Lányi Andrást olvasom a tegnapi Népszabiban:
„Akik ismernek, tudják, hogy én egyébként az utcai tüntetésnek nem okvetlenül vagyok ellene. S magam is támogatnám a nyilvános fellépést a homoszexuálisok kiközösítése, törvényes megkülönböztetése ellen. Szerencsére Európában többé nem találkozhatunk ilyenekkel. A melegekkel szembeni idegenkedés leküzdésére ellenben a harsány, esetenként ordenáré - tavaly kifejezetten sértő - demonstráció a legkevésbé sem alkalmas. Jól tudják ezt a világszerte dívó melegnapi őrjöngés szervezői. Az öntudat ürügyén provokált összeütközések azonban kapóra jönnek a megélhetési melegeknek: lesz megint mi ellen tiltakozniuk. Nem ők az egyetlen kisebbség, amely így jár az ő hivatásos szószólóival.”
Ismerős szavak. Nem sokkal az idei „Meleg Méltóság Napja” előtt Tóta W. Árpád fogalmazott hasonlóan: „Paraolimpiát nem szoktak szétkergetni sehol, maximum leszarjuk, de az a viszony ugye pont elég is lenne a melegeknek. Hogyan érik el mégis a magyar (és más) homoszexuálisok, hogy közutálatot váltsanak ki, és 17 évet kelljen várniuk a rendszerváltástól, hogy legalább másodrendű állampolgárként elismerjék a kapcsolatukat? Hogyan adnak muníciót a maradék leghülyébbek - köztük az egyházak - kezébe, hogy azoknak ne kelljen végiggondolniuk a butaságaikat? Úgy, hogy undorítóan viselkednek. És nevezik ezt a Büszkeség Napjának. Nem mindannyian öltöznek bártáncosnőnek, illetve tüllszoknyás karikatúra-buzinak, de hát Fidesz-gyűlésen se mindenki zsidózik, viszont már az is ciki, ha ezren olyanok a kétmillióból. Tüllszoknyát ölteni, vastag sminkkel és rúzzsal, hatalmas műbrokival felvonulni természetesen nem azonos súlyú a rasszizmussal, és még számos különbséget lehetne sorolni, de nekünk elég lesz egy hasonlóság is: viszolyogtató látvány az elsöprő többségnek.” Szintén e tájt Bayer Zsolt is hasonlóan fogalmazott: „Nos, kérdem én, el lehet fogadtatni a társadalommal, hogy önmaguk szexuális másságára "büszke" akárkik egy teherautó platóján, ülepükbe színes tollakat tűzve, egymással üzekedve, vonagolva végigmasírozzanak a városon, nagymamák és kisgyerekek szeme láttára? Vagy, másképpen feltéve a kérdést, tényleg az jellemzi homoszexuális embertársainkat, hogy feltétlenül undort keltő viseletekben és undorító magatartást tanúsítva, nyilvános szexuális életet élve – vagy azt imitálva – megbotránkoztassák a többségi társadalmat?”
Nagyon olybá tűnik, hogy mindhárman viszolyognak (Tóta W.) a melegfelvonulás állítólagos, valójában azonban mifelénk csak elvétve tapasztalható provokatív külsőségeitől, mindhárman 100%-ig a melegek emancipációjának hívei (előbb említett homofóbiájuk, a meleg társadalom önreprezentációjától való taszulásuk ellenére), és mindhárman tökéletesen tisztában vannak vele, miről szól a melegfelvonulás. Tótawé szerint például a melegek azt akarják, hogy leszarja őket a társadalom. Különös kívánság, dehát ezek már csak ilyen obszcének. Bayer Zsolt egyenesen feltételezi, hogy "homoszexuális embertársainknak" egységes jellemzőik vannak. Mindhárman azt gondolják, a melegek célja, hogy „elfogadtassák magukat” a társadalommal, amely azonban undorodik tőlük, mert...miért is...mert olyanok, amilyenek? Ja, nem egészen. Inkább arról van szó, írja Árpád apánk, hogy hát vannak a jó buzik meg a rosszak. Mint annak idején a jó meg a rossz zsidók. A jókkal nem lenne baj, ha nem keveredne ocsú a tiszta búzába. A rossz buzik nem hajlandóak úgy viselkedni, ahogy az őket kirekesztő „többségi társadalom” szeretné. Igaz, ezzel nem sértik senki jogait, de annál inkább sokak állítólagos ízlését, ez pedig elegendő ok kellene, hogy legyen a „többségi társadalomba” diszkréten beilleszkedő rendes buziknak, hogy azokat, akik szexuális másságukat teszem azt tüllszoknyában való seggrázással szeretnék megélni és kifejezni, elkergessék a szexuális sokféleség ünnepéről. Bayer továbblép, egy bizonytalanul körvonalazott összeesküvést sejt a rossz buzik léte mögött: ők igazából egy nehezen meghatározható démoni csoport bérencei, azzal a küldetéssel, hogy megosszák a „nemzetet”. Vagy mit. Lányi András írása a hab a tortán, melynek sajátos ízt kölcsönöz, hogy szerzője maga is részt vett az idei meleg méltóság menetén, magára vállalva a társadalmi buziság díszbélyegét, hátterét pedig a Védegyletben az utóbbi időben tapasztalható torzsalkodások adják, melynek oka éppen (minő véletlen!) a Védegyletnek a melegekkel való szolidarizálása. Lányi már konkretizálja is az összeesküvőket, akik fantomképének megrajzolását Bayer még a szélsőjobboldali újság élénk fantáziájú olvasóira bízza. Mint kiderül, a melegfelvonulás körüli hajcihő az enyhe hajnali harmatnyi ámbátor akut legitimitásválságban szenvedő kormány érdeke, akárcsak az utcai zavargások szinten tartása. Tekintsünk el e feltételezések realitásától, akárcsak a szerzők pszichiátriai műszavakkal való alávaló minősítgetésétől, és koncentráljunk arra, mi történik itt, mi ez a nagy felbuzdulás? A melegek ügye politikai kérdéssé vált, melyet mi sem jelez jobban, minthogy „megosztja a nemzetet” (vagymit) és még ilyen, a kérdést korábban, a rendes melegek legnagyobb örömére magasról leszaró kitűnő tollforgatókat is állásfoglalásra késztet. A helyzet nyilvánvalóan váratlanul érte őket, így megspórolták maguknak a felvonulók emberi méltóságának együtthatóját belekomponálni hatalmas, a nemzeti sorskérdéseket és a többségi társadalom egészét ábrázoló pannójuk tervébe, megspórolták maguknak azt is, hogy utánanézzenek mi az a „camp culture” példának okáért, ki az a John Waters vagy Judith Butler, esetleg, szűkebbre véve a kört, milyen ideológiai-szubkulturális háttérrel, történelemmel rendelkezik a melegmozgalom, mik az esetleges céljai és megnyilvánulási formái a meleg identitás kifejeződésének – egyszóval a megértésre való törekvést. Megspórolták a tájékozódást is („szerencsére Európában többé nem találkozhatunk ilyenekkel”). Elfelejtették, hogy gyerekkorukban biztos ők is jártak farsangon és akkor talán még nem is háborodtak föl mások vagy saját maguk különc jelmezein, elfelejtették eszükbe idézni az idősb Brueghel A Farsang és a Nagyböjt csatája című alkotását, meg még ennyi mindent, ami eszükbe juthatott volna. Mindezt nem tették meg, de mégis meg akarják mondani a melegeknek, mit és hogyan csináljanak. Ez lenne az ára, hogy e történelmi pillanatban a melegmozgalom elbeszélése egy bizonyos provinciális szempontból nagyobb, ámbátor más szempontból összehasonlíthatatlanul kisebb elbeszélés, a harmadik Magyar Köztársaság című project részévé váljon?
*
Hogy mindez miről jutott eszembe? A minap különös élményben volt részem. Mint a két héttel ezelőtti LMBT demonstráció egyik résztvevője, egy exkluzív beszélgetésre voltam hivatalos, melyen a felvonulás résztvevőinek nagy része megjelent. Sok minden elhangzott, a beszélgetők beszámoltak szubjektív benyomásaikról, arról, hogy élték meg az eseményt és milyen nyomot hagyott bennük. Sokakban máig él a félelem, melyet a támadások kiváltottak, sokan kevésbé érzik otthon magukat az országban, mint azelőtt, de abban mindannyian egyetértettünk, hogy az idei felvonulás mérföldkő volt az új magyar demokrácia történetében. A melegek jogai a felvonuláshoz a demokrácia érettségének pudingpróbájává váltak, átlépve a nagyobb médiákok ingerküszöbét is. Az idei fesztivál mindvégig sajátos feszültségben volt: szélsőjobboldali terroristák a demonstráció megtartása esetén terrorcselekmények elkövetését helyezték kilátásba, el is követtek néhányat előzőleg, hogy szavaiknak nagyobb nyomatékot adjanak. Mindennek hatására Budapest rendőrkapitánya megkísérelte betiltani a rendezvényt, ezzel sokak számára ékesszólóan árulkodva arról, mennyire taksálja az LMBT emberek jogait és méltóságát. A fenyegetés hatására sok melegmédium elhatárolódott a felvonulóktól, mintegy reprodukálva a már idézett homofób érvelést, jellemzően azok nagy része maradt távol a felvonulás „obszcén” és „magamutogató” mivoltára hivatkozva, akik a korábbi években a legkihívóbb műsort produkálták. Nem volt egyértelmű, hogy a rendőrség megvéd minket, sem az, hogy egyáltalán el mer-e jönni valaki. Ennek hatására rengeteg korábban magát érintve nem érző „civil” jött el, hogy letegye voksát a demokrácia és egyetemes emberi jogok mellett. De így is kevesen. Sokkal valóságosabb fenyegetés volt ez, mint a Hollán Ernő utcában, ehhez képest nem annyival többen, annyival kevesebben jöttek el, utólag pedig több közéleti személyiség burkoltan hangot adott azon véleményének, miszerint a felvonulók maguk tehetnek a támadásokról, hiszen „provokálták” a „társadalmat”. A média túlnyomó része azonban a demokrácia ünnepeként értékelte, hogy a felvonulás a körülményekhez képest rendben, bárha a résztvevők számára kissé megalázó módon is, de lezajlott. A résztvevők pedig mind egyet értettek abban, hogy kiállásuk példamutató volt, s jövőre sokkal többen leszünk, akik nem félünk kimondani, hogy az egyenjogúság melletti elkötelezettségünktől semmilyen fenyegetés nem tántoríthat el.
A bejegyzés trackback címe:
Trackbackek, pingbackek:
Trackback: GayBears Blog 2008.07.20. 13:01:04
Trackback: GayBears Blog 2008.07.19. 16:16:14
Trackback: Propeller 2008.07.19. 12:28:41
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.