Nagyon jól szórakoztam Holdrabló posztján, amely kitűnő stílusban, kőkeményen lecsapta a gárdahoppmester Draskovics András által feladott magas (hajjaj) labdát.

Ennél vitriolosabbat és találóbbat erről a (helyesen) gyökérként aposztrofált úriemberről egészen biztosan nem tudnék írni. De nem is ez a célom.

Bár éreztem Holdrabló szavai mögött a keserűséget, úgy tűnt számomra, hogy a súlyt mégis inkább az elhangzott szöveg abszurditására helyezi, kivesézve és padlóra küldve ezt a - nyilván minden jóérzésű ember által lidérces agyrémnek tartott - akadémiai székfoglalót. Ismétlem, az írás tökéletesen elérte a célját. Még most is nehezen szuszogok a röhögéstől.

De szeretném kiemelni Holdrabló néhány sorát, amelyek szerintem kissé elvesztek a retorikai tüzijátékban, miközben - én úgy vélem - nagyon is a lényeget hordozzák:

Mifelénk legjobb esetben is csak vállat vonnak a kedves magyar hallgatóság tagjai, cifrább alkalommal mélységesen egyet tudnak érteni a gyökérzettel.

Pontosan ezért, miközben jót nevetünk (hiszen felnőtt emberek azért mégsem szeretnek nyilvánosan sírni), érdemes elgondolkodnunk a közösségünkön ezzel a jobb sorsra érdemes, fiatal (legyen középkorú) férfival.

Mert elhatárolódni tőle jóval könnyebb - bár a Jobbiknak nyilván ez sem sikerül majd száz százalékosan -, mint tudomásul venni, hogy ő nem lakik másik bolygón, nem ápolják pszichiátrián súlyos paranoiával és nem él a társadalom peremvidékén. Más szóval: gyökér, gyökér, de sajnos a mi gyökerünk.

És miközben nyilván egyénileg felelős a kimondott szavaiért, és miközben súlyos, lerázhatatlan felelősség terheli a Magyar Gárdát is, amiért megteremtette a (fél)hivatalos, egyenruhás kereteket ennek a borzadálynak (és itt most teszek egy képzeletbeli pontot), nekünk az ország polgáraként látnunk kell emögött a saját hibáinkat, amelyeket a magyar, demokratikus társadalmi rendszer megvalósítása során elkövettünk.

Sokan tiltakozni fognak, és helyesen is teszik, mert (szinte) senkire nem akarnék olyan felelősséget kényszeríteni, amit amúgy nem vállalna magára.

De itt a pillanat, hogy magunkba nézzünk. Az, hogy ez a szöveg elhangozhatott - nem egy eldugott neonáci kocsmában, nem valahol a semmi közepén, nem egy politikai kabaréban, nem otthon, elsuttogva egy tizenéves skinhead Hitlerjugend-poszterekkel borított szobájában, hanem egy egyre növekvő társadalmi támogatottságú, magát "nemzeti radikálisnak" valló szervezet tagtoborzóján - valóban kórkép, de a mi betegségünké. A gyógyuláshoz pedig az első lépés mindig a betegség fel-, és elismerése.