Lányi Andrást olvasom a tegnapi Népszabiban:

„Akik ismernek, tudják, hogy én egyébként az utcai tüntetésnek nem okvetlenül vagyok ellene. S magam is támogatnám a nyilvános fellépést a homoszexuálisok kiközösítése, törvényes megkülönböztetése ellen. Szerencsére Európában többé nem találkozhatunk ilyenekkel. A melegekkel szembeni idegenkedés leküzdésére ellenben a harsány, esetenként ordenáré - tavaly kifejezetten sértő - demonstráció a legkevésbé sem alkalmas. Jól tudják ezt a világszerte dívó melegnapi őrjöngés szervezői. Az öntudat ürügyén provokált összeütközések azonban kapóra jönnek a megélhetési melegeknek: lesz megint mi ellen tiltakozniuk. Nem ők az egyetlen kisebbség, amely így jár az ő hivatásos szószólóival.”

Ismerős szavak. Nem sokkal az idei „Meleg Méltóság Napja” előtt Tóta W. Árpád fogalmazott hasonlóan: „Paraolimpiát nem szoktak szétkergetni sehol, maximum leszarjuk, de az a viszony ugye pont elég is lenne a melegeknek. Hogyan érik el mégis a magyar (és más) homoszexuálisok, hogy közutálatot váltsanak ki, és 17 évet kelljen várniuk a rendszerváltástól, hogy legalább másodrendű állampolgárként elismerjék a kapcsolatukat? Hogyan adnak muníciót a maradék leghülyébbek - köztük az egyházak - kezébe, hogy azoknak ne kelljen végiggondolniuk a butaságaikat? Úgy, hogy undorítóan viselkednek. És nevezik ezt a Büszkeség Napjának. Nem mindannyian öltöznek bártáncosnőnek, illetve tüllszoknyás karikatúra-buzinak, de hát Fidesz-gyűlésen se mindenki zsidózik, viszont már az is ciki, ha ezren olyanok a kétmillióból. Tüllszoknyát ölteni, vastag sminkkel és rúzzsal, hatalmas műbrokival felvonulni természetesen nem azonos súlyú a rasszizmussal, és még számos különbséget lehetne sorolni, de nekünk elég lesz egy hasonlóság is: viszolyogtató látvány az elsöprő többségnek.” Szintén e tájt Bayer Zsolt is hasonlóan fogalmazott: „Nos, kérdem én, el lehet fogadtatni a társadalommal, hogy önmaguk szexuális másságára "büszke" akárkik egy teherautó platóján, ülepükbe színes tollakat tűzve, egymással üzekedve, vonagolva végigmasírozzanak a városon, nagymamák és kisgyerekek szeme láttára? Vagy, másképpen feltéve a kérdést, tényleg az jellemzi homoszexuális embertársainkat, hogy feltétlenül undort keltő viseletekben és undorító magatartást tanúsítva, nyilvános szexuális életet élve – vagy azt imitálva – megbotránkoztassák a többségi társadalmat?”

Nagyon olybá tűnik, hogy mindhárman viszolyognak (Tóta W.) a melegfelvonulás állítólagos, valójában azonban mifelénk csak elvétve tapasztalható provokatív külsőségeitől, mindhárman 100%-ig a melegek emancipációjának hívei (előbb említett homofóbiájuk, a meleg társadalom önreprezentációjától való taszulásuk ellenére), és mindhárman tökéletesen tisztában vannak vele, miről szól a melegfelvonulás. Tótawé szerint például a melegek azt akarják, hogy leszarja őket a társadalom. Különös kívánság, dehát ezek már csak ilyen obszcének. Bayer Zsolt egyenesen feltételezi, hogy "homoszexuális embertársainknak" egységes jellemzőik vannak. Mindhárman azt gondolják, a melegek célja, hogy „elfogadtassák magukat” a társadalommal, amely azonban undorodik tőlük, mert...miért is...mert olyanok, amilyenek? Ja, nem egészen. Inkább arról van szó, írja Árpád apánk, hogy hát vannak a jó buzik meg a rosszak. Mint annak idején a jó meg a rossz zsidók. A jókkal nem lenne baj, ha nem keveredne ocsú a tiszta búzába. A rossz buzik nem hajlandóak úgy viselkedni, ahogy az őket kirekesztő „többségi társadalom” szeretné. Igaz, ezzel nem sértik senki jogait, de annál inkább sokak állítólagos ízlését, ez pedig elegendő ok kellene, hogy legyen a „többségi társadalomba” diszkréten beilleszkedő rendes buziknak, hogy azokat, akik szexuális másságukat teszem azt tüllszoknyában való seggrázással szeretnék megélni és kifejezni, elkergessék a szexuális sokféleség ünnepéről. Bayer továbblép, egy bizonytalanul körvonalazott összeesküvést sejt a rossz buzik léte mögött: ők igazából egy nehezen meghatározható démoni csoport bérencei, azzal a küldetéssel, hogy megosszák a „nemzetet”. Vagy mit. Lányi András írása a hab a tortán, melynek sajátos ízt kölcsönöz, hogy szerzője maga is részt vett az idei meleg méltóság menetén, magára vállalva a társadalmi buziság díszbélyegét, hátterét pedig a Védegyletben az utóbbi időben tapasztalható torzsalkodások adják, melynek oka éppen (minő véletlen!) a Védegyletnek a melegekkel való szolidarizálása. Lányi már konkretizálja is az összeesküvőket, akik fantomképének megrajzolását Bayer még a szélsőjobboldali újság élénk fantáziájú olvasóira bízza.  Mint kiderül, a melegfelvonulás körüli hajcihő az enyhe hajnali harmatnyi ámbátor akut legitimitásválságban szenvedő kormány érdeke, akárcsak az utcai zavargások szinten tartása. Tekintsünk el e feltételezések realitásától, akárcsak a szerzők pszichiátriai műszavakkal való alávaló minősítgetésétől, és koncentráljunk arra, mi történik itt, mi ez a nagy felbuzdulás? A melegek ügye politikai kérdéssé vált, melyet mi sem jelez jobban, minthogy „megosztja a nemzetet” (vagymit) és még ilyen, a kérdést korábban, a rendes melegek legnagyobb örömére magasról leszaró kitűnő tollforgatókat is állásfoglalásra késztet. A helyzet nyilvánvalóan váratlanul érte őket, így megspórolták maguknak a felvonulók emberi méltóságának együtthatóját belekomponálni hatalmas, a nemzeti sorskérdéseket és a többségi társadalom egészét ábrázoló pannójuk tervébe, megspórolták maguknak azt is, hogy utánanézzenek mi az a „camp culture” példának okáért, ki az a John Waters vagy Judith Butler, esetleg, szűkebbre véve a kört, milyen ideológiai-szubkulturális háttérrel, történelemmel rendelkezik a melegmozgalom, mik az esetleges céljai és megnyilvánulási formái a meleg identitás kifejeződésének – egyszóval a megértésre való törekvést. Megspórolták a tájékozódást is („szerencsére Európában többé nem találkozhatunk ilyenekkel”). Elfelejtették, hogy gyerekkorukban biztos ők is jártak farsangon és akkor talán még nem is háborodtak föl mások vagy saját maguk különc jelmezein, elfelejtették eszükbe idézni az idősb Brueghel A Farsang és a Nagyböjt csatája című alkotását, meg még ennyi mindent, ami eszükbe juthatott volna. Mindezt nem tették meg, de mégis meg akarják mondani a melegeknek, mit és hogyan csináljanak. Ez lenne az ára, hogy e történelmi pillanatban a melegmozgalom elbeszélése egy bizonyos provinciális szempontból nagyobb, ámbátor más szempontból összehasonlíthatatlanul kisebb elbeszélés, a harmadik Magyar Köztársaság című project részévé váljon?

*

 Esti mese következik. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer minden idők egyik legnagyobb hatású filmrendezője, Jean-Luc Godard, ki a hetvenes évek elejétől közel tíz évre visszavonult a filmgyártás általa antidemokratikusnak tartott világától. Marxista alkotói korszakának végső konzekvenciája ez, az „elidegenedett” szórakoztatóiparral való minden közösségvállalás megtagadása. Az elkövetkezendő években a Dziga Vertov Csoport név fémjelzi rövidebb-hosszabb filmes agit-prop munkásságát, melynek különös nyitódarabja a Jean-Pierre Gorinnel közösen készített Levél Jane-nek című kb. egy órás mozgókép-esszé. A film középpontjában egy sajtófotó áll, melyen a neves filmsztár és baloldali politikai aktivista, Jane Fonda látható, amint szolidaritásáról biztosítja a Vietnami Demokratikus Köztársaság katonáit a Vietnami („Imperialista”) Köztársaság elleni nemes háborújukban. Godard és Gorin más filmrészletekkel hasonlítják össze a fényképet, és arra a meglepő következtetésre jutnak, hogy a kép nem a vietnami katonákról szól, hanem a frissen Oscar-díjas színésznőről, kinek önreprezentációjához a katonák legfeljebb statisztálni tudnak. Íme a nyugati értelmiség, amint leereszkedik a néphez! A kép sajátos humorú elemzése politikai pamfletbe csap át, melynek témája az ún. haladó értelmiség szerepe az osztályharcban. Godard végső konklúziója pedig nem más, mint hogy sajátos ideológiai állóháborúink projektálása azoktól esetlegesen idegen eseményekre, az is az imperializmus egy formája. Jane Fonda, és sok más elvtársa nem tesz egyebet, mint a képi reprezentáció által eszközül használja, elidegeníti a vietnami népet (illetve annak emblematikus képét) saját önmagáról alkotott képéhez, függetlenül attól, e képpel miféle meggyőződést kíván kifejezni, függetlenül az „üzenet” értéktartalmától.

Hogy mindez miről jutott eszembe? A minap különös élményben volt részem. Mint a két héttel ezelőtti LMBT demonstráció egyik résztvevője, egy exkluzív beszélgetésre voltam hivatalos, melyen a felvonulás résztvevőinek nagy része megjelent. Sok minden elhangzott, a beszélgetők beszámoltak szubjektív benyomásaikról, arról, hogy élték meg az eseményt és milyen nyomot hagyott bennük. Sokakban máig él a félelem, melyet a támadások kiváltottak, sokan kevésbé érzik otthon magukat az országban, mint azelőtt, de abban mindannyian egyetértettünk, hogy az idei felvonulás mérföldkő volt az új magyar demokrácia történetében. A melegek jogai a felvonuláshoz a demokrácia érettségének pudingpróbájává váltak, átlépve a nagyobb médiákok ingerküszöbét is. Az idei fesztivál mindvégig sajátos feszültségben volt: szélsőjobboldali terroristák a demonstráció megtartása esetén terrorcselekmények elkövetését helyezték kilátásba, el is követtek néhányat előzőleg, hogy szavaiknak nagyobb nyomatékot adjanak. Mindennek hatására Budapest rendőrkapitánya megkísérelte betiltani a rendezvényt, ezzel sokak számára ékesszólóan árulkodva arról, mennyire taksálja az LMBT emberek jogait és méltóságát. A fenyegetés hatására sok melegmédium elhatárolódott a felvonulóktól, mintegy reprodukálva a már idézett homofób érvelést, jellemzően azok nagy része maradt távol a felvonulás „obszcén” és „magamutogató” mivoltára hivatkozva, akik a korábbi években a legkihívóbb műsort produkálták. Nem volt egyértelmű, hogy a rendőrség megvéd minket, sem az, hogy egyáltalán el mer-e jönni valaki. Ennek hatására rengeteg korábban magát érintve nem érző „civil” jött el, hogy letegye voksát a demokrácia és egyetemes emberi jogok mellett. De így is kevesen. Sokkal valóságosabb fenyegetés volt ez, mint a Hollán Ernő utcában, ehhez képest nem annyival többen, annyival kevesebben jöttek el, utólag pedig több közéleti személyiség burkoltan hangot adott azon véleményének, miszerint a felvonulók maguk tehetnek a támadásokról, hiszen „provokálták” a „társadalmat”. A média túlnyomó része azonban a demokrácia ünnepeként értékelte, hogy a felvonulás a körülményekhez képest rendben, bárha a résztvevők számára kissé megalázó módon is, de lezajlott. A résztvevők pedig mind egyet értettek abban, hogy kiállásuk példamutató volt, s jövőre sokkal többen leszünk, akik nem félünk kimondani, hogy az egyenjogúság melletti elkötelezettségünktől semmilyen fenyegetés nem tántoríthat el.

Ahogy telt az idő, egyre inkább azon kaptam magam, hogy nyomasztó diszkomfort-érzés lesz úrrá rajtam. Kik ezek az emberek, akik között több személyes ismerősömet, barátomat is felfedeztem? Ki vagyok én, és mit keresek itt? Vajon azok, akik nem jöttek el, mind gyáva alakok? Vagy egyszerűen csak nem tudnak azonosulni azzal a nyárspolgári légkörrel, mely a magyarországi antifasiszta klubok valamiért szükségszerű velejárója? Esetleg számukra a felvonulás egészen mást jelent? Amikor az ember egy demonstráció részese, a személyes aspektusok háttérbe szorulnak, az esemény politikai tartalma és célja ad formát annak a közösségi érzésnek, melynek akkor és ott mind részesei vagyunk. Ehhöz képest mindig különös és kényelmetlen személyesen szembesülni mindazokkal, akikkel akkor egy egészet alkotok. Ez a kínos érzés kényszerített arra, hogy átgondolni akarjam a melegfelvonuláshoz való eddigi viszonyomat, közvetve pedig arra is, hogy ezt ilyen formában közöljem másokkal is. A korábbiakban valahányszor szóba került az LMBT fesztivál, mindig annak politikai demonstráció-jellegét tartottam célszerűnek hangsúlyozni. Ez az esemény nem öncélú, egy önnön méltóságáért, önreprezentációhoz és boldogsághoz való egyenlő jogáért kiálló kisebbség, vagy kisebbségek ünnepe. Idén a jogi-politikai aspektus általam való hangsúlyozása szükségtelenné vált, és ezzel együtt azt vettem észre, mintha akkor és ott nekem kellene védelmére kelnem a fesztivál mindezidáig evidensnek tűnő, de akkor és ott elhallgatott szubkulturális/ellenkulturális jellegének. Nem láttam egy travit sem, és ez csak egy volt a sok hiányosságnak, amiért a beszélgetésben résztvevők megközelítőleg sem voltak alkalmasak arra, hogy a felvonulásban résztvevőket reprezentálják. Persze ez nem is volt cél. Úgy éreztem, azok, akikről a felvonulás szól, nem csak a médiában maradtak ismét láthatatlanok, hanem ezen a beszélgetésen is. Legalábbis részben. Az a különös érzésem támadt, hogy a melegmozgalmat, ha van egyáltalán ilyen nálunk, a tojásoknál bizonyos szempontból sokkal nagyobb veszély fenyegeti.

A melegmozgalom nem csak polgárjogi mozgalom, hanem kvázi-rendszerkritikus is. A felvonulás napja egy olyan nap, amikor akár akarjuk, akár nem, a feje tetejére állítjuk a világot, amikor bemutatunk a szexualitásunkat manipuláló uralmi rendszereknek. Mindenki a magáénak érezheti, aki úgy érzi, a nemiségről való fogalmaink nem az immanens történeti világ platóni barlangjába a teremtő szellemvilágából beszűrődő árnyképek, hanem történetileg-, társadalmilag beágyazott ideológiai konstruktumok, melyekben alkalmasint a kulturális-politikai elnyomás erővonalait is fölfedezhetjük, ha erre szottyan úri kedvünk. Nem csak Pim Fortuyn, hanem Jeffrey Weeks, Terry Black vagy Dana International is. És mindenki, aki érti, mit jelent a queer-elmélet és -identitás, vagy egyszerűen csak szereti tüllszoknyában rázni a seggét, és a munkahelyén ezt valami különös oknál fogva nem teheti meg az anyagi biztonságának veszélyeztetése nélkül. Mindenki, aki úgy gondolja, a „sokszínűség egysége” rá is vonatkozik. Mindenki, aki úgy gondolja, a szerelem nem ismerhet határokat, és all you need is love. A magyarországi ún. civileknek, vagyis a nagyobb politikai pártoktól és azokhoz kötődő érdekszféráktól némiképp független polgári érdekérvényesítő csoportoknak legnagyobb problémája, hogy csak igen kevés alkalmuk van önmaguk bemutatására, ezért hajlanak rá, hogy minden alkalmat megragadjanak nemes kezdeményezéseik reflektorfénybe állítására. Ugyanaz elmondható a parlamenti pártok mindegyikéről is, melyeknek olykor szintén létérdekük minden lehetséges módon maguk mellé állítani potenciális szavazóikat. (Azokról a politikai erőkről már – ízlésbeli okoknál fogva – nem is beszélnék, akik a felvonulást erő támadások melletti nyílt vagy burkolt kiállásukból próbálnak politikai tőkét kovácsolni.) Ez nem baj, sőt, így működik ez a szaros rendszer, és a melegek ügye is így jut majd előrébb. Egy valamit azonban nem szabadna elfelejteniük a transzvesztitákkal fényképezkedő politikusoknak, a demokrácia és egyéb nemes ügyek védőiként önmagukat reprezentáló civileknek, hogy a melegfelvonuláson, vagy bármely egyéb hasonló rendezvényen ők (vagy mi) bizonyos szempontból csupán vendégek (vagyunk), bármily szívesen látott vendégek is. Mindig örömmel fogjuk látni-olvasni Lányi András írásait arról, mit keresett az LMBT demonstráción, akárcsak a Védegylet szolidaritási nyilatkozatait vagy különböző rendű és rangú politikusok és közjogi méltóságok (hipotetikus, egyelőre nem létező) kiállását az LMBT emberek emancipációjának ügye mellett, vagy magukat melegnek nem valló polgártársaink virítását az „igaz ügy” védelmében, vagy magukat melegnek valló polgártársaink nyilatkozatait ugyanerről, de vigyázat: nehogymár a felsoroltak bármelyike akarja megmondani, miről szól a felvonulás! Kanyarodjunk csak vissza Jane-hez, hátha szolgál nekünk is tanulsággal! Ahogy Marx-nál a polgári demokratikus társadalom nem az „elidegenedés” megszűnését, hanem kiteljesedését jelenti, úgy egy kisebbség „megszüntetése” sem ott végződik, hogy fasiszták megdobálják őket, hanem ott, hogy jönnek a demokraták, és elkezdenek a nevükben beszélni, kisajátítják ünnepeiket, és a helyükbe lépnek, mindezt a demokrácia szent ügyének nevében. Példának okáért a határon túli magyaroknak is haláluk, amikor magyarországi soviniszták az ő nevükben zsidóznak orrba-szájba, őket pusztán ürügyül használva minderre. Mennyivel szebb a demokrácia, mint a sovinizmus, de ettől eltekintve érdemes belegondolni e kissé ferde párhuzamba. Civil jogvédők! Szép dolog az antifasizmus, de a meleg büszkeség (sic!) napja az a meleg büszkeség napja! Ne vegyétek el a melegektől! Ne beszéljetek helyettük, ne ti mondjátok meg, miről szól! Konszolidált, a polgári társadalomba beilleszkedett rendes melegek! Szép dolog, hogy kiálltok az egyenlő jogaitokért, a méltóságotokért, erre tényleg büszkék lehettek, de ne akarjátok, hogy csak erről szóljon az ünnep! Ne vegyétek el azoktól, akik nem a ti életformátokat tartják mintának! Ti se mondjátok meg, miről szól! Az ő faszuk, hadd dugják oda, ahová akarják! Ne vegyétek el a sokszínűség egységét a demokrácia nevében. A sokszínűség egysége a valódi demokrácia.