Nagy kérdések és nagy válaszok lesznek a következő napokban azt illetően, hogy mi is állhat Schiffer András lemondása mögött. Azon túl, hogy Schiffer sok igazságot mond „lemondó-interjújában” a(z általános) rendszerkritika lehetségességéről és versenyképességéről a jelen Magyarországán, a „NER” előállította ellenzéki tehetetlenségekről, a Habony Művek részéről, az ellenzék számára legyártott, kikényszerített hibákról, amellett távozásának indoka talán leginkább az alábbi részben keresendő:

„Sőt, kialakult egy olyan szervezeti kultúra az LMP-ben, ahol még az informális befolyás is szitokszó: az van, hogy ha bármilyen személyi döntésnél Dettivel kinyilvánítjuk, ki mellett tesszük le a voksunkat, akkor az alkalmasint még kontraproduktív is.”

Ezek a mondatok ugyanis kifejtetlenül is, de azt jelentik, hogy az LMP lemondott társelnökének nincs meg a többsége, és olyan vezetési struktúra alakult ki, amelyben a társelnök(ök) nem megtestesít(enek) egy politikát, és vezetnek egy pártot, hanem állandóan ki vannak szolgáltatva a párton belüli erőközpont(ok)nak (még egy pár 100 fős tagság esetén is lehet ilyen). Ez nem újdonság a párt történetében, erről számol be az okkal nem túl nagy érdeklődést kiváltó (leszámítva a kötelező politológusi és újságírói kézbe vételeket), sajátosan választási kampányban készült (és egyoldalú, lévén csak PM-s megszólalókat szerepeltető) LMP-könyv is. Vágó Gábor politikai búcsújának módjában már tapasztalható volt, hogy kik fogják bentről a pártot.

Okkal feltételezhetjük azt, hogy Schiffer András nem kívánt részese lenni annak, hogy az általa vélt rossz irányba kormányozzák “gyermekét” (LMP-ét). Nem lehetett számára könnyű döntés, sőt, hiszen ezt a pártot hosszú előzményekkel és zöldmozgalmon belüli sokéves vitákkal többedmagával hozta létre, a magyar politikai és közpolitikai gondolkodásba jó pár év óta nem látott mennyiségű innovációt hozva be.

Az LMP indulásakor számos szempontból innovatív párt volt. Egyrészről felismert egy állampolgári igényt – a politikai osztállyal szembeni jogos (és generációs) elégedetlenséget –, másrészről az ideológiai piacot is színesebbé tette az ökopolitikai kérdések napirendre hozatalával. Az LMP antiestablishment pártként került az Országgyűlésbe, és kultúrájában a mai napig távol áll a jelenleg frakcióval rendelkező pártoktól (és a függetlenek egy részétől is). Az MSZP anno (2010-2013) az LMP szakadásáig a „konfrontatív együttműködés” politikájával közeledett a párthoz, mindez pedig csak a későbbi esetleges kooperációra vonatkozó szándékok hitelességi deficitjeit növelte. A politikai zsurnalizmus sokadik mélypontja volt, ahogyan a végén az összefogás-értelmiség körében az LMP lett a bűnbak a harmadik Orbán-kormány megalakulásáért. Holott az LMP folyamatos és következetes „kint maradása” mindenféle együttműködésből jelzésértékűnek kellett volna lennie arra nézve, hogy a párt nem törhető be az antiorbánizmus folyamatosan kilúgozódó stratégiájával, továbbá politikai zsarolással (felelősség az elmaradt kormányváltásért) sem. Nem beszélve arról, hogy a (párt)politikai racionalitás az éppúgy legitim érv, mint egy összefogásra felszólító értelmiségi petíció (a semmiért – méltányosabban: maximum (ha és ha) a kétharmad elkerülésért).

Miközben azonban a baloldali Összefogás elemeire bomlott, és megváltozott a politikai erőtér, aközben 2014 után az LMP stratégiája érdemben letapogathatatlan, nem reagál környezetére. Bár tábora cserélődött, ahogyan jöttek hírek arról is, hogy a párt a „mérsékelt jobboldali, Fideszről leszakadókra” hajt (jelentsen ez a „választói csoport” bármit), de az utóbbi időben leginkább mégis csak szakpolitikai szorgalmával emelkedett ki. A párt magára nézve csak két kifejezés használatát kerülte („jobb- és baloldal”, érthető, racionális), és bár közpolitikailag továbbra is értelmezhető volt – már ha valaki az SZDSZ Kék könyve után olvasott mást is –, de egyre kevésbé lehetett körvonalazni, hogy kik és miért (lesznek) az LMP szavazói, milyen stratégiai gondolkodás zajlik a pártban, mitől lesz meg biztosan a küszöb. Némileg szarkasztikusan azt is mondhatnánk, hogy aki egy kicsit is ismeri az LMP alapszabályát, az tudhatja, hogy azt is nehéz megmondani, hogy annak megalkotása melyik testület feladata lenne – nem beszélve arról, hogy ki felelős annak végrehajtásért.   

Élhetünk azzal a gyanúval, hogy Schiffer András (már) nem tudta megakadályozni egy esetlegesen általa nem támogatott irány és tartalom megszületését. S így aztán „lemondó szép üzenet” helyett még az is előfordulhatott volna, hogy egy következő tisztújítás után esetleg nem Schiffernek hívják az egyik társelnököt, márpedig stratégiai vereségeknek ilyen ára (is) van. Előre ment, mást már nem nagyon tehetett.

Az LMP-nek a mérhetetlen sok szakpolitikai témát magához ölelő, láthatóan nagy munkabírású Szél Bernadett társelnöksége ellenére, kifelé Schiffer András volt a vezetője – az egyetlen, aki érdemi politikai (politics) állításokat tudott és szokott tenni –, a párt álláspontjának megjelenítője volt – és kevésbé az egyébként dolgozó frakció, amely tagjainak felsorolása aligha menne az olvasónak –, ez pedig a legkevésbé sem a Kettős Mérce olvasók hibája.

Mindenesetre az LMP – és a magyar politikai osztály – egy karakteres politikust veszít el. Schiffer számos alkalommal nyert és veszített is, ahogyan egy „political animal”-hez illik. Jelen ellenzéki politikusok jelentős többségéről ez nem mondható el, nem nyernek, és nem veszítenek, lévén nem ütköznek, nem újítanak, nem piszkálnak, „NER”-kompatibilisan elvannak.

Volt, amikor mások húzták el először a kormányt, miközben Schiffer ment szembe velük (lásd 2012-2013 pártszakadás), máskor ő ment zsákutcába (vö. LMP szervezeti életének „moderálása”), de szemben az „ügyintéző politikussal”, ő politikailag létezett. Tudta, merte, tette.

Az LMP a személyében most láthatósági mellényét veszíti el, médiumát, és látva a párt több éves politikusi rekrutációját, ma még nem áll rendelkezésre olyan potenciális vezető, aki bír azzal a parlamenti-közéleti vitakészséggel, képességgel és politikai érzékkel, mint a leköszönő társelnök.  

És mivel Schifferre az előbbiek állnak, ezért nehezen hihető, hogy leginkább a „NER” politikai körülményei miatt vonul most vissza. Ő küzdő, arra pedig utóbbi „a” terep, így Index-interjúja korrekt lemondó-elemzése a „NER-nek”, csak éppen politikailag kevésbé az ő helyzetéről szól.

Böcskei Balázs

A szerző politikai elemző

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 242 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!