Az életben mindig vannak egyszerű dolgok. Ilyen a vajas kenyér, a százas szög, vagy a bot. Az egyszerű dolgokra jellemző, hogy szinte mindenkinek ugyanazt jelentik, függetlenül a tértől és az időtől. Ezzel szemben vannak olyan elvont fogalmak, melyek egyénenként változó megítélés alá esnek. Így például nehéz korrekt módon definiálni a szerelmet, a szabadságot, az életet vagy a halált, a fájdalmat, a karácsonyt, vagy éppen a politikát. Ezek a fogalmak különös komplexitással rendelkeznek. Ha egy barát arról mesél, hogy ő éppen szerelmes, akkor arra gondolunk, hogy ő azt érzi, amit mi érzünk, ha szerelmesek vagyunk. Pedig dehogy. Még az is elképzelhető, hogy a két érzés nem is hasonlít egymásra. El tudjuk képzelni, hogy milyen fájdalmat érez valaki? Aligha, hiszen ezt az érzést legfeljebb körülírni lehet. Amíg nem érzzük pontosan ugyanazt, addig csak sejtésünk lehet.

Így van ez a politikával is, sőt, a politika minden apró szegmensével, mozzanatával. Hogyan is foghatnánk fel egy másik ember érzéseit, gondolatait, meggyőződését?! Főleg akkor, ha mi magunk másképpen látjuk ugyanazt a dolgot.

Akár elfogadjuk, akár nem, a politika mindannyiunk életének szerves része. Ha aktív módon nem is veszünk benne részt, passzív résztvevőként mindenképpen hatással van minden napunkra. Minden napunkra amikor vásárolunk, hisz adót fizetünk. Minden nap, amikor dolgozunk, hisz nyilván vagyunk tartva. Azonosítókkal vagyunk ellátva. Tagjai vagyunk egy közösségnek, mely felett a hatalmat egy szükebb közösség gyakorolja. A tágabb értelemben vett politika tehát minden pillanatban velünk van.

Üzemeltetünk egy rendszert. Egy olyan rendszert, amit elvileg mi hoztunk létre. Elvileg mi. Gyakorlatilag persze ez sem ennyire egyszerű, hiszen nem mi, hanem őseink. Ez az ország is egy örökség. Örökség a honfogalóktól, örökség az összes királyunktól, hadvezérünktől, cselédektől, kurucoktól, labancoktól, tatároktól, törököktől, szlávoktól és németektől. És mi ezt adjuk tovább.

E hosszúra sikeredett bevezető lényege az, hogy rávilágítsak arra, hogy a politika meglehetősen komplex fogalom. Sajnos mostanában erről sokan megfeledkeznek és egy végtelenül egyszerű tengelyen helyezik el e rendszert. Ez a tengely pedig a jó és a rossz két végpontját köti össze. Ma azért nincs (és nem is lehet megbékélés), mert a politikát egyszerűen a jó-rossz tengelyre helyezzük. És természetesen mi mindig a jó oldalon állunk. Aki nincs ott velünk, az természetesen a rossz oldalon áll. Innentől kezde ő gonosz, buta, de legalábbis megtévesztett.

A politika nem csak a jó és a rossz tengelye. Elfogadom, hogy van jó és rossz politika, de ez is teljesen szubjektív. Nézzünk erre egy példát! Vizitdíj.

Igen, a vizitdíj jó példának tűnik. A vizitdíj ellenzői többek között a következő érveket sorolták fel: sok embernek megterhelő a 300 HUF, nem fog javítani semmin, nincs normálisan leszabályozva (gondoljunk itt a tűzoltókra), igazságtalan. A másik oldal ezzel szemben azt mondta, hogy a 300 HUF nem jelenthet akkora terhelést, a szabályzást korrigálták, a rendszertől pedig azt várták, hogy az orvoslátogatások száma csökkenni fog. No igen, itt pedig megint jött az ellenérv, hogy az egyébként is romos állapotban lévő magyar társadalom egészségi állapota az orvoslátogatások csökkenése miatt tovább fog romlani. Itt és most csak a teljesség igénye nélkül soroltam fel pro és kontra a véleményeket.

Mi történt? Bevezették, népszavaztunk, eltörölték. Konszenzus? Semmi. Közös jogalkotás? Semmi. Társadalmi, politikai párbeszéd? Semmi. Pedig másképp is lehetett volna. Meg lehetett volna teremteni egy valóban igazságos rendszert, ami jól működik. Például Magyarország igazoltan legszegényebb 200.000 családjának nem kellene fizetni. Vagy nem tudom. Valami. De semmi. Ez a mai magyar mindent vagy semmit. És miért? Mert lassan arra sem vagyunk hajlandóak, hogy átköpjünk az árok másik oldalára.

Tehát nem elég, hogy a politikát a jó-rossz tengelyen tudjuk csak értelmezni, de mindezt túlzottan végletesen tesszük. Nincs javító szándék. Ha rossznak tartjuk, akkor egyik eleme se lehet jó.