Ma Magyarországon van egy hatályos törvény, ami a munkavállaló és munkáltató kapcsolatát hivatott szabályozni. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan van egy halom olyan törvény, ami a munkavállaló és a munkáltató anyagi kötelezettségét az állam felé hivatott szabályozni.

Nem meglepô módon az adótörvények, az adók mértéke és formája automatikusan vonzzák hogy a munkáltatók és munkavállalók kart karba öltve megszegik a munka törvénykönyvét.

Pedig a munka törvénykönyve jó. Kellôképpen védi a munkavállalót, megszabja a pihenôidô és munkaidô mértékét, a szabadságot, vigyáz rá, hogy a munkavállaló elegendô idôt tölthessen a családjával, egészségromlás nélkül végezhesse a munkáját, legyen valamiféle létbiztonsága amíg a munkáltatónak megvan ugyanaz.

Ezeket a szabályokat azonban nap mint nap, majdnem minden munkahely áthágja. Az irodisták fizetetlenül túlóráznak a karrier csábításában, a kékgallérosok napi tíz-tizenkét órát dolgoznak, nem ritkán hétvégén is, természetesen nem bérért, hanem borítékban csúsztatott fekete pénzért. A munkavédelmi szabályokat -amiknek a 99%-a jó, és helyes- ha nem a munkáltató hágja át költségcsökkentés címén, akkor a munkavállaló teszi, mondván  "majd ha a cég betartja a szabályokat, betartom én is". A kisebb munkahelyi balesetek jelentôs részét nem jelentik be, a nagyobbakból is inkább csak azokat, amik tartós munkaképesség-változással vagy halállal járnak.

Mindez pedig nem helyes. Divatos szidni a munkáltatókat a kizsákmányolás miatt, pedig az egésznek a gyökere az adórendszerben van. Egy heti hét napot napi huszonnégy órát mûködô cégben a folyamatos munka fenntartása érdekében négy szaknyi embert kell alkalmazni, hogy a havi maximális munkaórák számát ne lépjék túl. Azért négy, hogy a három szakból egy, folyamatosan pihenhessen. Bejelentett órabérekkel, adózva, a túlmunkáztatás mértékétôl függôen a munkavállaló havonta kétszer annyit is kereshet, míg a munkaadó a terhek harmadát is megspórolhatja. Mellékelek egy excel táblát, aki az ilyet szereti, bújhatja kedvére.

 Törvényellenes, embertelen, kizsákmányoló, viszont ha a munkáltató tisztességes akar lenni, akkor olyan cégekkel kell versenyeznie, akik túlmunkáztatva, heti fél-egy szabadnappal kifizetnek nevetve kétszáz-kétszázötvenezer forintot a munkásoknak, míg ô hiába alkalmazná a törvénynek megfelelôen, olyan mértékû bért kellene fizetnie, amivel nehéz versenyképesnek lenni mint termelôegységnek. A munkavállaló pedig inkább hagyja magát kizsákmányolni, inkább dolgozik tizenkét órát, keveset pihenve, mintsem hogy szépen legálisan a felét keresse meg.

Ez így még talán -a törvénytelenségen és embertelenségen túl- elfogadható is lenne, azonban van a munkaadóknak egy érdekes vállfaja is, az aki túlmunkáztat, törvényt sért, míg a munkavállalónak annyit ad, amennyit nyolcórás munkával lehet megkeresni.

Az irodai alkalmazottak esetében egészen más a helyzet. Egyrészt nem órabérben vannak, másrészt a teljesítményt is nehezebb kifejezni, harmadrészt pedig hatalmas a túlkínálat belôlük. Nyakra-fôre jönnek ki egyetemekrôl bölcsészek, tanárok, tudósnak kevés tudósok, frissen gründolt fôiskolákról közgazdászok, marketingesek, OKJ képzések tömkelegét kínálják ilyen-olyan ügyintézôknek, és ôk mind-mind irodában szeretnének ülni. A túlkínálatból fakadóan az áruk is alacsony, míg egy pályakezdô szakmunkás könnyen megkapja a 700-750 forintos órabért, amivel 90-150ezer forint (túlmunkától függôen) megkereshetô, addig egy pályakezdô irodista 80-120ezer forintra számíthat, szerencsétôl függôen, garantált túlmunkával.

Az egész helyzet senkinek sem jó. A munkáltató felett folyamatosan ott lebeg Damoklész kardjaként a munkaügyi ellenôrzés és büntetés, a munkavállalót nem illetik meg a munka törvénykönyvében foglalt jogok, az állam, nos az állam talán ennek a két félnek az érdekeit szem elôtt tartva hozhatná a törvényeket.