Az ökopolitika – amit a világon mindenhol máshol egyszerűen csak "zöld"-nek hívnak (’green politics’) – egy posztmodern/poszthatvannyolcas politikai filozófia, ami mára a „fejlett országok” többségében a hagyományos ideológiák (liberalizmus, konzervativizmus, szociáldemokrácia) valódi alternatíváját kínálja. Olyan, a politikai gondolkodás és a közpolitikai ügyek teljes spektrumát lefedő nézetrendszer, amely kritikusan tekint a fennálló társadalomra, és – már csak frissességénél fogva is – progresszív megoldásokat kínál a politikai közösséget érintő problémák megoldására.

 

A zöldek politikai önmeghatározása alapvetően négy kérdéskört érint: az ökológiai fenntarthatóságot, a társadalmi igazságosságot, a részvételi demokráciát és az erőszakmentességet.

 

A fenntarthatóság gondolata arra az egyszerű belátásra épül, hogy a Föld egy véges rendszer, amit az emberiség jelen pillanatban is a hosszú távú lehetőségeinél nagyobb mértékben használ ki és terhel meg. (Ennek egyik következménye a klímaváltozás  - egy másik meg az annak nyomán bekövetkező sörhiány.)

Ha tehát egy-két emberöltő múlva is lakható helynek akarjuk tudni ezt a bolygót, kénytelenek leszünk kicsit visszavenni a nyersanyag- és energiafelhasználásunkból, és csökkenteni a kibocsátásunkat.

 

A társadalmi igazságosság elsősorban azt jelenti, hogy mindenkinek garantálnunk kell az emberhez méltó élet lehetőségét. Másodsorban azt, hogy a fenntartható társadalmi struktúra megteremtése érdekében elfogadható szintre kell csökkenteni az illegitim vagyoni-jövedelmi különbségeket. Ez természetesen nem jelent erőszakos egyenlősítést, de egyenesen következik belőle bizonyos szociális jogok biztosítása egyfelől, és a progresszíven - a luxusfogyasztást és a negatív externáliájú tevékenységeket kiemelten - adóztató politika másfelől.

 

A részvételi demokrácia egy valóban szubszidiáris és átlátható állam elképzelésére alapul, ahol az állampolgárok kompetens módon bele akarnak és bele is tudnak szólni az életüket befolyásoló döntésekbe. Még az iskolában, vagy később, felnőttkorban megszerzik az ehhez szükséges tudásokat és készségeket, megkapják a megfelelő információkat, élnek a döntések befolyásolására felállított intézményekkel és ellenőrzik a tényleges megvalósulást is.

Ez azt jelenti, hogy nemcsak a klasszikus politikai jogokat, hanem a tényleges hozzáférést is elérhetővé kell tenni mindenki számára; ami pedig egy jogvédő és jogkiterjesztő politikát implikál.

 

Az erőszakmentesség részben magától értetődő, másrészt azonban – tágabb értelemben használva – magyarázatra szorul. Nemcsak a belföldi és az államok közötti konfliktusok békés megoldását célozza, de a politikai életben csakúgy, mint a hétköznapi szituációkban a konszenzusos és együttműködő stratégiákat részesíti előnyben a konfliktusos és versengő stratégiák helyett, és a voluntarista megoldásokkal szemben az intézményes eljárásokat preferálja.

 

Ez a négy alapvető elv a zöld pártok politikájában rendszerint a következő pontokkal is kiegészül: decentralizáció, poszt-patriarchális/feminista értékek, a sokszínűség tisztelete, globális felelősség és jövőorientáltság.

 

Az ökopolitikai programokban ezek az alapelvek és az ebből következő szakpolitikai célok és megoldási javaslatok nem egymástól elszigetelten vannak jelen, hanem rendszerszemléletben, egymással szoros és kölcsönös összefüggésben nyernek értelmet. A ’minden mindennel összefügg’ közhelyén túlmenően ez annyit tesz, hogy folyamatosan észben kell tartanunk: a gazdaság a társadalomba, a társadalom pedig a földi ökoszisztémába ágyazódik be.

Vagyis értelmetlen dolog például a gazdaságot ebből a kontextusból kiragadni, és a gazdasági mutatókat egy ország teljesítményének mérőszámaként használni. Az ökopolitika túllép a GDP-fetisizmuson, és az állampolgárok jól-létére, boldogságára helyezi a hangsúlyt. Ez pedig sokkal inkább függ az egészségtől, a társadalmi kapcsolatok kiterjedtségétől, az egyenlőtlenségek mértékétől, a természetes és épített környezettől, a kiszámítható jövőtől vagy a nyugodt politikai légkörtől, mint a vállalatok hozzáadott értékének összegétől vagy az anyagi fogyasztás nagyságától.

 

A zöld pártok ezzel együtt is a környezeti ügyekkel lettek többé-kevésbé sikeresek a nyugat-európai országokban a hetvenes évektől kezdve: eleinte az atomenergia, a globális felmelegedés, a fajpusztulások, a génmódosított élelmiszerek és hasonlók problémáját társították az ökopolitikához, a parlamenti politizálás során azonban mindenki számára egyértelművé vált a zöld formációk programjának komplexitása. A posztszocialista államokban a kétezres évek elejétől megerősödő zöldpártok már a környezeti témákkal egyenrangúan jelenítették meg a demokrácia minőségének javítására irányuló, illetve gazdaság- és társadalompolitikai programjaikat.

 

Ezek után már érthető azok zavarodottsága, akik az ökopolitikát a hagyományos politológiai eszköztárral akarják besorolni egy két- (bal-jobb), három- (konz-lib-szocdem) vagy akár négyosztatú (bal-jobb; konz-lib) politikai térbe. Az ilyen kísérleteket sok zöldpárt azzal a frappánsnak szánt bon mot-val üti el, hogy nem jobb, és nem baloldalon állnak, hanem elöl. Ez tulajdonképpen érvényes válasz, ha a zöld politikai filozófia progresszív jellegére gondolunk, de tartalmilag nem segít eligazodni a kérdésben.

Itt először addig az alapvető belátásig kell eljutni, hogy az ökopolitika képében új politikai filozófia alakult ki. Új elvek és értékek ötvöződnek olyanokkal, amik más ismerősek a bevett ideológiákból. Vegyük sorra ezeket a közös pontokat, érintkezési felületeket, de mindvégig tartsuk szem előtt, hogy az ökopolitika új minőség, önálló entitás a politikai filozófiák porondján.

 

Az ökopolitika tehát „baloldali”, abban az értelemben, hogy a kapitalizmus vesztesei, az elnyomottak és kiszolgáltatottak oldalán áll; alapvető értéke a társadalmi szolidaritás. Fellép a kizsákmányolás minden formája ellen, legyen szó a szegény országoknak a gazdag országok általi, a munkavállalóknak a tőke általi, vagy a jövő generációknak a ma élők általi kizsákmányolásáról.

Azonban világosan látszik, hogy az a hagyományos baloldali program, amely az emancipációt és a társadalmi igazságtalanságok megszűnését pusztán a modernizációtól és az anyagi javak növekvő bőségétől várta, nem valósítható meg. A XX. században bebizonyosodott, hogy a gazdaság növekedése önmagában nem teremt igazságosságot, és ökológiailag fenntarthatatlan.

 

Az ökopolitika „liberális”, amennyiben elkötelezett az emberi jogok, az egyéni és közösségi szabadságjogok védelme, az emancipáció és a jogkiterjesztés eszméi mellett. A politikai kérdésekre intézményes megoldásokat keres, elkötelezett a demokratikus intézményekben megvalósuló önrendelkezés mellett, elutasítja a tekintélyelvű vagy erőszakos megoldásokat. Tisztában van vele, hogy a társadalmi együttműködés koordinálására a piac sok esetben méltányos és hatékony megoldást kínál, és feltétlenül támogatja az egyéni kezdeményezést és felelősségvállalást.

Nincsenek azonban ellenérzései a közjó képviseletét ellátó állammal szemben, nem hisz vakon az önmagát szabályozó, kizárólag a tőkés magántulajdonon alapuló piaci versenyben. Az ökopolitikai álláspont szerint a szabad piac eszménye teljesíthetetlen előfeltevéseken alapul, és a gyakorlatban nincs a közjót hatékonyan szolgáló piac erős állami szabályozás és felügyelet nélkül. Különösen érvényes ez Magyarországra, ahol a klientúraviszonyok és az egyenlőtlen közteherviselés által súlyosan eltorzított gazdaság nagyon messze áll a tisztességes verseny eredeti gondolatától.

 

Az ökopolitika „közösségelvű konzervatív”, mivel szeretné újra középpontba állítani a politikai közösséget: az egymással versengő önzések ökológiai és társadalmi katasztrófa felé sodródó világa helyett az együttműködés és a közösségi önrendelkezés világát ajánlja. Szeretné megőrizni azokat a kulturális és természeti értékeket, amelyek nélkül teljes emberi életet élni nem lehet. Meggyőződése, hogy a helyi tudások és sokféleségek, a hagyományok le nem zárt szokás- és tudáskincse alig helyettesíthető segítséget nyújthat a globalizáció folyamatában való tájékozódáshoz.

Az ökopolitika ugyanakkor elutasítja a tekintélyelvűséget, és a különféle hatalmak lebontására vagy korlátozására törekszik. Az emberi méltóság elengedhetetlen alkotóelemének tekinti az értékek közötti szabad lelkiismereti választást, miközben tisztában van vele, hogy az értékek csak közösségben, a közösségek kultúrájában élnek.

 

Végül, az ökopolitika természetesen „zöld”: szeretné jobb állapotban továbbadni a bolygót utódainknak, mint ahogy elődeinktől megörököltük. Meg akarja védeni az erdőket, a természetes élőhelyeket, az ökoszisztémák fajgazdagságát, a tiszta vizet és levegőt, az egészséges és emberhez méltó városi és vidéki környezetet, az egészséges és természetes élelmiszereket, a környezettel összhangban lévő mezőgazdálkodást. Mindent megtesz, hogy megkímélje a Földet a globális éghajlatváltozás okozta felbecsülhetetlen veszélytől. Mindezek érdekében arra törekszik, hogy az egyes országok gazdaság-, fejlesztés-, kereskedelmi és külpolitikájában messzemenően érvényesüljön a környezet és a jövő nemzedékek iránti felelősség. Azt akarja elérni, hogy a szerencsésebb országok – mint Magyarország is, az Európai Unió tagjaként – eleget tegyenek annak a felelősségnek, ami a szegényebb országokkal szemben és az egész bolygó állapotával kapcsolatban terheli.

 

Így fest tehát az az új értékszintézis, amire röviden ökopolitikaként szokás hivatkozni. Most lássuk, hogy áll az ökopolitikai elvek képviselete a gyakorlatban!

 

Az első zöld párt, ami bejutott a nemzeti törvényhozásba, a Die Grünen volt – éppen negyed százada, 1983-ban. A német Zöldek azóta is meghatározó politikai erő, 1998 és 2005 között a koalíciós kormány tagja. Más európai országokban is bizonyították már a zöldek kormányzóképességüket: Finnországban, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Olaszországban, Írországban vezettek minisztériumokat, és jelenleg is kormányoznak Bulgáriában és Csehországban. De a nemzeti parlamentekben az európai országok túlnyomó többségében jelen voltak vagy vannak – Portugáliától Ukrajnáig, Svédországtól és Észtországtól Ausztriáig és Szlovéniáig Nyugat- és Kelet-Európában egyaránt. Az Európai Parlamentben a zöldek a néppártiak, a szocialisták és a liberálisok után általában a negyedik legnagyobb frakciót alkotják, amelyben jelenleg húsz párt képviselteti magát.

Az ökopolitika azonban nemcsak Európában rendelkezik képviselettel: A Föld öt kontinensén, a „fejlett” és a „fejlődő” országokban egyaránt vannak kisebb-nagyobb zöld pártok. Algériától Zambiáig, Argentínától Kanadán keresztül Venezueláig, és Ausztráliától Mongólián át Vanuatuig mindenhol jelen van az ökopolitikai gondolat.

 

Magyarországon a rendszerváltás óta több zöld formáció is próbálkozott, de egynek sem sikerült bejutni a parlamentbe, sőt számottevő eredményt sem tudtak felmutatni. Most azonban három alapvető tényező is adott ahhoz, hogy az ökopolitika nálunk is parlamenti képviseletet nyerjen. Az első a teljes magyar politikai szférát érintő legitimációs válság, amit nemcsak a hétköznapi tapasztalatok, de a közvélemény-kutatási adatok is alátámasztanak. A második faktor a poszt-szocialista országok társadalomfejlődése, és ezzel párhuzamosan a kelet-európai zöldpártok megerősödése: az elmúlt néhány évben Szlovénia után Észtországban is parlamenti tényező lett az ökopolitika, Bulgáriában és Csehországban pedig egyenesen kormányzó erő. A harmadik, elengedhetetlen feltétel pedig az, hogy legyenek, akik képesek az ökopolitikai filozófiát választási programmá konvertálni, és hitelesen képviselni a közvélemény előtt és a törvényhozásban egyaránt. Ezen a téren is jól állunk: van egy ígéretes kezdeményezés, amiből kinőhet egy komoly társadalmi támogatottságra érdemes politikai alakzat. Olvass utána!