Angela Merkel németországi szövetségi kancellár és Sigmar Gabriel külügyminiszter, alkancellár meg Martin Schulz, az SPD jelenlegi, az Európai Parlament volt elnöke világosan kimondta, ami jó ideje nyilvánvaló már – olyannyira, hogy néhányan már pár hónapja megírtuk – : az 1940-es évek végétől az 1980-as évtized végéig kialakult nyugati szövetségnek vége.

Angela Merkel és Donald Trump közös sajtótájékoztatója 2017. március 17-én, Washingtonban; az eredeti fotó forrása

A mindig is nyíltan Európa-ellenes Trump – akinek kedvenc európai (brit) politikusa Nigel Farage, az Európa-gyűlölő UKIP párt korábbi vezére, s aki örömét fejezte ki afölött, hogy Nagy-Britannia kilépett az Európai Unióból – elnöksége, az Egyesült Királyság távozása Európából, Oroszország, Törökország, illetve a Nyugat éleződő konfliktusa, több kelet-közép-európai ország antidemokratikus, sok tekintetben szélsőjobboldali politikája (és Andrej Babiš Csehországban meg Sebastian Kurz Ausztriában még nem is jutott hatalomra…), a mocorgó balkáni válság, no meg persze a menekültprobléma destabilizáló hatása együtt: olyan helyzet ez, amely a Népszövetség megszűnésének idejére emlékeztet. 

Soha, egyetlen pillanatra nem szabad megfeledkezni róla, hogy Európa nem a saját erejéből győzte le a fasizmust, az ellenállási mozgalom a teljes náci győzelem (1940) után semmire se lett volna elég: Hitlert csak külső erők (a Szovjetunió, Anglia, Amerika) voltak képesek – együttesen és nagyon nehezen – legyűrni. 1945-ben a szélső katolikus, monarchista konzervatívoktól a kommunistákig mindenki tisztában volt vele, hogy Európa békéje, egyensúlya, stabilitása, jóléte csak akkor lehetséges, ha a külső garanciák megmaradnak.

Mindenféle bajok ellenére ez így is történt.

A külső kezesek sorából 1989 után kiesett a Szovjetunió, most pedig Nagy-Britannia és az Egyesült Államok. Akármit gondolunk az 1945 és 1989 közötti gazdasági és biztonsági szerkezetről és 2016-ig tartó, immár oroszmentes meghosszabbításáról – ez földrengés.

Jelentőségében fölér 1989-cel.

Tagadhatatlan történeti analógiák vannak itt.

A Népszövetség – a kölcsönös garanciák rendszere – fölbomlásának a példáját már említettem. Ugyan a brit kormánynak, szemben Trump belső körével, láthatólag sejtelme sincs róla, mit művel (különös módon alábecsüli Anglia jelentőségét), akciói nem tudatosak, a másokra háramló következményekkel nem számol – ez az 1930-as években nem egészen volt így; bár akkor nem Nagy-Britannia lépett ki. Az, hogy az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok hátat fordít Európának, példátlanul súlyos helyzet; súlyosabb, mint a hidegháborús válságok bármelyike volt. S ugyanakkor ki hitte volna? Amint a brit választások eredménye („hung parliament”, de Clement Attlee óta statisztikailag a Munkáspárt legnagyobb előretörése, 192 nő képviselő, stb., stb.) mutatja  – szemben a németalföldi és franciaországi (kontinentális) látszatsikerekkel –, Nagy-Britanniában a „Brexit” és a dzsihádista merényletek ellenére még maradtak szociális és demokratikus energiák, és a jobboldali szennysajtónak nem sikerült lenyomnia a csakugyan baloldali Jeremy Corbynt, ami (a kontinensről nézve) hihetetlen. Ez persze „Európán” már nem segít. A geopolitikai-geostratégiai szakadás megtörtént; ez helyrehozhatatlan. AZ EU hovatovább nem jelent többet, mint németországi gazdasági hegemóniát, továbbá Kelet-Közép-Európa, Kelet-Európa, Délkelet-Európa káoszát és hanyatlását.

Mi lesz veled, Európai Unió?

Március 23-án indult Brüsszel +/- című sorozatunkban azt szeretnénk körbejárni, mi közünk is van az Európai Unióhoz. Hogyan befolyásolhatja a hazai viszonyokat az uniós tagság, és mi, magyar állampolgárként milyen eszközökkel rendelkezünk az EU politikáinak alakítására.

Vitaindítónkat itt találod, az eddig megjelent cikkeket pedig itt.

A másik analógia: a Kelet és a Nyugat kiújult ellentéte. A legtöbb kelet-közép-európai és kelet-európai ország vezető köreinek álláspontja Nyugat-Európával, ma különösen Németországgal szemben semmivel sem kevésbé ellenséges, mint amilyet a szovjet tömb tagjaiként, a hidegháború idején képviseltek; sőt. Az enyhülés és az „Ostpolitik” idején a viszony jobb volt, mint ma, Kádár János rendszerének kapcsolata az akkori Nyugat-Németországgal pedig barátibb, mint Orbán Viktor rendszeréé az egyesült Németországgal.

De visszaállt a klasszikus Kelet/Nyugat helyzet is: a Nyugat a polgári konszenzus szerint fejlettebb, modernebb, szabadabb, racionálisabb, jobbmódú, egyenlőbb, mint a Kelet (Európában) – de ha ezek a tulajdonságok jórészt látszólagosak is, a nyugati közvélemény nem változtatja a hibákat és lemaradásokat erényekké annyira buzgón, mint nálunkfelé szokás itt Keleten. A viszonylag „sikeresebb” kapitalizmus területén inkább lehet bírálni a kapitalizmust (sőt: szocializmusról beszélni), mint Keleten, ahol a kapitalizmust elvben gyűlölni szokták – nem szocialista, hanem romantikus („völkisch”) antikapitalista, középkoriasnak álcázott modorban.

Kelet-Európában, Délkelet-Európában és Kelet-Közép-Európában az uralkodó körök és a legbefolyásosabb médiák mind a kapitalista, mind az antikapitalista modernséget elutasítják (persze valójában csak az utóbbit), és úgy vélik, hogy a jogaikat és szabadságaikat védeni iparkodó, szorgalmas, derék, olykor naiv jogvédő szervezeteket azért kényszeríti a nyakukba a „háttérhatalom” (a tudjukkik háttérhatalma), hogy rabságba döntse őket. Ennek a rabságnak föltűnő jegye lenne pl. az asszonyverés, a gyerekpofozás, a betegnagymama-éheztetés, az elmebeteg-kötözés, sőt: az állatkínzás teljes hiánya.

Itt valamit tisztáznunk kell: a nyugati polgári társadalmak az osztályszerkezet, továbbá a tekintélyi és intézményi struktúra változatlanul hagyása mellett próbálják civilizálni, erkölcsileg átalakítani önmagukat. (A kettő közötti ellentét miatt tetszik oly sokaknak a „politikai korrektség” pedagógiája kétszínűnek vagy képmutatónak.)

Ennek a civilizáló funkciónak az alapelve még mindig, ennyi évszázad után is: antifeudális.

Más szóval: a születési kiváltságok megszüntetése.

1848-ban Magyarországon és Erdélyben kimondták (sok évvel a fölvilágosodás másutt már régen megvalósult reformjai után) a nem nemesek hivatalképességét és az általános adókötelezettséget (elvben pedig a személyi szolgaság adott formájának, az Angliában sok száz évvel korábban fölszámolt jobbágyságnak a megszüntetését is), majd a tizenkilencedik század vége felé – szintén késedelmesen követve II. József császár türelmi pátensét – megteremtették (nagyjából) az egyházak, vallásfelekezetek egyenjogúságát (bár a nemzetiségekét nem): ez volt errefelé a polgári társadalom kezdete. 

Az időbeli eltolódások ellenére a polgári társadalomnak ez az általános jellege: a születési (nem akaratlagosan, tehát morális szemszögből nem megítélhetően létrejött) különbségek miatti diszkriminációk kiterjesztőleges megszüntetése. Nem lehet ok az egyenlőtlenségre a nemi jelleg (a férfi vagy női mivolt vagy a „szexuális irányultság”), az életkor, az egészségi állapot, a faj/bőrszín/etnikum/anyanyelv/nemzetiség/eredet, a vallási-felekezeti hovátartozás, politikai és jogi tekintetben nem lehet a egyenlőtlenség indoka a vagyon, jövedelem, képzettség, osztályhovatartozás (megszűnik a cenzusos választójog, kialakul a nőkre is kiterjedő, általános, egyenlő, arányos, titkos szavazati jog), és így tovább.

Mindez természetesen NEM változtat az osztályegyenlőtlenségen, az osztálykonfliktuson, az állam (beleértve a „jogállamot”) represszív alapjellegén, a kultúra függőleges rétegzettségén, az életformák hierarchiáján, stb.

A polgári társadalom individualista, amennyiben követeli és részben realizálja is az egyén (a személy) függetlenségét, autonómiáját, szimbolikus elismertségét – amennyiben senki nem lehet rabszolga, jobbágy, házastársának vagy szüleinek a tulajdona. A polgári társadalom fölszámolja a személyi függőséget (a polgári társadalomban senkinek nincs ura), és ezt dologi függőséggel helyettesíti, amely személytelen, láthatatlan, automatikus, erkölcsi hozzájárulást nem igényel (és az erkölcsi elutasítással szemben áthatolhatatlan), és ezért – tévesen – sok ember szemében „természetesnek” tetszik.

A fölsőbb osztályokhoz tartozást a „forgandó szerencse”, „érdem”, „vállalkozó szellem”, „tanultság”, stb. funkciójának tekintik – ami egyébként, még ha igaz lenne is (többnyire nem igaz), miért lenne oka kiváltságoknak, előnyöknek? A lomhább, ügyetlenebb, kevésbé gyakorlatias, lassabban alkalmazkodó emberek épp olyan értékesek lehetnek morális és intellektuális szempontból, mint „rátermettebb”, „versenyképesebb” társaik – ugyan miért kellene szegényebbnek lenniük?

Ezt csak akkor lehet gondolni, ha valaki azt képzeli, hogy a „gazdaság” nem emberi intézmény, mint mondjuk a közigazgatás vagy a népoktatás vagy a művészet, hanem csak úgy terem természetesen, mint a vadvirág. A „politika” és a „gazdaság”, a „társadalom” és a „gazdaság” ilyetén szembeállítása fikció – de a kapitalista ideológia egyik legfontosabb alappillére. Kár, hogy színtiszta hazugság.

A gazdaság, azaz „a piac” a civil társadalomhoz tartozik – akár a család, a nyilvánosság, a közvélekedés és az önkéntes magánegyesületek (magyarul csak ez utóbbiakat tekintik „civilnek” az általános műveletlenség és tudatlanság okán): NGO-k, egyházak, szakszervezetek, sportklubok, dalárdák, WhatsApp-csoportok, sőt: pártok! –, tehát a régi liberális doktrína szerint „magánügy” (amelyet persze szabályoz az állam, mint más magánügyeket is, pl. a családokat kényszeríthetik, hogy iskolába járassák vagy himlőoltásra vigyék a gyereküket), de ahol az egyenlőség (diszkriminációmentesség) követelménye nem érvényesülhet.

Az „állam” és a „civil társadalom” (a „köz” és a „magán”) határa azért abszolút a polgári társadalomban (holott ez fikció), mert a piacnak a piacon kívül szabadságra és egyenlőségre van szüksége, amint ezt Karl Marx minden olvasója tudhatja (az idén 150 éve jelent meg A tőke, amelyet végre illenék már ismernie annak is, akinek nincsenek baloldali hajlamai, mint ahogyan, gondolom, ismeri Platónt, Szt. Ágostont, Spinozát, Rousseau-t).

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Ha szerinted is fontos, hogy ezt megírtuk, támogass minket, hogy tovább működhessünk!

A tőkés rendszer, a polgári társadalom az egyenlőség és az egyenlőtlenség különös elegye, de ebben nincsen összevisszaság: ki vannak jelölve az egyenlőség és az egyenlőtlenség zónái. Gramsci – akit jó hatvan év késéssel (mármint Jugoszláviához képest) most mintha Magyarországon is fölfedeznének – mondta, hogy a proletariátus soha nem lesz uralkodó osztály, ha csak végrehajt és engedelmeskedik, ha az eszmék, a gondolatok csak másokéi, ha nincs saját filozófiája, társadalomtudománya, irodalma-művészete, politikaelmélete, tehát nincs saját „organikus értelmisége”. Ennek híján akaratlanul is a polgárság akaratát érvényesíti: azaz pl. a munkabérek emeléséért küzd a bérmunka megszüntetése helyett.

A példa, amelyet Gramsci fölhoz az 1920-as években, szó szerint érvényes a mai Magyarországra: ott is szakiskolákba terelték a munkásgyerekeket az általános iskolák, az elméleti (humán és reál) gimnáziumok helyett. A szakiskolák és „szakgimnáziumok” orbánista rendszere – a közismereti tantárgyak kiiktatásával – odalenn tartja „az alsóbb néposztályokat”, és nincs hazai baloldal, amely ezt a népellenes gaztettet meghiúsítaná, vagy akár fölfogná, hogy mi lenne itt a kötelessége. (Ez azért rosszabb, mint az olimpia vagy a jobboldali kényurak tollasodása. Olyan rossz, mint a csernobili-fukusimai minta szerint épülő Paks 2.) A „szellem”, a „tudás” a társadalmi hierarchia kulcsfogalma.

Mármost vannak, akik azért ellenzik a polgári társadalmat („illiberálisok”, „fundamentalisták”, „posztfasiszták”), mert a polgári individualizmus („emberi jogok”, „jogegyenlőség”, „jogállam”, „emberi méltóság”) helyébe vissza akarják állítani a személyi függőséget, lerombolni a „civil társadalom” polgári autonómiáját, olyan társadalmat akarnak tehát, amelyben ismét van úr. Politikai értelemben vett úr, akinek engedelmeskedni kell, illetve vallási értelemben vett Úr, akinek szintén. A politikát soha nem lehetett szerződéses viszonyok közé besuvasztani, mindig eleme volt és maradt – bizonyos határok között – a parancs és az engedelmesség, elvégre van erőszakmonopólium meg egyáltalán: hatalom (nem uralom!). De ez (elvben) el van választva a civil társadalomtól, mindenekelőtt a piactól és a nyilvánosságtól mindkettő (elvben) szabad.

A polgári társadalom kurtán, vázlatosan jellemzett utópiájának ezeket a vonásait fönn akarják tartani a nyugat-európai mainstream irányítói – Merkel, Macron, Renzi meg az EU, az Európa Tanács, számos ENSZ-intézmény vezetői, a domináns liberális médiák –, ami nem azt jelenti, hogy a tőke hatalmának akár a legbrutálisabb vonásait enyhíteni szeretnék (lásd a Görögországgal szembeni gyalázatos bánásmódot).

Csak megemlítem, mert sajnos nem aktuális: a marxisták (és más szocialisták, kommunisták, anarchisták) ki akarják terjeszteni a szabadság és egyenlőség logikáját a „civil társadalomra” – tehát a „piacra”, a kultúrára, a nyilvánosságra is, amelyeket szintén „demokratizálni”  kell, meg kell benne szüntetni a privilégiumokat (beleértve némely nemzetek/államok kiváltságait az „elmaradottabbakkal”, szegényebbekkel szemben) –: és itt most szántszándékkal fordítottam polgári nyelvre Marxot, hogy burzsoá vagy burzsoá velleitású olvasóim is megértsenek.

A valódi (tehát: radikális) baloldal régi hibája, különösen az új baloldalé 1968 után, hogy nem tesz különbséget a polgári irányzatok között – sok hatvannyolcas szemében minden polgári irányzat potenciálisan fasiszta, de legalábbis életveszélyesen autoritárius. (Ebből aztán az következett, hogy aki tenni is akart valamit a fönnálló társadalom közegében, az kénytelen volt hátat fordítani a baloldalnak s megbékélni a kapitalizmussal: s evvel összefoglaltuk a zöld pártok történetét.) Nem mintha a hatvannyolcasok gyanúi teljesen indokolatlanok lennének… Gondoljunk csak arra, milyen hézagmentesen illeszkedett a neokon-neolib politika a fasisztoid katonai junták gyakorlatához, vagy akár ma az olyan etnicista-autoritárius kormányzáshoz, mint amilyet mondjuk Robert Fico vagy Aleksandar Vučić folytat a szomszédban.

Nyilvánvaló, hogy a Merkel és a Trump nevével jelölhető valóságok között van különbség, amiből nem következik, hogy „támogatjuk” Merkelt (nem mintha szüksége lenne az elenyésző kisebbségben lévő kelet-európai baloldaliak „támogatására”, és „baloldali”-n NEM liberálist értünk; fájdalmas, hogy ezt ezredszer is el kell mondani). A Merkel iránti magyarországi liberális „váradalmakon” (ez messianisztikus teológiai fogalom, és épp ideillik) már 2015 januárjában gúnyolódtam itt, és véleményemet fönntartom. A középszerű Merkel viszonylagos kiválósága a körülötte lévő politikai tér tönkremenetelének, zuhanó hanyatlásának a paradox következménye.

Az „Európa-barát” németországi kormány iránti „demokratikus” és „szociálisállami” illúziók hamis voltára elegendő pár példát említeni, amelyek nem tűntek föl a magyar nyelvű Duna-medencei médiáknak: a szövetségi kormány 48 óra alatt (!) vert át olyan, 13 pontból álló alkotmánymódosítást a Bundestagon – teljesen Orbán, Kövér, Áder stílusában! – , amely lehetővé teszi az autópályák (majd esetleg a vasútvonalak?) privatizálását és a közcélú építkezések átruházását a magánszektorra (a Bundesrat szavazása még hátravan, de az eredmény nem kétséges). Mindeközben a Merkel-kormány folytatja a menekültek visszazsuppolását a vérző Afganisztánba (a legutóbbi kabuli tömegmészárlás miatt is csak pár napos szünetet rendeltek el). Az „Európa-barát” francia állam represszív-diszkriminatív kisebbségi (felekezeti egyenjogúsági) és menekültpolitikájára meg szót se érdemes vesztegetni. Az EU új „fejlesztéspolitikai” irányelvei mindenekelőtt a Közel-Keletre irányuló fegyverszállításokat és a menekültek beáramlásának megállítását célozzák – mivel jobb ez Donald Trump lélegzetállító szaúdi fegyverüzleténél?

Ostobaság lenne azért az Anglia és Amerika „elvesztésével” bekövetkezett helyzetet érdektelennek vagy éppen reménykeltőnek tartani. Az amerikai-brit befolyás – persze nem önzetlenül – valamelyest megtámasztotta a billegő kelet-európai, kelet-közép-európai „jogállamiságot” (ez a rejtélyes magyar terminus talán azt jelenti, hogy „rule of law”, legalábbis remélem), és valamiféle garanciát jelentett a franciás etatizmus ősbűnében fogant EU-bürokrácia kordában tartására. „Az angolszászok” az európai politikai rend tekintetében érdektelennek nyilvánították magukat, és az amerikai és a brit jobboldal a legfontosabb kérdésben (a migráció kérdésében) ráadásul a rossz oldalon áll (bár az európai, nagyjából liberális establishment is villámgyorsan közeledik az orbánista állásponthoz, miközben tovább bírálja a magyar kormányt), noha ezekben az államokban az etnicizmussal és a rasszizmussal (meg a szimpla idegengyűlölettel) szemben még VAN ellenállás, van valódi baloldal, mi több: van valódi (régivágású) liberalizmus is, ami nem mondható el a legtöbb európai országról.

Az egy csapásra magára maradt Európai Unió – amely Trumppal szemben kitart a párizsi klímaegyezmény (azaz a környezetvédelem), a női és a faji-etnikai egyenjogúság, az LGBT+ jogok, a társadalom- és egészségbiztosítás stb. mellett (bár ezek a népjóléti vonások erősen minimalisták, Macron pedig még a neoliberálisok között is föltűnő mértékben munkásellenes) – bajban van, mert meg kell küzdenie az európai Kelet makacs szembeszegülésével, amelyre Kelet-Európának számtalan jogos indoka van.

Ugyanis Nyugat-Európa, elsősorban pedig a németországi ipari és kereskedelmi tőke érdekei alacsony béreket és fejlődésképtelen gazdasági szerkezetet kényszerítenek a legtöbb kelet-európai országra (a kelet-közép-európai övezet nyugati peremének – gyöngébbek kedvéért: Magyarország NEM itt helyezkedik el –  részleges kivételével), ami egyszerűen megköveteli a „fegyelmező”, autoritárius politikai struktúrák, gyakorlatok, rutinok, mentalitások előállítását vagy fönntartását.

Az „európai méretű”, a tagállamok gazdasági-szociális egyenlőségét követelő, közös politikai ellenállásnak semmi nyoma – még a nyugat-európai baloldal is csak „a globális Délre”, a harmadik világra koncentrál, Kelet-Európa (az antidemokratikus és etnicista fejleményektől meg „az orosz veszélytől” eltekintve) láthatatlan. 

Kelet-Európa legtöbb államának joggal róják föl a jogkorlátozó, antidemokratikus, etnicista-rasszista kormányzati magatartásokat – s joggal tartanak a szűnni nem akaró balkáni válságtól – , de a mainstream közvélemény Keleten és Nyugaton egyaránt figyelmen kívül hagy néhány alapvető, strukturális politikai kérdést. Nincs terem arra, hogy akár csak fölsoroljam a legfontosabbakat, ezért csak egyetlen aspektusnak a végsőkig megrövidített és leegyszerűsített bemutatására szorítkozom.

A PARLAMENTARIZMUS HANYATLÁSA. A legtöbb politikai tudósítás és kommentár (még a képviseleti rendszert elvileg elutasító szélsőbaloldal is) adottnak veszi a választások, a „többpártrendszer” ún. realitásait, és változásokat – fönntartásaival együtt – tőle vár. Ebben elsikkad az, hogy a „szabad mandátum” mindenütt elfogadott elve és gyakorlata nem fér össze a rögzített pártszerkezettel és a hatalmi ágak nem teljes elválasztásával.

A „szabad mandátum” azt írja elő, hogy a megválasztott képviselők belátásuk szerint járnak el, teljesen szabadok, nem ellenőrizheti és korlátozhatja őket senki és semmi: menet közben is megváltoztathatják nézeteiket, politikai elkötelezettségüket, más párthoz csatlakozhatnak, stb. A képviselő szuverén. A középkori szabad községek, a nemesi diéták meg a forradalmi törvényhozások gyakorlatával szakítva, amelyekben a nálunk is 1848-ig szokásban volt „követutasítások” segítségével a választók bizonyos programok képviseletével bízzák meg a képviselőket („követeket” a régi Magyarországon), kényszeríthették őket bizonyos álláspontokhoz való ragaszkodásra, különben a képviselő azonnal elvesztette a mandátumát („kötött mandátum”, „mandat impératif”). Ezt technikailag nem lehetett fönntartani olyan körülmények között, amelyekben a kormányzás a parlamentben történik („the Crown in Parliament”), és ahol „felelős kormány” van, azaz a kormánynak meg kell őriznie a képviselők többségének támogatását. (Az Egyesült Államokban az elválasztás teljes, a kormány nem függ a törvényhozási többségtől – ezt képtelen fölfogni a tökkelütött magyar sajtó, amely időnként „ellenzéki többségről” [!] ír, ami fogalmi ellentmondás – ; az Egyesült Államokban természetesen nincs európai értelemben vett „ellenzék”, mint ahogy „kormánytöbbség” sincs, nem is lehet; bár ez a logika ott is lazul, ám csak informálisan).

Az európai parlamentekben a képviselők lojalitásától függ a kormányok fönnmaradása, ezért az ún. pártfegyelem strukturális követelmény. A legtöbb törvényjavaslatot a kormányok nyújtják be, és ameddig többségük van, ezeket a javaslatokat a kormánypárti képviselők mindig meg is szavazzák: ettől függ a stabilitás.

Ebből származik az az ismeretes helyzet, amelyben a választóknak tett ígéreteket simán megszegik, amelyben a választóknak semmi befolyásuk nincs (nem is lehet) a pártjukra – többek között emiatt is csökken mindenütt a pártok taglétszáma (Magyarországon a szó szoros értelmében nincsenek is pártok, a tagság formális, aprócska aktivista magok működnek, főleg az egyes helyhatóságok körül), a sok százezres, milliós munkáspártok, néppártok korszaka a múlté. Mindenki tudja, hogy a nagy pártok álláspontja a látszólagosnál közelebb áll egymáshoz, a gazdasági és geostratégiai kényszerek a választók közbejötte, aktív részvétele, állásfoglalása nélkül érvényesülnek – a civil társadalom bizonyos erőinek (nagytőke, szakszervezetek, nyilvánosság) hatása csak kívülről (többnyire informálisan, tehát ellenőrizhetetlenül) éri a kormányzatot, amelynek a parlament már szerves, gyakran alárendelt része (mint Magyarországon is, meg egész Európában persze).

Innen ered – azaz a politikai közösség szükségszerű passzivitásából – olyan „közvetítő” szervezetek ijesztően megnövekedett befolyása, mint a közvéleménykutatók, a hitelminősítők, a tanácsadó cégek, a titkosszolgálatok, a politikai kommunikációs, marketing- és PR-vállalatok, amelyek a közvélemény „képviseletét” és formálását szolgálják, hiszen a közvélemény (a civil társadalom) és a „politika” (a kormányzó csoport és a fölső bürokrácia) közötti kapcsolat megszűnt. A „kritikai nyilvánosság” néhol létezik, de befolyása roppantul csekély. A még oly manipulált közvélemény főbb trendjei is hatástalanok.

A modern demokrácia menthetetlen, ha változatlan marad a „szabad mandátum”, ha nincsenek helyi szinten szüntelen népszavazások, ha ilyen hosszúak a parlamenti ciklusok, ha ennyire fetisizálják a stabilitást, ha a tagságnak sincs befolyása a pártjára (kivéve a marginális, radikális mozgalmi pártokat) – más szóval, ha a közvetlen demokrácia követelése üres jelszó marad.

Szemben a régi baloldal gyanújával, a tőke és a polgári kormányzatok sincsenek alá-fölérendeltségi viszonyban – a tőkés államok kormányzatai a maguk fölfogása szerint tartják fönn és szabályozzák a tőkés rendet, válsághelyzetben létrejött jobboldali diktatúrákon kívül, amelyek végső soron csak rendetlenséghez vezetnek – , a kapcsolat bonyolult: ezt jól mutatja az Egyesült Államok kiválása a párizsi klímaegyezményből, amely ellen a legtöbb amerikai tőkés érdekképviselet és vezető kapitalista tiltakozik, nem szólva a többi polgári (burzsoá) kormányról.

„Demokráciáról” beszélni ott, ahol a népi többség nézetei és érdekei nem érvényesülhetnek (s ahol ezeknek az érdekeknek a kifejeződését, sőt: megértését is nehezíti az elképesztő méretű médiamanipuláció és a vele összefüggő gyors kulturális-intellektuális hanyatlás), sőt, ahol az uralkodó osztály is egyre gyakrabban tehetetlen: értelmetlenség.

A pártszerkezet abszurditásainak nemcsak szociológiai és társaslélektani meg mentalitásbeli okaik vannak (megfordítva is: az állandó kudarcok bőven indokolják a szerveződéssel, a folyamatos politikai tevékenységgel kapcsolatos széles körű szkepszist), hanem szerkezetiek meg technikaiak is. (Ezek magyarázzák, de nem mentik a „populizmusról” és az „elitekről”, no meg a „jobb” és a „bal” közötti különbség állítólagos „eltűnéséről” folyó tudatlan és ostoba szócséplést.)

A polgári társadalmak parlamentáris-alkotmányos formájának már régen bealkonyult. Aki védi, jobb híján védi, mert az egyetlen érzékelhető alternatíva a személyi uralom/függőség és a közvetlen politikai erőszak újbóli megjelenése az 1945-i konszenzus végzetes és végleges meggyöngülésével, az oroszországi és törökországi típusú diktatúrák berendezkedésével, az iszlám autoritarizmus támadásával (s ezen nemcsak a „terrorizmust” értem!), a rasszizmus kiújulásával, a növekvő háborús veszéllyel, a környezeti katasztrófával, a globális egyenlőtlenség fokozódásával, a posztkoloniális társadalmak államiságának és stabilitásának valószínűleg végérvényes megszűnésével.

Ezért sokan – néha öntudatlanul – az egyre konzervatívabb centrumországok (mint mindig, kiváltságokon és komparatív előnyökön nyugvó) „civilizáltságában” bíztak, amire Trump és a Brexit után immár Európában sincs semmi okuk.

A képtelenné és antidemokratikussá vált, egyébként is kétes múltú liberális parlamentarizmus (elvégre Magyarországon is ilyen rendszer volt a minden szabadságszerető ember által mélyen gyűlölt Tisza-korszakban, vagy Romániában formailag még liberálisabb az oligarchikus-autoritárius Brătianu-korszakban…) fölszívta a nagy munkáspártokat a nyugati polgári társadalmakban (ahogyan eltüntette őket a sztálini típusú parancsuralom is) – újabban olyan helyeken is, mint India vagy Dél-Afrika – , a polgári rendszerbe beilleszkedett baloldal képtelen akár jelképesen is megjeleníteni eredeti világnézetét és alapvető programját még ott se, ahol nem történt visszavonhatatlan árulás.

Nem „a proletár identitás” bomlott föl önmagától, hanem az osztálybéke bontotta föl, amelynek az ára a „fejlett” centrumban a fogyasztás és az életszínvonal növekedése volt, amely viszont fönntarthatatlan.

(Így pl. a személygépkocsi-forgalmat és a tömegturizmust sürgősen és brutális mértékben korlátozni kell, ha nem akarunk elevenen elégni.) A reménytelen parlamentarizmus – amelynek különösen szánalmas válfaja a nemzetközi és föderális, pl. európai parlamentarizmus – nem hozhat létre immár demokratikus mozgósítást. Az „európai”, látszatra „civilizált”, múló előnyöket olykor még produkáló kapitalizmus és a Trump-féle autoritárius kapkodás, illetve a turbókapitalizmus távol-keleti, „fölvilágosult abszolutista” kormányzása (amelynek fő esete az abszurd módon „kommunistának” nevezett Kínai Népköztársaság) nem kínál alternatívát.

A menekültválság jól mutatja, hogy „a globális Nyugat” defenzívában van, képtelen uralma alatt tartani a folyamatokat, és kénytelen a gazdasági hatalma révén eddig megengedhetőnek tetsző civilizációs kellemetességeit megőrizni apró szigetecskéken (egyetemek, kutatóintézetek, múzeumok, művészeti fesztiválok, a zsugorodó könyvkiadás, az egyre halványabb  lázadó szubkultúrák, stb.) kívül: a fehér polgárság (középosztály) belső viszonyai is romlanak, a világ nagyobbik részén pedig fokozódik a nyomor, a káosz, a vérontás, a babona, az írástudatlanság, a felekezeti és nemzetiségi elnyomás, az egyetemessé váló polgárháború.

Ezen a kereten belül az „Európa” kontra „Amerika”, „Trump” kontra „Merkel” konfliktus, bár valóságos, végső soron apróság.

Az ilyen apróságokon azonban sok múlik.

A korlátozatlan német dominancia alá került Európa jövendő karaktere még nem ismert – és az se, hogyan hat ez majd Németországra. A Sigmar Gabriel szerint „kisebb és gyöngébb Európa” ún. liberális természetére nincs garancia. A volt osztrák-magyar cs. kir. területeken (Magyarország, Szlovákia, Horvátország, Lengyelország, nemsokára Csehország, Ausztria, Szlovénia) lendületesen alakuló sovén-etnicista, autoritárius államberendezkedések súlyát majd megnöveli Bulgária és az egyelőre kívülálló Szerbia és Montenegró (meg a polgárháború szélére sodródott vagy legalábbis instabil Macedónia, Koszovó, Bosznia, a fasizálódó Ukrajna, stb.). Hogy az Amerikához hű, mert ruszofób Románia meddig marad liberális-demokratikus állam – a többiekhez képest, saját lakosainak elégedetlensége ellenére „a szabadság szigete” – , nem tudjuk. Sok kelet-európai és kelet-közép-európai országban (Románia, Szerbia, Magyarország, Horvátország, Lengyelország, Szlovákia) lázad a fiatal nemzedék. Az Európai Unió szerepe mindebben kétértelmű.

Az Európai Unió jelenlegi formájában arra van ítélve, hogy a status quo ante védelmezője legyen. Ezt illusztrálja, hogy az Európai Parlament Orbán-rezsimet elítélő határozatának nincs foganatja. Ha Nyugat-Európa védeni óhajtja a saját polgári civilizációját – amelyről, bár ez nem fontos, e sorok írójának lesújtó véleménye van –, vagyis védeni szeretné a jó modort, a kiegyensúlyozottságot, a megfontoltságot, a hagyomány és az invenció keverékét, a kizsákmányolást illető rossz polgári lelkiismeretet, a fizikai erőszaktól való irtózást, az engedékenységet, a toleranciát, a mérsékelt hedonizmust, akkor hátat kell fordítania Kelet-Európának, ahol a helyi uralkodó osztályok – bár maguk is polgáriak – szívből utálják az ilyesmit.

A kelet- és közép-európai polgárság polgárellenessége már az 1920/30-as években (enyhén szólva) okozott némi problémákat: ez ma sincs másképp. Pedig akkor még érvényesült a proletárszocializmus nyomása, amely azóta eltűnt. Nem a mi dolgunk a polgári civilizáció oltalmazása: de észrevesszük, regisztráljuk legújabb – mi tagadás, ijesztő – válságát. Az EU akkor menekedhet meg, ha az Európai Parlamentnek felelős kormányt alakít, közös gazdaság- és szociálpolitikával, közös pénzügyminiszterrel meg igazságügyi miniszterrel, és ha csökkenti a tagállamok (persze csak a nyugatiak) nemzeti szuverenitását. Erre nyilvánvalóan nem képes, akármit szaval a számomra, számunkra fölöttébb ellenszenves Emmanuel Macron.

Ennek a krízisnek csak akkor lehetnének pozitív következményei, ha lenne komoly és nemzetek fölötti antikapitalista mozgalom. De nincs.

Én értem, hogy a jóképű fiatal magyarországi liberálisok miért skandálják azt az utcán, hogy „Európa! Európa!”. De ez ma nem jelent többet, mint hogy fehér emberek vagyunk (kösz), meg azt, hogy nem vagyunk oroszok (azaz nem katolikus kelet-európaiak, kösz). Ugyan a liberalizmus és a nacionalizmus egyesíthető volt, de a liberalizmus és az etnicizmus-rasszizmus nem. Márpedig evvel próbálkoznak.

A kelet-európai baloldalnak ebből ki kell maradnia, akkor is, ha „a másik oldalon” olyan erők állnak, amelyeket őszintén zavar, hogy még szabadlábon vagyunk. Ideális körülmények között se lennénk liberálisok, de fehér/nyugati liberálisok aztán igazán nem szeretnénk lenni. Lássuk be: nigger, leszbikus kommunisták vagyunk.

Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!

Kattints, és olvasd el, mit értünk el a ti támogatásotokból az előző hónapban!
Kattints, és támogass minket, hogy a Kettős Mérce tovább működhessen!