A bíró szfinx-szerű arca semmit nem árul el. Hol vannak már azok az idők, mikor Andrea bírónő szigorú, vagy megvető arckifejezéséből, csípős megjegyzéseiből egyenesen következtethettünk arra, hogy itt bizony nem sok jóra számíthatunk? Mezőlaki Erik Ákos más stílust képvisel. Mikor megszólal, meglepődve nézünk össze. Csakugyan igaz lehet, amire egyáltalán nem számítottunk, hogy valaki végül mégis kimondja, hogy ez az ember nem biztos, hogy terrorista, ráadásul egy bíró, a másodfokú bíróság tanácselnöke?

Ahmed H. a tárgyaláson, fotó: MTI / Ujvári Sándor

Pár órával korábban még egész máshogy állt a helyzet.  

A kormánymédia fotósai már izgatottan fészkelődtek a helyükön, az M1 munkatársai pedig, akik – a később sajnálatos módon félbeszakadt – élő közvetítéssel kedveskedtek a publikumnak, fontoskodó arccal toporogtak a kamera mögött, várva a Nagy Bevonulásra.

A vádlott

A háromtagúvá bővült, maszkos őrkoszorú már hozta is a rabot, a „terroristát”, az eddigi tárgyalások elmaradhatatlan kellékeivel, a szárral, kéz-és lábbilinccsel. És mint eddig, most is szinte hihetetlen volt, hogy ez a magas, sovány férfi, aki minden egyes alkalommal egyre törékenyebbnek tűnik, és mint ahogy máskor, most is félénken hátranézett egy pillanatra, egyenlő azzal az emberrel, akit annak ellenére, hogy semmiféle jogerős ítélet nem született még az ügyében, sőt, még most, azután is, hogy az első fokon kiszabott ítéletét megsemmisítették, következetesen terroristának neveznek kormányunk egyes tagjai.

Persze nem hinném, hogy valaha akár egy gondolatot is pazaroltak volna rá, hogy valójában ki is ő, valószínűleg még az arcát sem ismerik, az utcán simán elmennének mellette (már ha  gyalogosan is járnának néha az utcán).

„Ahmed H.” tulajdonképpen bárkivel behelyettesíthető lenne, sőt, ő már olyasvalaki, akit behelyettesítettek. Hiszen az M1 már a zavargás napján, 2015. szeptember 16-án – három nappal Ahmed H. elfogása előtt – arról számolt be, hogy „terrorcselekménnyel gyanúsítják a magyar hatóságok azt a férfit, aki szerda délután arra biztatta a határ szerb oldalán a migránsokat, hogy törjék át a kerítést”, megjegyezve, hogy „a férfit őrizetbe vették, kihallgatása jelenleg is tart”.

Bakondi György pedig már aznap azt nyilatkozta, hogy „huszonkilenc, magyar területre behatoló, a rendőrökre támadó embert fogtak el, köztük egy azonosított terroristát is”. Végül azonban, mégsem ezt a szeptember 16-án elfogott illetőt vádolták meg terrorcselekménnyel (ha egyáltalán létezett), hanem a szeptember 19-én, tisztázatlan körülmények között – saját vallomása szerint Budapesten, a korábbi híresztelések és egy, az első fokú tárgyaláson elhangzott rendőri vallomás szerint Győrben – elfogott Ahmed H.-t.

Az ügyész

Az ügyész végeérhetetlenül hosszúnak tetsző beszéde lényegében nem állt másból, mint az elsőfokú bíróság ítéletének méltatásából. Véleménye szerint az elsőfokú bíróság helyesen járt el, mikor – a védelem kérése ellenére – kizárólag az ügyben érintett rendőrök egy csoportját hallgatták meg tanúként, az események idején a határ szerb oldalán tartózkodó újságírókat és önkénteseket nem. Ez ugyanis szükségtelen volt, hiszen videók és „migráns személyek” vallomásai is a bizonyítás anyagát képezték. Állítása szerint „bizonyítva lett”, hogy a vádlott hangadó volt, és a „migránstömeget” biztatta, valamint arról is tudnia kellett, hogy lezárták a határt, mivel a tolmács tájékoztatta őket.

Az a vallomása tehát nem állja meg a helyét, hogy amikor a „migránsoknak” sikerült kinyitniuk a kaput, a rendőrség pedig hátrálni kezdett, azt hitte, szabadon átmehet.  Követelte az állami szervektől, hogy küldjenek hozzá egy tolmácsot, és engedjék át a „migránstömeget”, különben erőszakot fog alkalmazni, (vagyis áttörnek a határon), és ezt meg is tette azzal, hogy a kődobálásban aktívan részt vett, ami kimeríti a terrorcselekmény bűntettét. Az ügyész megemlítette továbbá, hogy Ahmed H. a „migránstömeggel” szemben jogszerűen intézkedő rendőröket munkájukban akadályozta. A terrorcselekményt tehát hivatalos személy elleni erőszak útján valósította meg.

Csupán azt kifogásolta, hogy az Ahmedet megvizsgáló pszichológus szakértő véleménye „szubjektív” volt, és túl nagy jelentőséget tulajdonítottak neki az ítélethozatalkor. (Ennek lényege az volt, hogy Ahmed H. beszűkült tudatállapotba került, amikor az események a határon lezajlottak, és később nem is emlékezett rá, mi történt pontosan, illetve hogy a vallása és az ún. tömegzavargás során tanúsított viselkedése között nincs összefüggés.) Az első fokon kiszabott 10 év letöltendő helyett (ami a terrorcselekményért kiszabható büntetés minimuma) a középmértékhez (17 és fél év) jobban közelítő büntetést kért a vádlottnak.

Végeérhetetlen monológját csupán egy kellemetlen incidens szakította félbe: Ahmed H.  megkérdezte, hogy meglazíthatják- e a lábbilincsét, mert túl szoros. Ezt kihasználva a bíró rögtön szünetet rendelt el, nem kis megkönnyebbülést okozva a hallgatóságnak.

A védő

Ahmed H.-nak eddig sok szempontból nem volt szerencséje, abban sem,  hogy az őt védő Bárándy Péter immár a negyedik ügyvédei sorában. Az elsőfokú eljárásban először kirendelt védője volt, majd egy ideig a magánügyvéd Gerencsér András látta el a védelmét. Ha ugyan annak lehet nevezni, hogy a tárgyalásokon mindvégig csendesen és fegyelmezetten ült, szinte egyetlen szót sem vesztegetve védencére.

Ő azonban az eredetileg utolsónak vélt  tárgyalás előtt két héttel felmondott. Ekkor Ahmedhez ismét kirendeltek egy védőt, Sebők Balázst (az elsőt, aki legalább valamit megpróbált tenni az érdekében, igaz, nem sok sikerrel). A másodfokú tárgyaláson már Bárándy Péter, az egykori Medgyessy-kormány igazságügy-minisztere képviselte (furcsa lett volna, ha az ebben rejlő ziccert a kormánymédia kihagyja.) Bárándy megjelenésével mintha némi világosság érkezett volna a terembe, ami addig fájóan hiányzott.

Nyilvánvalóan hatalmas tapasztalattal a háta mögött, megkérdőjelezhetetlen hozzáértéssel leplezte le az elsőfokú ítélet hazugságait . A szerinte  „nem egy köznapi” ítélet, amelyben  205 technikai hibát fedezett fel, megalapozatlan, hiányos tényállást tartalmaz, és annak hatályon kívül helyezését kérte.

Egyrészt elmondta, hogy a felvételen látszik, hogy már jóval azelőtt elkezdődött a dobálózás, hogy Ahmed H. egyáltalán kezébe vette volna a megafont. Majd háromnegyed óra elteltével csakugyan beszélt a megafonba, ami 29 percen át volt a kezében. Ezután a háttérbe vonult, és körülbelül egy órán keresztül nem volt látható, majd ismét megjelent, és ekkor dobta el azt a 3 bizonyos tárgyat. Az ügyvéd azt mondta, nem lehet az egész folyamatot összemosni, hiszen különálló szakaszokra oszlik, és attól még, hogy valaki a megafonba beszél, nem biztos, hogy ő a vezető.

Súlyos problémának tartja, hogy egy rendőrnő kézikamerás felvételét, amely a többivel ellentétben hanganyagot is tartalmaz, az ítéletet hozó tanács egyáltalán nem vette figyelembe, helyette két rendőrtanú vallomására támaszkodnak a tekintetben, hogy mit is mondott valójában a megafonba.

A hangzavarban csupán töredékeket lehet hallani, ezek azonban jól kivehetőek: „valami történt vele”, „kérlek, tanácsoljatok”, „probléma”, „kérlek, várjatok, maradjatok itt”, „egy hét, egy hónap”, „beszélünk angolul, nem akarunk arabot, kérünk valakit, aki beszél angolul”, „szeretünk titeket”, „csak öt perc”, „nők és gyerekek”, arabul pedig azt mondja, „ne, várjatok, menjetek vissza, kérlek, menjetek vissza”. „Ez a szöveg nem az, ami a vádiratban, az ítéletben, és a rendőrtanúk vallomásában előfordul” – summázta Bárándy. A vádlott valóban a megafonba beszélt, de „a felvétel szerint ezt, a tanúk szerint azt”, a bíróság pedig kizárólag a tanúkra támaszkodott, akik vallomása ráadásul meg sem egyezik abban, hogy pontosan mit kiabált.

Az ítéletben az is szerepel, hogy a felvételek szerint Ahmed H. két ujját mutogatta a rendőrök felé – ezt úgy értelmezte az elsőfokú bíróság,  hogy 2 órát adott a rendőröknek, hogy megnyissák a határt. A két ujj pozíciójáról azonban nem szól az ítélet, mondta Bárándy, csupán a felvételek árulják el, hogy V alakban mutatja, ami sok mindent jelenthet, akár békét vagy győzelmet is. A rendőrök „kényszerítése”, vagyis az állítólagos terrorcselekmény sem valósult meg, hiszen nem kényszerítette őket erőszakkal semmire, és nem is akadályozta őket a munkájukban.

Ennyi erővel a közlekedési szabálysértés elkövetője is terrorcselekményt valósít meg, mert intézkedésre kényszeríti a békésen üldögélő rendőrt. Hivatalos személy elleni erőszak sem valósult meg bizonyíthatóan, hiszen, bár valóban eldobott 3 tárgyat, azt nem lehet a felvételekről megállapítani, hogy eltalált-e bárkit, ilyen módon ez legfeljebb hivatalos személy elleni erőszak kísérlete lehetne. A megafonozás és a három dobás között ráadásul egy óra telt el, az pedig lehetetlen, hogy egy egy órával későbbi jogellenes magatartással akarta volna kikényszeríteni az állítólagos követelését. A dobálás oka lehetett bosszú, harag, vagy más érzelmi indíttatás, de visszamenőlegesen kényszeríteni nem lehet.

Arra is kitért, hogy az ítéletben „hangulatfestő részek” is vannak, amelyeknek nem lenne ott a helyük: a vádlott Koránhoz való viszonyából, vagy abból, hogy milyen képek vannak a telefonjában, nem lehet következtetni a bűnösségére.

És mivel ciprusi úti okmányával szabad belépése lett volna az ország területére, jogosult volt Magyarország területére belépni, „csak nem így”. Esetében tehát az illegális határátlépés bűncselekménye sem valósult meg, a vádlottat legfeljebb szabálysértéssel, államhatár meg nem engedett módon való átlépésével lehetett volna megvádolni.

Az utolsó szó jogán

Ahmed H.-t a tárgyalások alatt most hallhattuk először hosszabban beszélni, talán mert felbátorította az ügyvéd jelenléte, akiben, úgy tűnt, bízik. Ahmed H. az utolsó szó jogán tartott beszédében a terrorcselekményt nem ismerte el.

Elmondta, hogy az volt a terve, hogy kimenekíti a családját a háborús területről, egy olyan országba, ahol „üdvözlik a menekülteket”. Embertelen, veszélyes úton jutottak el Magyarországig, útközben halált is láttak. Nem állt szándékában bűncselekményt elkövetni, mikor a határhoz ért – mondta, azt sem tudták, hogy le van zárva a határ. Az édesanyja (akit később egy másik perben szintén elítéltek tömegzavargásban való részvételért) cukorbeteg és rosszul lett, ekkor segítséget kértek, és egy vöröskeresztes magyar lány hozott nekik gyógyszert.

Ezért mondta később, hogy szereti Magyarországot, mert a lány „emberként viselkedett vele.” „A kislány jó cselekedetéért mondtuk az egész magyar népnek, hogy szeretjük a magyarokat” – mondta. Ezért is volt bátorsága odamenni a rendőrökhöz, ezért mondta, hogy segítsenek átjutni a határon, meg hogy nők, gyerekek is vannak köztük. „Nem beszéltem csúnyán, nem hangoskodtam, tisztelettel beszéltem” – magyarázta. A kődobálásról továbbra is fenntartotta, hogy egy pakisztáni vagy afgán emberre célzott, aki szidta őt, és nem a rendőrökre. Aztán azt mondta, hogy miután a rendőrök kiszorították őket, visszamentek Horvátország felé, ahonnan újra beléptek Magyarországra, mert azt hallották, hogy Magyarország újra megnyitotta a határát.

Neki fogalma sem volt arról, hogy bűncselekménnyel gyanúsítják, ha tudta volna, eszébe sem jutott volna visszajönni. Mikor elfogták, a Keleti pályaudvaron aludt. „40 éves vagyok, eddig soha nem volt a hatóságokkal semmi gondom, nem tehetek róla, hogy másként néznek ránk. Már rájöttem, hogy ha azt mondom, hogy Ahmed vagy Mohamed vagyok, rögtön arra gondolnak, hogy esetleg terrorista” – mondta. Kifejtette, hogy tiszteli a többi vallást, és nem fanatikus, hanem épp a fanatizmus ellensége, és Magyarországgal sincs baja. Kérte a bíróságot, hogy hozzanak lelkiismeretes és igazságos döntést, hogy haza tudjon menni a családjához.

Az ítélet

Ezután a bíróság visszavonult ítéletet hozni, mi pedig izgulhattunk, végül pedig bekövetkezett a fentebb említett fordulat. A tanács úgy döntött, hogy hatályon kívül helyezi az elsőfokú ítéletet, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra kötelezi. A tanácselnök döntését azzal indokolta, hogy bár az elsőfokú bíróság elég bizonyítékot gyűjtött, azokat nem mérlegelte megfelelőképpen, és nem is indokolta meg, hogy miért fogadott el egyes bizonyítékokat, másokat pedig miért nem, amikor azok lényeges hatással lehettek volna a tényállásra és a büntetés kiszabására. A másodfokon eljáró bíróságnak viszont nincs lehetősége arra, hogy a bizonyítékokat eltérően mérlegelje, ezért kell az új eljárás, amit ezúttal egy másik tanács fog tárgyalni. Ahmed H. számára mindenesetre – amíg az elsőfokú eljárás előkészítő szakaszában erről nem döntenek – továbbra is előzetes letartóztatást rendelt el a szökés veszélyére hivatkozva.

Az elsőfokú bíróság, mondta a tanácselnök, nem vizsgálta meg, hogy a hivatalos személy elleni erőszak bűnténye megvalósult-e egyáltalán, és ha igen, „terrorista” vagy érzelmi motivációból történt-e. Sem a dobálás körülményeit, sem azt, hogy maga a dobálás a kívánt célok elérését szolgálta-e, vagy csak egy helyzet szülte indulati  reakció volt-e.

Az állítólagos követelésekkel kapcsolatban ráadásul kizárólag az ügyben érintett rendőrtanúk, a dobálás célpontjainak vallomását fogadta el a bíróság bizonyítékként, amelyek egymásnak is ellentmondtak. Volt, aki azt mondta, 2 órát, mások szerint 10 vagy 5 percet adott a határ megnyitására; megint mások szerint nem is ő mondta ezt, hanem egy másik, zöld pólós férfi; megint mások nem hallották, mit mondott, csak egy társuktól hallottak egy-egy félinformációt, vagy éppen semmit. A felvételt azonban, ami megörökíti, mit mondott, és nem hangzik el rajta fenyegetés, olyanok mondatok viszont igen, hogy „szeretünk titeket”, „senki nem ver senkit, senki nem dobál senkit”, „barátaim, mit kell tennünk?”, a bíróság elvetette, ráadásul meg sem indokolta, miért.

Nem igazán tudtuk, mit gondoljunk, mikor kiléptünk a bíróság kapuján. Sokan megkönnyebbülve lélegeztek fel az ítélet hallatán, mások a nyilvánosság előtt őrjöngtek feldúltan, bennünk mindenesetre, bár a fordulatot egyértelműen pozitívnak tartottuk, azért maradtak kétségek. Ahmed H. számára az előzetes letartóztatás további hónapokat jelent a börtönben, elszakítva a családjától és szinte teljesen elszigetelve a külvilágtól. Az is kérdéses, hogy az új elsőfokú eljárásba tanúként beidézett emberek mennyire lesznek képesek visszaemlékezni egy legalább 2 évvel korábbi, már a megtörténtekor is zűrzavaros eseményre. És persze az is homályos, hogy az új elsőfokú eljárásnak mi lesz a kimenetele.

Hegedűs Barbara
A szerző a MigSzol aktivistája

Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!

Kattints, és olvasd el, mit értünk el a ti támogatásotokból az előző hónapban!
Kattints, és támogass minket, hogy a Kettős Mérce tovább működhessen!