Nyomás alatt érzed magad a munkahelyeden? Késztetve érzed magad, hogy a maximumot nyújtsd, és folyamatosan bebizonyíts magadnak? Vagy fel sem merülnek hasonló kérdések benned? Nem számít. Mindannyian ugyanabban a süllyedő hajóban ülünk: a növekedés és a hatékonyság állandóan nyomasztó terhe alatt az általános kimerültség korában élünk. Minderről a híres koreai-német filozófus, Byung-Chul Han ír kiváló, The Burnout Society című könyvében, keserű kórképet rajzolva modernkori rabszolgaságunkról.

Saját magunk rabszolgahajcsárai vagyunk

„Rettenetesen fáradtnak tűnnek ezek az emberek, nagyon nagy nyomás lehet rajtuk” – jegyezte meg a prágai villamos közönségéről két francia utas. Van valami ebben a kijelentésben: a csehek hagyományosan munkaorientáltak, a nevetségesnek tűnő béreik ellenére idejük nagy részét munkával töltik. Inkább nyugtatgatjuk magunkat a határtalan lehetőségek illúziójával, miközben eszközzé váltunk a profit és a gazdasági növekedés véget nem érő hajszájában. Tényleg így kell, hogy az olyannyira vágyott szabadság kinézzen? Aligha.

Miért is ragaszkodunk ehhez a lejárt lemezhez? Miért nem lázadunk fel a munka rabszolgatartó kultusza ellen? A filozófus Byung-Chul Han frappáns választ ad: azért, mert a rendszert működtető erő éppenséggel pont eléggé csábító. Képtelenek vagyunk ellenállni az illúzióknak, hogy „elérhetünk bármit”, hogy „sikeresek lehetünk, lehetünk valakik”, vagy pusztán az álomnak, hogy „meggazdagodhatunk”. De miért?

Ezek az illúziók egyéni teljesítmények megszállott fetisizálásból fakadnak. A mai állapotok eltérnek a gyári munkásétól, aki az ipari kapitalizmus során a gyártulajdonosok kollektív kizsákmányolásának esett áldozatul – akkor egyértelmű volt, hogy ki a közös ellenség, ami ellenálláshoz, sztrájkokhoz és zendülésekhez tudott vezetni. Ma azonban a helyzet összetettebb: a modern kapitalizmus felszámolta a kizsákmányolt és a kizsákmányoló közötti egykor éles határvonalat. Sokszor nem egyértelmű, hogy hol van a hatalmi centrum és az ellenség, akivel szembe kéne szállnunk – néhányan „Brüsszelben” vagy épp a „menekültekben” látják meg.

Han szerint a probléma veleje máshol keresendő: a legnagyobb ellenség, aki mindnyájunkat a markában tart, valójában mi magunk vagyunk. Társadalmunk túlságosan individualizált, a teljesítmény maximalizálásához szükséges erőforrásokért folytatott küzdelemben egymás vetélytársaivá váltunk. Az emberek saját magukból üzletet csináló vállalkozókká váltak – és nem állnak meg önmaguk kizsákmányolásánál. A digitális kor rabszolgái vagyunk, akiknek immáron felügyelőik ostorcsapásaira sincs szükségük: az egyéni törekvés, a növekedés és a motiváció szlogenjei több mint elegendőnek bizonyultak, hogy a kiégésig hajtsuk önmagunkat.

A szabadság csalóka érzete

Han szerint a teljesítményalapú társadalomban napi szinten teszünk erőszakot önmagunkon. Egyszerre töltjük be a kizsákmányoló és a rabszolga, az áldozat és az elkövető szerepét. Elfoglaltságaink száma gyakran kezelhetetlenné dagad, lényegében harcot folytatunk magunkkal szemben, egy elérhetetlen ideálért küzdve: meg akarunk felelni a munkahelyünkön, el akarunk érni valamit, jó szülők és jó társak akarunk lenni, sőt, boldogak is… Mindezt egyszerre. És minél inkább igyekszünk, a saját magunkra kifejtett nyomás csak nő. A vágyott ideál helyett félelem és hisztéria a jussunk.

Ahelyett, hogy lelassítanánk, és elmerült nyugalomban töltenénk az életet, csak egyre jobban pörgünk. És mindig ott bújik bennünk a kizsákmányoló, a belső hang, amely azt mondja: persze, hogy meg tudod csinálni, meg azt is, és azt is… Mi magunk gyakoroljuk önmagunkra a nyomást, amely így sokkal súlyosabb, mintha máshonnan érkezne. Hiszen önmagunknak nem fogunk ellenállni, főleg, mert továbbra is ott ragyog előttünk a szabadság – csalóka – érzete. Az individualizált ember valójában saját mókuskerekébe zárt állat: azt hiszi, halad „valahova”, projektről projektre ugrál az elkerülhetetlen összeomlásig.

A szabadság kényszerítő erővé vált, a mindenütt jelen lévő, személyi munkatáborunk rabjai és őrei vagyunk egytől egyig. És mit számít, ha abszurdan alacsonyak a bérek? Akárhogyis: a mi hibánk, csak egyet tehetünk, hogy mérsékeljük a kiadásainkat. Lehet, hogy így soha, sehova nem jutunk el? Elég a nyafogásból – a te hibád az egész. A kapitalizmusban, szemben egy vallással, nincs kegyelem. Csak adósságok.

Az elvesztett bizalom

Gyakran emlegetik, hogy „aki akar, az tud”. Emiatt vetkőzzük le gátlásainkat, ez vezet a szégyentelenséghez, ahhoz, hogy ha munkahelyi előnyünk származhat belőle, „jó napottal” üdvözlünk olyanokat is, akikért egyébként ha az életük múlna rajta sem tennénk egy szalmaszálat sem keresztbe. Mindezt az internet és a közösségi háló csak tovább erősítik, kénytelenek vagyunk mindent kockára tenni: ki vagyunk téve egymás szűnni nem akaró bírálatainak, nincsenek többé titkok, sem védettséget élvező búvóhelyek. Ami marad, az a szemérmetlenség – arcképünk árucikk lett a Facebookon, minden azonnali reakciót követel, mindenki mindenkit megfigyel.

Az „átláthatóság” egy betegesen túlhasznált kifejezéssé vált. Általános követelmény, miközben valójában csak a bűntudat egy vékonyka takarója, amely mögött egy újabb óriási probléma bújik: a teljes átláthatóság igénye csupán tünete annak, hogy a társadalomból kiveszett a bizalom. Nem vagyunk képesek semmiben és senkiben sem megbízni, ezért vagyunk állandó beszámolásra kényszerítve – mindennek kiszámíthatónak kell lennie, mindent szemmel kell tartani. „Az átláthatóság társadalma a bizalmatlanság és a gyanakvás társadalma, amely a bizalmat a kontrollra cseréli fel. Az átláthatóság iránti erősödő igény azt tette láthatóvá, hogy rogyadoznak a társadalom erkölcsi alapjai, hogy elvesztik a jelentésüket az olyan etikai értékek, mint a becsület és az őszinteség” – írja Han.

Mit (ne) tegyünk?

Byung-Chul Han leleplezte a modern társadalmat, és a kórkép, amelyet megállapított, radikális következtetésre vezette: a személyi szabadság projektje, amely a nyugati társadalom alapját szolgáltatja, egyszerűen megbukott. Hihetjük, hogy szabadok vagyunk, valójában csak kizsákmányoljuk és tönkretesszük magunkat. Ha valaki még mindig azon mereng, hogy vajon mi áll Donald Trump és más szélsőjobboldali erők sikerei mögött, az épp a lényeget téveszti szem elől: ezek a politikusok mindösszesen csak láthatóvá teszik – a maguk módján – a fennálló rendszer valós alapjait, annak minden kegyetlenségével és durvaságával együtt.

Adja hát magát a kérdés, hogy hogyan lehet mindebből kitörni? Egy személyi tréner azt tanácsolná, hogy ütemezd jobban a feladataidat, szakíts időt a relaxációra, gyújts egy füstölőt. Ez sajnos nem lesz elegendő. Talán jó kezdés lenne egyszerűen kevesebbet vállalni. Több mint valószínű, hogy a munkavégzés fokozatos automatizálódásával csak növekedni fog a hatékonyság miatti nyomás, ugyanakkor a számítógépek és a robotok munkatempójával versenyezni értelmetlen. Sokkal jobban is fel lehetne használni a felszabaduló időt; pihenésre, önmagunkra, dolgokra, amelyek örömet okoznak. Vagy esetleg egy teljesen új társadalom kialakítására, amely mentes a rabszolgaságtól és a kiégéstől.

Jaroslav Fiala
Fordította:  Zsámboki Miklós

Jaroslav Fiala politikatudós, a progresszív cseh portál, az A2larm (www.a2larm.cz) főszerkesztője. Rendszeresen ír tanulmányokat és cikkeket bel- és külpolitikai témákban, előadásokat tart történelem és politikatudomány területen a prágai Károly Egyetemen. Volt Fulbright-ösztöndíjas, kutatási területe Latin-Amerika, az Egyesült Államok és Európa modernkori történelme.

Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!

Kattints, és olvasd el, mit értünk el a ti támogatásotokból az előző hónapban!
Kattints, és támogass minket, hogy a Kettős Mérce tovább működhessen!