A félelem az egyik legősibb emberi ösztönünk. Féltjük az életünket, vagyonunkat, szeretteink, barátaink, honfitársaink életét és biztonságát. Félünk az ismeretlentől, a változástól, a nehézségektől, féltjük a megélhetésünket, az otthonunkat és a hazánkat.

Nálunk ma mindenki fél valamitől. Nem is csoda, hiszen nap mint nap ezer forrásból halljuk, hogy mennyi veszély fenyeget. Autóbaleset, népességfogyás, rablógyilkosság, szélvihar, családon belüli erőszak – azt kell hinnünk, hogy soha, sehol nem vagyunk biztonságban.

Van, akinek ez a félelem jól jön. Aki megígéri, hogy megvéd, hogy felfegyverez, hogy biztonságot nyújt és legyőzi az ellenséget. Aki szereti a saját embereit látni az utcákon, szereti a felvonulásokat, az erődemonstrációkat. Aki azzal hiteget, hogy tőle nem kell félni, ő békét és nyugalmat hoz – miután együtt megvívjuk az utolsó háborút. Ő mondja azt, hogy „ez a harc lesz a végső.” Ő hazudja azt, hogy csak mások élete és biztonsága árán védhetjük meg a sajátunkat.

És nálunk mindenki hisz neki. Ma mindenki erőt gyűjt, táborokba vonul és fegyvert élesít. És mégis mindenki fél. Félnek a pátkai cigány családok, hogy újabb Molotov-koktél repül a házaikra. Rettenetesen félt az a galgagyörki házaspár, amelynek az éjszaka közepén menekülnie kellett az otthonából. Fél a fényeslitkei polgármester, hogy falujából „újabb Olaszliszka lesz”. Félnek majd a melegek, amikor július 5-én felvonulnak, és fél a rendőrség, hogy nem tudja majd biztosítani a rendezvény zavartalanságát. Félnek a megtévesztett emberek, hogy a „deviancia” úrrá lesz a gyermekeiken. Fél Csintalan Sándor, félnek az MSZP-s politikusok, félt a Hollán Ernő utcai jegyiroda tulajdonosa és biztosan fél Bayer Zsolt is – bár szerintem ő maga sem tudja, hogy mitől.

Én is félek, amikor késő éjszaka hazafelé tartok VIII. kerületi otthonomba, és félek akkor is, amikor barátaim, ismerőseim arcát és telefonszámát agresszív szélsőjobboldali portálokon látom viszont. Biztosan félni fogok a melegfelvonuláson is, amikor szimpatizánsként szembenézek a bevadított harci nyugdíjasokkal és a tizenéves skinheadekkel.

A Magyar Gárda néhány hónapja felvonult Kerepesen, hogy a roma diákok rendbontásai ellen tiltakozzon, és kiálljon a „minőségi [szegregált, persze] oktatásért”. A roma gyerekek között előző nap elterjedt a rémhír: a Gárda azért vonul a községbe, hogy őket megbüntesse, megtámadja és megverje. Tény, hogy Kerepesen másnap nem történt semmiféle atrocitás. Ám azt az éjszakát, amelyet a roma gyerekek félelemben töltöttek, valószínűleg legádázabb ellenségeinknek sem kívánnánk.

Talán ti tudjátok a választ erre a patetikusnak tűnő kérdésre: miféle félelem fordít minket újra és újra egymás ellen?