Lengyelország véget nem érő politikai krízise újabb fejezethez érkezett. December 16-án, pénteken, a Szejm utolsó idei ülésén a kormánypárt (PiS) a parlament ülésterméből elvonulva, a média és az ellenzék nélkül – sokak szerint alkotmánysértő módon – szavazta meg a jövő évi költségvetést. Erre azért volt „szükség”, mert az ellenzék elfoglalta az ülésterem pódiumát, így tiltakozva a kormány jogfosztó intézkedései ellen – ezt Mariusz Blaszczak belügyminiszter puccskísérletként értékelte. Az éjszaka folyamán spontán összegyűlt több ezer kormányellenes tüntetőt, akik elzárták a parlament épületének kijáratait, rendőri erővel „kellett” feloszlatni, hogy a parlamenti képviselőket „kimenekíthessék” a tömeg karmai közül. „Nem hagyjuk magunkat terrorizálni” – mondta Jarosław Kaczyński, a kormánypárt vezetője.

fotó: AP/ Alik Keplicz

Valóban, ilyen és ehhez hasonló „terrorcselekmények” már egy jó ideje rettegésben tartják a lengyel kormányt. Csak október óta háromszor vonultak utcára a pártvezető által „huligánoknak” és „bűnözőknek” nevezett tömegek, a jogfosztó és életveszélyes abortusztörvények elleni fekete tüntetések, az oktatási reform elleni demonstrációk és a gyülekezési jog reformja elleni megmozdulások keretében.

Péntek éjszaka és szombat reggel a sajtószabadság volt terítéken: a kormánypárt korlátozni akarja a média hozzáférését a parlamenti ülésekhez, amelyek 1989 óta mindig hozzáférhetőek voltak a nyilvánosság számára.

Persze régóta ismeretes, hogy a PiS – mint az illiberális pártok általában – legszívesebben a nyilvánosságtól távol, zárt ajtók mögött intézi ügyeit. Tavaly decemberben például Andrzej Duda köztársasági elnök az éjszaka leple alatt iktatott be kormánypárti alkotmánybírákat a korábban törvényesen megválasztott bírák helyett. Ahogy a lengyel újságíró, Jakub Dymek megjegyzi, a kormánypárt még olyan tipikusan nem pártpolitikai kérdésekben is tartózkodik a nyilvános egyeztetéstől, mint az erdőirtás. Számukra a nép – amelynek az életével, egészségével, jogaival játszanak – csakúgy, mint a szabad média, a jogállam, a képviseleti demokrácia, nyűg, kellemetlenség, amely csak megzavarják a kormányzás sima menetét.

Keményvonalas illiberális pártként a PiS azon a szilárd eszmei alapon nyugszik, hogy megbízatását nem a néptől kapja és nem a nép felé tartozik elszámolással.

A javukra legyen mondva: a magyarországi elvtelen, cinikus illiberálisokkal szemben a PiS meggyőződéses vezetői – Kaczyński mindenképp – legalább hisz abban, hogy a kormányzás valamiféle kötelességet és felelősséget ró rá. Csak éppen ez a kötelesség nem a lengyel nép szolgálata, hanem a lengyel nemzeti nagyság visszaállítása – ezt akár a nép ellenében is végigviszi. Ha kell, lebontja az alkotmányosság intézményeit, ha kell, felszámolja a szabad médiát, ha kell, a parlament nélkül is megszavazza a költségvetést.

Ezeknek a stratégiáknak persze vannak kényelmetlen praktikus következményei. Az EU például már jó ideje aggódik amiatt, hogy Lengyelországban párhuzamos jogrendek létrejötte fenyeget. Ha a kormány szerint az ellenzék és az alkotmánybíróság alkotmányellenesen cselekszik, mikor a kormány tetteit alkotmányellenesnek hívja, akkor mégis ki mondja meg, hogy mi a valóban alkotmányellenes? Mi lesz ha a bíróságok az alkotmánybíróság oldalára állnak, de a rendőrség a kormányéra?

Ahogy a joguralom megszűnik és űrt hagy maga után, az erő és erőszak rendje tolul a helyébe. Végtére is az dönti el, ki a terrorista, huligán, áruló, hogy kit ér utol a kormány haragja, kit lehetetlenít el egzisztenciálisan, ki ellen követ el karaktergyilkosságot a függetlennek mondott média, kihez szállnak ki házkutatásra, kit visznek el, kit hallgattatnak el.

„Azért itt még nem tartunk” – mondják sokan – „azért még nem ennyire rossz a helyzet”. És valóban, az ellenzéki média működik, és nem masírozik Varsó utcáin az államrendőrség. Persze az állami terror és erőszak annyival finomabb és áthatóbb módon képes ma már átszőni a mindennapi életünket. Ott van minden elhallgatott véleménynyilvánításban, minden baljós gondolatban, hogy ha felszólalunk, annak ránk nézve negatív következményei lesznek. De ott van a tehetetlenség bénító érzésében is, hogy bármit csinálunk, akárhány tüntetésre megyünk el, úgyse változik semmi.

De csakugyan nem változik semmi? Csakugyan tehetetlen a nép a hatalom ellen? Przemysław Witkowski, a Krytyka Polityczna szerkesztője ezt írta nekem, mikor szombat reggel megkérdeztem tőle, hogyan értékeli a hajnali eseményeket:

„Most először láttam a PiS politikusait rémülten, olykor sírva, erős rendőri kísérettel menekülve, hogy mentsék magukat a tömegtől, amely azt kiáltozta: szégyen, gyalázat, árulók! Erős képek, melyek valamelyest reményt adnak a PiS leváltására belátható időn belül.”

És mindez nem váltotta ki más, mint hogy pár ezer ember spontán módon összegyűlt – egy másfél milliós városban, egy negyvenmilliós országban – és egész egyszerűen követelte azt a számadást, amivel megbízott vezetői tartoznak neki. Egyszerűen nevén nevezte a szégyent és árulást, amelyet megbízott képviselőik ellenük elkövettek, akik nem értük, hanem személyes nyereségért, és hamis ideálokért tékozolták el az ő életüket. Kaczyński ránézett erre az apró tömegre és az ellenzéki képviselőkre, akik e tömeggel együtt azt követelték, a kormány számoljon el a tetteivel és hagyjon fel népellenes politikájával – rájuk nézett és veszélyben érezte a hatalmát. Félt, és joggal félt.

Harmincöt évvel ezelőtt 1981. december 13-án (kísérteties évforduló, amely Kaczyńskinek is sok fejtörést okoz) Jaruzelski tábornok kihirdette a hadiállapotot, és bebörtönözte vagy megölette a Szolidaritás mozgalom vezetőit és aktivistáit. Statárium, bilincs és gyilkos erőszak sem volt elég, hogy útjába álljon a népnek, amely szabad akart lenni. Hogy az események milyen fordulatot vesznek, hogy a szerveződés, a szolidaritás ismét érvényt szerezhetnek-e az igazságnak, vagy a hatalom és a nép közötti feszültség az erőszak kiéleződéséhez, esetleg a nép letargiájához és megbénulásához vezet-e majd, hogy ma kik túl optimisták és kik túl pesszimisták, mindezt még nem tudni. De hogy bízhatunk-e a népben, hogy megvan-e benne az erő, hogy szembeszálljon az állami önkénnyel, efelől kétségünk sem lehet.

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 340 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!