Igen, van Magyarországnak még egy neuralgikus pontja, amelynek pont ma ünnepeljük a 88. születésnapját. Trianonról van szó, persze, pontosabban a trianoni békediktátumról.

Születése pillanatában ez a vérlázító irat soha nem látott egységet teremtett hazánkban. Karinthy, Babits, a fiatal József Attila - csak néhány név azok közül, akik műveikben, glosszáikban kikeltek a nagyhatalmak ostoba és elhamarkodott döntése ellen. Egész Magyarország az utcákra vonult, gyászolt és tiltakozott - hiába. (Helyzetüket, frusztrációjukat egyébként könnyen megérthetjük, ha az alig pár hónapja függetlenné váló Koszovóra és a szerbek reakciójára tekintünk.)

Ma, 88 évvel később, természetesen nyoma sincs ennek az egységnek.

Sokak szerint Trianont végleg el kéne felejteni, hiszen a családokon, embereken ütött sebek régen begyógyultak, szomszédaink nagy része már hozzánk hasonlóan az EU tagja, és Erdélyből rövidesen útlevél nélkül lehet majd átkelni Magyarországra. Ők azok, akik szerint Trianonra gondolni anakronizmus, és egy újabb Horthy-korszak veszélyeit rejti magában.

Mások úgy látják, hogy a revizionizmusnak van helye Európában, a bécsi döntésre hivatkoznak (amely egyébként - groteszk módon - etnikai szempontból a legkorrektebb határokat rajzolta meg a Kárpát-medencében), valamint a közismert európai autonómiatörekvésekre (pl. a baszkokra, az északírekre és egy ideje természetesen Koszovóra is). Sokan közülük beérnék Erdély és a Vajdaság nagyobb fokú önrendelkezési jogával is, ami szintén nem tabutéma Európában.

Vannak továbbá olyanok, akik a régi jelszavakat felújítva, "Justice for Hungary", "Nem, nem soha!" és "Mindent vissza" feliratú pólókban közlekednek, néha pedig meg sem állnak Versailles-ig, hogy ott, a Trianon-palota előtt hirdessék az igét. Ők azok, "akiknek fáj Trianon", és annyira fáj, hogy ezt a fájdalmat a nap minden órájában meg kell osztaniuk a közönyös világgal. És persze azok is ők, akik tankkal szándékoznak végigmenni Románián, hogy "megfutamítsák az oláhot".

Ez a szint, itt tart most a nemzeti konszenzus Magyarország egyik súlyos, máig ható emberi tragédiájáról. Még abban sincs egyetértés, hogy jogos volt-e a döntés (bár azt senki nem vitatja, hogy a békefeltételeket mindig a győztesek diktálják).

Nekem is van persze személyes véleményem, mint mindenki másnak. Úgy gondolom, hogy fontos a kegyelet azokkal szemben, akiknek az életét a békediktátum megnyomorította, akiket elszakítottak a családjuktól, elüldöztek az otthonukból vagy éppen megöltek az etnikai tisztogatások során. Éppen ezért Trianon "szőnyeg alá söprését" rossz és kontraproduktív reflexnek vélem, és fontosnak érzem a közös gyász hagyományát - egy egészséges határon belül.

 Ugyanakkor azt is fenntartom, hogy a "nemnemsoha-mentalitás" az egyik legsúlyosabb, legártalmasabb tendencia ma a magyar közgondolkodásban. Paradox módon éppen az irredentizmus - amely képtelen elfogadni a kialakult állapotokat, viszonyokat - akadályozza meg egy normális, realitásokra épülő nemzeti (azaz határon túli és inneni magyarokra vonatkozó) politika kialakítását. A magyar fejekben a revízió látomásának először szét kell foszlania ahhoz, hogy Trianon káros hatásait semlegesíthessük, a sebeket pedig lassan begyógyítsuk.

Legjobb tehát, ha úgy emlékezünk Trianonra mint emberi tragédiák tömegére, amelyeket visszacsinálni nem lehet, megbosszulni nem szabad, elfelejteni pedig nem érdemes.