. A folyamat 1968-ban kezdődött, amikor a nyugat-európai és az USA-beli baloldal identitáspolitikai kérdést csinált a politikából. Vagyis a baloldal a nemzet közössége helyett a közösségek összességét tette meg a politika alapjának. Ennek következménye, hogy mára a „közösség” szó mindent átitat, mindenre használható és mindent legitimál. „Közösséggé” lett minden olyan szociális konstrukció, amelyet a természet által öröklött objektív tulajdonságnak tekintünk (meleg közösség), a választott tevékenységekből összeállók csoportosulása (közgazdász közösség), vagy a posztmodern kapitalizmus látszólag üzemvezető nélkül működő termékei (közösségi autózás, Uber). Egyre több olyan közösség alakul, ami olyan, mint a pólóink: cserélhető. Ma ezeknek a „közösségeknek” a képviselete a baloldal egyetlen felismerhető jegye. A mai baloldali pártok tehát nem képesek és nem is akarják politikájuknak a többséget megnyerni, helyette a kisebbségekből alkotott koalíciókkal akarnak időleges, vagyis alkalmi többséghez jutni.

Ahogy arra a fentiekben utaltam, az a fordulat, ami ahhoz vezetett, hogy a baloldal az elnyomott kisebbségek koalíciójának képviselőjévé vált, az 1968-as generáció térnyerésének a következménye. Ez a generáció döntött arról, hogy átpolitizálja a magánéletet, átlépve ezzel azokat a határokat, amiket a tizenkilencedik század óta adottnak tekintettünk. Mindez a baloldal fénykorában történt, akkor nemcsak a baloldal, de a jobboldal is baloldali politikát folytatott. Az a jobboldal ugyanis, amely a II. világháború után sikeresen felépítette Nyugat-Európában a jóléti államot, vagy más néven a szociális piacgazdaságot, a keresztény szociális gondolaton alapult. Így jött létre az egészségügyi kockázatközösség, növekedtek a szociális ellátások, és sikeresen versenyeztek az állami tulajdonú nyugat-európai vállalatok. Ez volt az az időszak, amikor a szociáldemokrata pártok sorra nyerték a választásokat.

Ebben az időszakban az identitáspolitikai kérdések még nem voltak a baloldali politika homlokterében, a kisebbségi lét nem volt sem oka, sem célja a baloldali politizálásnak. A baloldali politika, szemben a kisebbségek képviseletével ekkor még univerzális célokat fogalmazott meg, amelyek egyaránt fakadtak az 1848-as szabadságharcokból, az amerikai és a francia forradalmakból. Az önrendelkezés, az elesettek segítése, az a gondolat, hogy az államnak be kell avatkoznia, és csökkentenie kell a szociális különbségeket, és az is, hogy a közösségi tulajdonnak helye van a piacgazdaságban, és hogy törekedni kell az egyenlő esélyek megteremtésére, mindenkire vonatkozó politikai célok. A kisebbségek és közösségek érdekeit előtérbe állító elképzelések ugyanakkor definíciójukból adódón nem vonatkoznak, nem is vonatkozhatnak mindenkire, csak rájuk. Nincs közös, minden kisebbségit egyaránt érintő cél, nem lehetséges a „muszlim közösséget” és a „meleg közösséget” egyszerre képviselni, ugyanis a mindent szabad elv nem oltalmaz. Az emberi méltóság elve viszont igen.

Sokak azzal érvelnének a fentiek ellen, hogy ez már csak azért is badarság, mert a baloldal ideológiai alapvetése a munkásosztály elnyomásának megszüntetését tételezi, vagyis egy kisebbség érdekeinek képviselete. Ez azonban nem igaz. A munkásmozgalmak sikerei nem voltak a szó tradicionális marxista értelmében osztályharcos mozgalmak, ahogy ezt Eric Hobsbawm, brit baloldali történész is megállapítja. Az I. világháború környékén a skandináv szociáldemokrata pártok 40% fölött kaptak szavazatokat, ami messze meghaladta az ott élő ipari munkásság számarányát, lévén, hogy a kérdéses pártok ideológiája és programja nemcsak a munkásosztály érdekeit, de az egész társadalomra kiterjedő közjót is sikerült szolgálniuk. Ráadásul, a hagyományos marxista logika szerint az osztályharc maga is egy univerzális gondolat, hiszen a győzelemmel egy olyan tökéletes társadalom jön el, ami mindenkié. Amikor a proletariátus átveszi az uralmat, nem csak az ipari munkásság számára jön el a földi mennyország, hanem mindenkinek.

2. A politika színtere a nemzetállam

A kisebbségek identitáspolitikája ráadásul depolitizálja a valódi közösségi politikát, destabilizálja az államot, delegitimálja szabályait. Az egyének különböző eltérő tulajdonságait kidomborító elhatárolódás ugyanis befelé, az egyén önmeghatározása felé mutat, az identitás sokoldalúságát és változékonyságát hangsúlyozza, a közösségben élés problematikája helyett. Márpedig az emberi közösségek konkrét földrajzilag, vagyis térben és időben meghatározható helyeken élnek együtt, identitásaik helyhez kötötten alakulnak ki. Ezért az egyénnek minden problémája helyhez és időhöz kötötten körülhatárolható. Tértől és időtől független egyéni identitásprobléma tehát nem létezik. Ezért olyan tartalmatlan a különféle közösségeknek a lokalitásból kiszakított fölemlegetése. Ugyanis nincs se „nemzetközi közgazdász közösség”, ahogy nincs „általános meleg állapot” se, amiben minden meleg osztozna. Az információs technológia, a techno-forradalom ellenére, az emberek államokban élnek, sőt a legtöbb állam, legalább diszkurzívan, nemzetállam.

Ilyenkor szokott elhangzani, hogy a globális kapitalizmus jelenlegi fázisában a nemzetállamoknak nincs már jelentős hatalma, erőtlenek és nem befolyásolják a világot többé. A multinacionális vállalatok sokkal jelentősebbek, ezért kell nemzetközi politikát folytatni. Azon kívül, hogy akik így gondolkodnak, valószínűleg nem veszik figyelembe, milyen befolyással rendelkezett egykor a Kelet-Indiai Társaság, abból a hiedelemből indulnak ki, hogy az a korszak, amiben ők élnek, alapvetően eltér minden korábbitól. Mindez rendkívül leegyszerűsítő. Ugyanis abból indul ki, hogy a lokális és a globális közti szembenállás következtében elmosódnak a különböző helyek, nemzetek közötti különbségek, eltűnik az a világpolitikai struktúra, amiben a gazdasági rendszer működik. Arturo Escobar antropológus ezt úgy írta le, hogy: a „globális a térrel (space), a tőkével, a történelemmel, és az erővel, a lokális pedig a helyiséggel (place), a munkaerővel és a hagyománnyal” jár jegyben, a mai közbeszédben. Pedig vannak olyan lokalitások, globális városok, mint pl. London, amelyek a globális piac alakítói, nem elszenvedői. De sehol sincs arra példa, hogy a lokális nem tud hatással lenni a globálisra. Magyarországon is, minden cselekedetünk egyben globális hatású is. Ezért örökzöld a régi zöld jelmondat: „Gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan”.

A lokalitás azért is fontos, mert az ember, amikor nem magának politizál, hanem másoknak, ha nem az identitásának részeit vetíti ki egy képzelt globális közösségre, , hanem a körülötte lévő hellyel és az ott élő emberekkel kapcsolatban hoz politikai döntéseket, akkor ezt azért teszi, mert szolidáris, mert együttérez azokkal, akiket döntései érintenek, mert közvetlen és kitapintható hatást gyakorolnak rájuk. A felelősség földrajza persze nem egy koncentrikus körben létezik, érvel Massey is. Természetesen mivel lokális cselekedeteinknek globális hatása is van, globálisan is felelősséget kell vállalnunk értük. De mégis, ahogy időben is csökkenő ez a felelősség, ugyanúgy mérséklő tényező a földrajzi távolság is. Európában szinte mindenhol, bár vitatott mértékben és tagoltságban, de kialakult a felelősségnek egy olyan köre, amit közös politikai döntéseink terepének érzünk: ez pedig a nemzetállam.

A nemzetállamon belül azokkal együtt tudunk döntéseket hozni, akiket ezek a döntések hasonlóan érintenek. Ez a közösség a nemzet. Ezért, amikor egy választáson egy politikai közösség a nemzetéhez tartozó emberektől felhatalmazást kér, el kell tudnia mondani, hogy mit tervez, milyen jövőt képzel el országa, hazája számára. Persze az egy nemzetállamon belüli univerzális politika egyben partikuláris is, vagyis az adott többségnek megfelelő politika támogatását lehet csak elvárni. De mivel ezekben a nemzetállami keretekben élünk, ezeken a földrajzilag behatárolt tereken az a lehető leguniverzálisabb politika, ami azoknak az érdekeit képviseli, akikkel egy politikai testben, egy nemzetállamban, egy hazában élnünk.

Ahhoz, hogy a nemzeti érdekeket képviselni tudjuk, egy dolgot nyíltan ki kell mondanunk: a képviselet a kormányon és a kormányzáson, az állam irányításán keresztül történik. Ugyanis, ha nem ismerjük el az államnak azt a képességét, hogy jobbá tegye az életet a többség számára, akkor mi alapján kér bárki felhatalmazást arra, hogy az államot vezesse? Ha azt hisszük, hogy az állam rossz gazda, hogy mindig korrupt, hogy már nincs is hatalma, hogy a múlt, akkor nincs értelme felhatalmazást kérni a vezetéséhez. Akik azt gondolják, hogy az államnak mindössze az a feladata, hogy a piacok szabad mozgásának peremfeltételeit megteremtse, akkor persze a költségvetési hiány és a jegybanki alapkamat beállítása lesznek belpolitikájának a prioritásai, az életminőséget javító állami vagy az oktatás színvonalának emelését előirányzó programok megalkotása helyett.

A politikának ráadásul nem csak az állam vezetése a feladata, hanem az is, hogy egy narratívát vázoljon fel arról, milyen sorsra számíthat nemzete az egyre globalizálódó világban. A politika nem merülhet ki abban, hogy beszedjük és elköltjük az adókat, sokkal inkább arról szól, hogyan képviseljük azoknak az érdekeit, akikkel együtt szurkolunk a világbajnokságokon, akikkel egynek érezzük magunkat, egy nemzetből valónak. Hobsbawm, aki éppenséggel nem kedvelte Margaret Thatchert, a kilencvenes évek közepén már tisztán látja, hogy Thatcher igazi ereje abban rejlett, hogy felismerte, az érzelmek erejét felhasználva reményt és utat tudott mutatni a briteknek. Minden ellentmondásával együtt kétségtelen tény, hogy a Thatcher által a briteknek kínált történet koherens volt. A mai európai baloldalnak nincs se története, se narratívája.

3. A politika újrapolitizálása

Az identitáspolitikák előtérbe kerülése óta a baloldal nem beszél többé sem a gazdaságról, sem az államról. Ezeket a területeket ráhagyják a „szakmára”, akik „objektíven” kitárgyalják őket. Nálunk is vannak olyan pártok, akik elhitték, hogy elég valami ellen politizálni. Elég ideológia helyett, ha szakmainak látszunk és haladók vagyunk. Pedig ideológia nélkül nincs politika, valami ellen pedig csak ideig-óráig lehet politizálni. Ezért beszélnek a technokrácia nyelvén közös ügyeinkről, mintha menedzsment-órát tartanának egy üzleti főiskolán. Ezért szálazzák szét a politikai kérdéseket mikropolitikai problémákká, hogy lehetőleg senki se értse, és senkit ne érdekeljen. Ez nem csak Magyarországra igaz, hanem egész Európára. Ha végignézzük a görög helyzetről szóló vitát a Bundestagban, feltéve, ha nem alszunk el az első pár percben, ami azért nem életszerűtlen, akkor a Die Linke-én kívül csak politikailag korrekt paneleket és eurokrata szövegfüzéreket hallunk.

A legfontosabb teendőnk ezért az, hogy újrapolitizáljuk a politikát. Meg kell próbálni úgy beszélni Magyarországról és leginkább hazánk jövőjéről, hogy ne mondjuk ki Orbán Viktor nevét minden mondatban legalább kétszer. Ne kössünk mindent hozzá, ne tegyünk mindent tőle függővé. Ne az ő tagadásából álljon a mai ellenzéki politika. Még a miniszterelnököt is azzal lehet a legjobban politikailag támadni, az számára a legveszélyesebb, ha az ellenzék el tud képzelni egy olyan országot, ha úgy tud Magyarországról beszélni, hogy az nem belőle fakad, nem ellene jön létre. Ami nem róla szól. 

Ungár Péter

A sorozat további darabjait ide kattintva lehet elolvasni.

Augusztus 29-én Papp Réka Kinga, 31-én Tamás Gáspár Miklós írását közöljük.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szerinted is fontos, hogy legyenek olyan sorozatok, mint a WTF baloldal, támogass minket!