Az elmúlt évtizedek technológiai átalakulásai nyomán a baloldal gyakorlatilag elvesztette társadalmi bázisát. Ezért is eljött az ideje, hogy az eddig jobbára csak követő emberfogásra berendezkedett ellenzék szembe nézzen a megújulás alapkérdéseivel, így azzal a dilemmával is, hogy mégis mi a terve velünk, emberekkel - véli Csendes József szociológus. (A WTF Baloldal sorozatunkban eddig megjelent írásokat lásd itt.)

A baloldal utoljára 2006-ban nyert választást idehaza, miközben földrengésszerű változások zajlottak le hazánk politikai életében. Mi lehet ennek az oka, és mit tehet a sikertelenség ellen a baloldal?

Látván jelenlegi katasztrofális társadalmi viszonyainkat, felmerül az emberben a kérdés, hogy nem kellene-e minden rosszat magunk mögött hagyva, kezünket az eke szarvára téve, valami gyökeresen új dologba kezdeni, és többé hátra sem nézni? Ami nem azt jelenti, hogy vessünk el mindent, ami korábban fontos volt számunkra, pusztán csak annyit, hogy hagyjuk el azokat a dolgokat, amik ma már nem fontosak, és nem előrefelé mozdítanak. Mert látva, hogy milyen görcsösen, már-már rögeszmésen ragaszkodnak jelenlegi vezetőink a múltnak azokhoz a csökevényes maradványaihoz, amelyek már a maguk korában is elavultnak számítottak, óhatatlanul is felmerül a kérdés, hogy: Honnan lehet újra felvenni a régi élet fonalát? Felvehető-e egyáltalán ismét a régi élet fonala? Lehet-e, szabad-e ugyanott folytatni, ahol egyszer valamikor kényszerűen be lettek fejezve a dolgok?

Túl messzire nem kellene elkalandoznunk, elég csak az utóbbi kb. 40-50 évre visszanézni. A 21.századi magyar jobboldal egyszerűen nem érti, hogy nem lehet ugyanott folytatni a dolgokat, ahol annak idején 1945 után - korántsem véletlenül - abbahagyatták velük a tevékenységeiket egy időre. Sajnos, szemmel látható, hogy a hazai baloldal sem érti, hogy ő sem folytathatja ott, ahol 2010-ben, vagy még korábban abbahagyta. A mai magyar baloldal vezető politikusai, úgy tűnik, még mindig nem találják az ellenszerét a jobboldal jelenlegi sikerességének, és képtelenek egy új, modern baloldali, szociáldemokrata mítoszt teremteni. Pedig ideje lenne, hogy ez megtörténjen, mert korábbi évszázados politikai alapvetésük lassanként teljesen kiüresedik. Lehet azt gondolni erről az utolsó mondatról, hogy ostobaság, hiszen miért üresedne ki egy nagy múltú eszmei áramlat, amelynek ilyen komoly történelmi múltja van, de azért nem árt észbe venni azt is, hogy semmi sem tart örökké, még az eszmei áramlatok sem. Pláne ha pusztán csak követő emberfogásra rendezkednek be a hívei. Azaz nem lépnek fel kezdeményezőként, csak az ellenfelek lépéseire reagálnak. Mert azért az elég nyilvánvaló, hogy a hazai baloldal manapság nem lép fel kezdeményezőként, ha pedig mégis megpróbálja, rendre belebukik. Ezért elengedhetetlenül szükséges, hogy a baloldal végre olyan dolgokkal kezdjen el foglalkozni, melyek előre mutatnak. Olyan dolgokkal, melyeket mások még nem vetettek fel, vagy éppen ha már szóba is kerültek, de megvalósításukat eddig még senki sem gondolta komolyan.

Persze nem ész nélkül kellene kezdeményeznie, csak azért, hogy magához ragadja a kezdeményezést. Mert bőven láttunk már olyasmit a történelem során, hogy abban a pillanatban, amikor pusztán csak a hatalom megszerzése/megtartása, illetve az ezzel járó előnyök kihasználása lett a célja a vezetőknek – vagy csak a túlélésre játszottak – azonnal beköszöntött a különösebb cél, értelem és mozgató erő nélküli politizálás, amely végül teljes vereséghez vezetett. Tehát a legnagyobb probléma a kiüresedéssel van. Kiüresedés alatt azt értem, hogy a régi, hagyományosnak tekintett baloldali értékek (is) viharos gyorsasággal a múlt ködébe vesznek, és helyüket egyfajta gazdasági racionalitás foglalja el, kíméletlenül kiszorítva mindent, ami nem illik bele az ideális gazdasági szereplőről alkotott képbe. Mindeközben pedig a politika  megpróbálja fenntartani, a hagyományos értékeket. Ám bármennyire is küzd a politikai elit, korábbi mítoszainak életben tartásáért, keserűen tapasztalnia kell, hogy a gazdasági racionalitás (időlegesen) maga alá gyűri a politikai akaratot. Függetlenül attól, hogy jobb vagy baloldali kormányzás van éppen. Mert a viharos gyorsaságú értékvesztés a jobboldali gondolkodást is ugyanúgy sújtja, csak éppen a jobboldal képes volt „egy új(?!)” mítoszt teremteni magának, amiről persze tudjuk, hogy nem annyira vadonatúj, hiszen a jobboldal sűrűn szemezget az 1930-as évek „szakirodalmából”. Amely mítosz, úgy tűnik, hogy működik. Hiszen jelenleg egy jobboldali párt kormányoz, szorosan a nyomában pedig egy szélsőjobboldali párt van.

Olyan alapvető gazdasági-társadalmi változások indultak meg valamikor a múlt század ’70-es éveiben, amelyek gyökeresen átalakították az egész világot, elsöpörve az egész egykori szocialista tömböt, de mára már az USA is egészen más lett miattuk. Számos oka volt annak, amiért így történt. A gazdasági változások mozgatórugója leginkább a kapitalista vállalkozások szabad piacok felé törekvése volt. Végső soron a profit maximalizálása. A második világháború után, a nyugati országok előszeretettel invesztáltak ún. működő tőkét (vállalatokat) azokba az országokba, amelyek politikai szempontból kü­lönösen fontosak voltak számukra. A tőkeexport másik fő típusa a kölcsöntőke kihelyezése volt. Ez egy egyre élesedő piaci versenyként is felfogható küzdelem volt. Tulajdonképpen élet-halálharc volt ez a túlélésért, a lehetséges vetélytársak piacról való kiszorításáért vállalkozásaik felvásárlásáért. Az egyik legfontosabb ok az volt, hogy rengeteg pénzt fordítottak a fejlett tőkésállamok a technológia fejlesztésére, ami hamarosan meg is hozta számukra a várva-várt áttörést. Az ebből kibontakozó robbanásszerű technológiai fejlődés pedig megváltoztatta az egész világot, és az ipar hagyományos szerkezetét is. Az új, korszerű eszközök segítségével hihetetlenül olcsóvá vált a termelés az egyik oldalon, a másikon pedig ezek hiányában, hihetetlenül veszteségessé. Ami azt eredményezte, hogy az elvileg jóléti államot működtető szocialista berendezkedésű államoknak, csökkenő bevételeik mellett kellett volna finanszírozniuk egy jóléti államot. Ami hosszú távon – a közép-kelet-európai térség valamennyi országában – lehetetlen küldetésnek bizonyult, és rendszerváltásba, üzembezárásokba, tömeges munkanélküliségbe torkollott, drámai változásokat indítva el a gazdaságban, a szociális szférában, a szakszervezetekben, és magukban az emberekben is.

Ebből következően, különösen a munkavállalóknak nehezedett meg a szerepe. A cégek számára ideális munkavállalóról mindenki tudja, hogy az illető magasan kvalifikált, továbbá soha nem lesz beteg, nem megy szabadságra, nem házasodik, nem szül gyereket, nem lesz nyugdíjas, nincs szüksége pihenésre, sem pedig lakásra, nem kér különféle vállalati juttatásokat, nem is hal meg, nem válik 35 év feletti „öreggé”, nem igényel cafetériát...stb. Azonban az ember nem ilyen, bármennyire is szeretné ezt a gazdasági racionalitás.

Nem csoda, hogy a ’70-80-as években a szocializmus rémétől rettegő nyugati vállalkozók azonnal le is csaptak arra a technológiai lehetőségre, amely magában hordozta a gyártóüzemek minél szélesebb körű automatizálásának lehetőségét. Azonnal felismerték benne a szakszervezetek és a baloldali pártok letörésének az egyik lehetséges eszközét.

Ez egy nagyon fontos szempont, hiszen a modern technológiai berendezések a tökéletes sztrájktörők, akikkel nem szükséges egyezkedni, és nem is követelnek semmilyen jogot. Az automatizált termelőeszköz nem akar szabad és egyenlő lenni, de még csak szolidaritást sem vállal senkivel. Nem szeretné leküzdeni a társadalmi hátrányait sem, és nem fog követelni magasabb színvonalú oktatást, egészségügyi ellátást, vagy éppen nyugdíjat sem. Ami pedig a legfontosabb, soha nem fog sztrájkolni, demonstrálni, petíciót írni, nem tömörül szakszervezetekbe, nem kényszeríti a gazdasági és politikai vezetőket önmérsékletre, és nem követel magasabb béreket sem. Ezen kockázatokat ezentúl ki lehet küszöbölni a termelés folyamatából, csakúgy, mint a „túl magas bérszínvonalat” kikényszeríteni képes szakszervezeteket és jogvédő szervezeteket. 

Ez persze felvet egy másik problémát is – nevezetesen azt, hogy mi legyen az emberrel? Ugyanis átalakult a teljes gazdasági rendszer, és a munkások a korábbiaknál sokkal kisebb, „költséghatékony” üzemekben dolgoztak elaprózódva. Ami által nehézkessé vált az információáramlás, a tömegdemonstrációk és a sztrájkok szervezése. A szakszervezeti tagság elaprózódásának, és a szakszervezetek erejének szétforgácsolódása következtében a munkások és a baloldali pártok érdekérvényesítő képessége igencsak megrendült, hiszen a korábban óriási, és sok esetben tartós, országos méretű tömegtüntetések megszervezésére képes baloldali szervezetek egyre kevésbé voltak képesek hatalmas tömegeket az utcára vinni. Ilyen módon az évszázados, jól bevált baloldali működési rendszer alapjaiban rendült meg, hiszen sok, korábban erős szakszervezet egyszerűen elvesztette tagságát, a tömeges elbocsátásokkal, a gazdaság szerkezetének átalakulásával.

Ma már alig van hírértéke annak, ha valahol sztrájk, vagy demonstráció van Magyarországon, mert azt többnyire csak néhány ember csinálja, nem tömegek. Csak az a néhány megmaradt, nagy létszámú szakszervezet tud „eredményesen” sztrájkolni, akik továbbra is a nagy állami rendszerek valamelyikéhez tartoznak, és ahol a sztrájk mindenkinek feltűnik. Ilyen szervezettel rendelkeznek a rendőrök, a pedagógusok, a köztisztviselők, az egészségügyi dolgozók, a MÁV, a VOLÁN, és esetleg még a helyi közlekedési vállalatok dolgozói. Ám szervezett munkástüntetéssel, és követelésekkel mostanában már nem igazán lehet találkozni az országos hírekben, miközben tele az ország munkanélküliekkel, és éhbéren tengődő közmunkásokkal. Mindehhez hozzájárult, hogy a munkavállalók jogait folyamatosan szűkítik. Első fontos feladata volt a nyugat-európai példákhoz hasonlóan, Orbán Viktor kormányának is hogy hozzányúljon a munkavállalói jogokhoz, és elérje azt, hogy minél kevesebben kezdjenek pl. sztrájkolni.

A baloldal további gyengülésének kapcsán, a szabadság csökkenéséről is illenék még néhány szót ejteni. A globális változások lassan, de biztosan elértek hozzánk is, és megtették a hatásukat. A szabadság csökkenése igen dominánsan jelenik meg jelenleg is a hivatalok, és a hatóságok viselkedésében. Abban az intézkedési, ügyintézési módban, ahogyan az elszegényedett állampolgárokkal bánnak. Ugyanis a hatalom természetéből adódik, hogy ha megtehet valamit, akkor meg is fogja tenni habozás nélkül. Különösen akkor, ha a másik oldalon állókkal szemben egy olyan filozófia érvényesül, amely morálisan elítélhetővé teszi őket. Ebben a filozófiai alapvetésben a szegénységet a társadalom, kizárólag az egyén hibájának rója fel. Az elszegényedett embert pedig megbélyegzi, mert a szegénységet önhibának tartja, ezért megvetendő, elítélendő dologként kezeli. Ebben a gondolatmenetben elég hangsúlyosan benne van az érdemes-érdemtelen szegényekre utaló viszonyítási pont. A hatóságok, megszorító jogszabályok tömegeit vezetik a szegénységben élők ellen, amivel a törvényesség határain kívülre szorítják őket. Ennek az óriási problémának a megoldására vetették fel egyes közgazdászok, és tudósok az un. feltétel nélküli alapjövedelem gondolatát, amely mindenkinek járna, függetlenül attól, hogy dolgozik-e az adott pillanatban vagy sem, pusztán csak azért, mert ember. (Ezt a gondolatot mostanában a Párbeszéd Magyarországért képviseli hazánkban). Az ötlet egyáltalán nem ördögtől való, mert a világ legfejlettebb országaiban is felmerült már. Azonban mindezidáig ez legjobb esetben is csak választási ígéret maradt, és országos szinten sehol sem került ténylegesen is bevezetésre.

Mindezek kapcsán felvetődik a kérdés, amivel a baloldal igazán foglalkozhatna, nevezetesen az, hogy a nagy technológiai fejlődésben mi legyen velünk, emberekkel?

Nyilvánvaló, hogy a többségünk sajnos nem magasan kvalifikált, ami a munkavállalás és a társadalmi egyenlőtlenségek kiküszöbölése szempontjából nagy baj, különösen akkor, ha mint mifelénk, még széleskörű társadalmi kirekesztettség is párosul az alacsony iskolai végzettséghez.

És akkor itt most megállhatnánk, és sajnálhatnánk magunkat több tízezer, vagy százezer karakterben, vagy más módokon is, de nem tehetjük. Nem tehetjük, mert a fejlődés, ha tetszik, ha nem megállíthatatlanul robog tovább, és aki nem alkalmazkodik, az el fog tűnni a történelem süllyesztőjében. Ez alól a jelenleg létező baloldal sem képez kivételt. Egyszerűen nincs átmeneti idő. Nincs 20 éve senkinek az alkalmazkodásra. Nyugat-Európában már megfutották ezt a kört, egy viszonylag organikusnak tekinthető fejlődés eredményeképp, és az ottani népek, ha nehezen is, de talán már megemésztették azt az alkalmazkodási sokkot, ami bennünket kb. 25 éve ért el.

Ez, a folyamatos alkalmazkodási kényszer pedig nem könnyen megemészthető döntések sorozatát fogja még eredményezni számunkra a közeljövőben. Mert mi sajnos már jó ideje, némi fáziskéséssel követjük a világtrendeket, és azok a folyamatok, amelyek más országokban már évtizedekkel ezelőtt végbementek, nálunk többnyire csak most kezdődnek el.

Nálunk a hagyományosan baloldalinak nevezett politikai formációk, kb. negyven évnyi lehetőséget kaptak a bizonyításra, és még azt követően is három alkalommal alakíthattak kormányt. Emiatt aztán kicsit bizonytalanok is abban, hogy honnan vegyék fel a régi élet fonalát. Bár szerintem nem abban bizonytalanok igazából, hogy mit ne tegyenek, hanem sokkal inkább abban, hogy mik lehetnének az új hívószavak, és az új baloldali filozófia.

Ezt a bizonytalanságot jól jellemzi, hogy a baloldal nem tudja pontosan meghatározni magát. Maguk sem tudják pontosan eldönteni, hogy mely irányzatot kövessenek. Radikalizálódjanak? Legyenek forradalmiak? Vagy inkább a rendszerváltás mítoszához kötődjenek-e? Netán rendpártiak legyenek? A felsoroltak mindegyikére van példa a magyar baloldal egykori, és jelenlegi pártjai között. Fogok is citálni egyet-kettőt.

Példáull: a magát forradalmiként aposztrofáló Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) elvileg egy jóléti államot működtetett, vagy szeretett volna működtetni. Amikor pedig a létező szocializmus a fentebb említett világgazdasági okok miatt jobblétre szenderült, sokan azt gondoltuk, hogy itt vége, és annyi a baloldalnak egész Kelet-Közép-Európában. Azonban az élet nem állt meg, és nem lettek a dolgok tisztán feketék és fehérek. A térség valamennyi államában alapvetően két dolog történhetett az egykori baloldali állampártokkal: jó esetben szociáldemokratizálódtak, rosszabb esetben fasizálódtak. Bár el kell ismerni, hogy voltak zavarosabb esetek is, amikor párton belül is kialakult a kétféle frakció, vagy éppen egy harmadik irányvonal is erőre kapott, sőt, olyan is volt, hogy az újonnan alakult baloldali pártok fogadtak be volt kommunista vezetőket. Azt, hogy az ilyen pártok mennyire tekinthetők baloldalinak, nos, azt döntse el ki-ki maga.

Már csak azért is, mert a rendszerváltás idején a baloldal akkori vezető pártja – a Magyar Szocialista Párt (MSZP) – a sajátos hazai privatizáció miatt olyan szerepbe kényszerült, amelyben egyszerre lett a felemelkedő újgazdagok, a munkavállalói szervezetek és a pozícióikat féltékenyen őrző köztisztviselők, közalkalmazottak pártja. Ha pedig konfliktusok merültek fel ezek között a szereplők között, akkor a pártvezetés minden esetben az újonnan felemelkedett újgazdagok mellett tette le a voksát. Ez a helyzet 1998-ban változott meg, amikor a Fidesz által vezetett új jobboldali tömörülés választást nyert, és magához vonzott sok-sok korábban baloldalinak tartott értelmiségit, miközben a korábban oly erősnek tűnő szakszervezetek – korántsem véletlenül – igazából lemaradtak a Fidesszel való szövetségről.

A hazai baloldal lehetséges jövőjében benne van a tavaly áprilisi választási vereség után egy rendpárti fordulat is, amit erősíteni látszik a 2009-es kijelentései kapcsán elhíresült, volt miskolci rendőrkapitány Pásztor Albert polgármesteri jelölése is a tavaly őszi helyhatósági választásokon. Annak ellenére is igaz ez, hogy bár eleinte, az MSZP-DK-Együtt szövetség (a PM nem támogatta) polgármester-jelöltjeként, de végül mégis függetlenként induló Pásztor Albert bár végül nem lett polgármester Miskolcon, de jelentős mennyiségű szavazatot kapott a Fidesz jelöltje ellenében, amiből akár azt az egyébként téves következtetést is levonhatják a baloldal pártjai, hogy akár ilyen módon is elérhetik a vágyott sikert.

A baloldal (és annak pártjai), kénytelenek újra definiálni magukat mint baloldali pártok, miközben egyfelől az európai értelemben vett baloldal eszmei áramlataitól már évtizedek óta elszakadtak, másfelől pedig a saját potenciális választóikkal is komoly gondban vannak. Utóbbi azért is probléma, mert a Jobbik elvonzotta a fiatalok jelentős részét, mind a Fidesz-KDNP, mind pedig a baloldal pártjai elől. A felmérések azt mutatják, hogy bár a szülők körében viszonylag erősek a baloldali pártok, és a Fidesz-KDNP, de a felnövekvő fiatal generációk körében mindez már nincs így. Rájuk már sokkal kevesebb hatással vannak, mind a baloldal pártjai mind pedig a Fidesz.

Mindenesetre az biztos, hogy már a rendszerváltás idejére teljesen kialakult a baloldalnak az a sajátos felfogása, ami akkor még nem volt olyan mértékben szembetűnő, mint manapság. Ez a sajátos felfogás pedig a kezdeményezés hiánya volt, mind szellemi, mind cselekvési síkon.

Éppen ezért az sem tűnik teljesen világosnak a jelenlegi baloldal számára, hogy a világtrendekben végbemenő változások miként érintik azokat az értékeket, melyeknek képviseletét felvállalták annak idején. Sok esetben úgy tűnik, hogy csak futnak az események után, mint ahogy bizonyos reakcióik is ezt mutatják. Próbálnak együtt mozogni a fejlődéssel, miközben a hagyományaikat is szeretnék védeni. Ez a kettősség aztán sok furcsaságot eredményez az egész politikájukban. A sok-sok változás közepette még az is megeshet manapság, hogy egy jobboldali konzervatív keresztény párt, mint pl. a Fidesz, baloldali gazdaságpolitikát folytasson kormányzásának bizonyos szakaszaiban. Ez persze a másik oldalon is igaz volt, hiszen a baloldal pártjai is folytattak jobboldali gazdaságpolitikát annak idején.

Ez egyértelműen azt jelzi, hogy a hagyományos értelemben vett jobb és baloldaliság feloldódni látszik a gazdasági élet racionalitásában, és pusztán csak a különböző gazdasági érdekcsoportok közötti küzdelem eszközévé válik. A pártok pedig viszonylag szabadon csúszkálhatnak a képzeletbeli skálán, leginkább a gazdasági jobb, olykor a bal irányába, amikor érdekeik úgy kívánják. (Mert ideológiai alapvetésüket, attól függetlenül, hogy milyen gazdaságpolitikát folytatnak, csak nagyon ritkán adhatják fel).

Lehet, hogy ez furcsán hangzik, de egy politikai párt számára nem a választások esetleges elbukása a valódi kudarc, hanem a társadalmi támogatottságának az esetleges elvesztése. Ebben a helyzetben a baloldalnak egyértelműen az lenne a feladata, hogy minél hangosabban és egyértelműbb módon fejezze ki, hogy mit akar elérni és azt miként akarja elérni. Az is világosan látszik, ehhez bizony nem elég a szokásos baloldali retorika. Valami másra van szükség. A baloldalnak vissza kellene térnie azokhoz az alapokhoz, ahonnan annak idején elindult, amivel tömegeket tud ismét mozgósítani. Ha szeretnénk elérni, hogy a társadalmi különbségek csökkenjenek, akkor azt kell elérni első körben, hogy alulról szerveződő baloldali körök jöjjenek létre – melyek a szabadság apró körei lehetnek –, és amelyek a lehanyatlott szakszervezetek helyébe léphetnek.  

Bármennyire is népszerűtlennek tűnik a jelenlegi politikai helyzetben a dolog, de fel kellene eleveníteni az 1789-es francia forradalom hármas jelszavát is, különös tekintettel a szolidaritásra-testvériségre, bár a szabadsággal és az egyenlőséggel is akad némi probléma modern világunkban. Szükséges az elveszett belső kohéziót újrateremteni a baloldalon. Kérdés persze, mi módon lehet a baloldali közösséget újraalkotni, újjászervezni. A baloldalnak egyértelműen újításokra van szüksége, amiket csak olyan emberek tudnak bevezetni, akik elég eltökéltek és elég fiatalok ahhoz, hogy a változásokat keresztül tudják vinni.

A baloldalnak tehát vissza kell szereznie a kezdeményezőkészséget. Meg kell tanulnia élni a Szabadsággal, és meg kell tanulnia alulról szerveződni is. Ismét. Mert régen ezt tudta, csak mára már elfelejtette. Mint mindenért, ezért is meg kell küzdeni, mert ez csak úgy magától nem fog megtörténni. Mindez nem lehetséges egy nagy, általános megújulás nélkül. Azonban ezidáig, csak nagyon kevés ebbe az irányba mutató dolog történt a baloldal berkein belül.

Csendes József

A sorozat korábbi darabjait ide kattintva lehet elolvasni.

Október 27-én Bagi Zsolt, október 29-én L. Ritók Nóra írását közöljük.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szerinted is fontos, hogy legyenek még olyan sorozatok, mint a WTF Baloldal, támogass minket!